Eszti mondja (8 éves)

Anna Castel képe

Nagyon jól érzem magam itt, mert még sötétedés után is tudok egyedül menni bárhova a faluban. Járok lovagolni, sok időt töltök a birkáknál is, ahol folyamatosan születnek a bárányok.
Vannak olyan bárányok, akiket külön választottak, az anyjuktól, mert az nem nevelte , vagy nem tudta szoptatni a kicsinyét. Láttam születni bárányt! A kicsik gyorsan nőnek, de már a szülés után rögtön fel tudnak állni, két nap után már szaladnak és ugrálni is tudnak. A kicsik nagyon cukik és lehet simogatni, sőt emelgetni őket, aminek nem állnak ellen.
Sokat sétálunk, minden zöld, mindenhol csak virágokat lehet látni. Csak abban hasonlít az otthoni télre az itteni, hogy korán sötétedik. Este még hűvös is van.
Itt a vége, fuss el véle.

Fakanál helyett dobverő

Az elmúlt héten pont ugyanazok történtek, mint szoktak. A gyerekek mind az öt nap elmentek iskolába, Gergő mind az öt nap elment a birkászatba, én mind az öt éjszaka ügyeletet vállaltam a kisbárányok születése okán és mind a hét nap boldogok és kiegyensúlyozottak voltunk, ami lehet, hogy nagy szám, de nekünk teljesen természetes jelenség. Voltak persze kiugró pillanatok, amikor még boldogabbak és még felfokozottabbak voltunk az átlagosnál.
Csütörtök reggel a birkák takarítása és etetése, valamint a kézzel történő nagymosás és napi rendes körlettakarítás után elindultunk a napsütésben a kék ég alatt a bordó autónkkal Afulába. Odakanyarodtunk a bolt elé, ahol a zöldség-gyümölcs beszerzését szoktuk foganatosítani és elhelyeztük a csomagtartóba a hétvégi vitamin adagot, majd az autót helyeztük el a működő Park and Ride parkolóban a buszpályaudvaron.
Megvártuk a Tel-Avivba tartó egyik járatot, fölültünk rá és már robogtunk is a tengerpart felé ketten, mint régen olyan sokszor. Az előttem ülő székben vékony tűvel és hímzővel horgoló lány ült, körülöttünk sok fiatal, katonák főleg, néhány idősebb férfi és nő. A busz suhant, én bámultam ki az ablakon és annyi minden jutott hirtelen eszembe, hogy nem is próbáltam megosztani, csak néha, inkább, mint a tejbe tök rávigyorogtam Gergőre, aki inkább aludt, mint nem. Az úton sok izgalmas dolgot láttam, mi az autópályán szoktunk menni, nem itt, így teljesen új volt a látnivalók sokasága. A kedvencem egy olyan szoborpark volt, ahol növényekből készültek a monumentális alkotások. Amikor megérkeztünk Tel Avivba teljesen elveszettnek éreztem magam hirtelen, tudtam, hogy jártam már ezen a részén, sőt nem olyan rég innen mentünk Afulába a gyerekekkel, mégis eltartott egy darabig, míg betájoltam magam. Hosszan sétáltunk a napfényben, melegben kéz a kézben. Megkerestük a helyet, ahova délután ötkor volt jelenésünk, majd továbbmentünk a tengerpartra. Ismerős részen bukkantunk ki a házak közül, előttünk a felejthetetlen kékség vitorlások hadával, stranddal, medencével. Kisétáltunk az elhagyatottabb hullámtörő gátra, kerestünk egy lapos sziklát ettünk, napoztunk, pihentünk. Csak mi ketten, meg a tenger. December vége, napsütés.
Nem volt nehéz abbahagyni sem, mert tudni lehet, hogy ezt bármikor megtehetjük, sőt megválaszthatjuk, hogy melyik tenger partján szeretnénk ücsörögni.
Mikor összeszedelődzködtünk és elindultunk kis utcákon bóklásztunk és belefutottunk egyenesen egy pici hangszerboltba, ahol minden volt, ami csak épp kellett, sőt még csomó minden más is. Apró, idős, vallásos bácsi volt az eladó, készségesen állt rendelkezésre, pedig csak egy nádat akartunk venni. Mikor Gergő előcsomagolta a tárogatót a bácsi nagy kék szemei egészen kigúvadtak olyan izgatott lett, mint egy gyerek. Mi ez, hogyhogy, jaj, de szép, csodálatos ezeket kérdezte és mondta felváltva, és mikor Gergő kibökte, hogy ez az apukájának a keze munkája, akkor teljes lett a mámor. Egy gitárral és néhány náddal távoztunk, Sári még nem is tudta, hogy nem csak az történt vele aznap, hogy a képes gyerekjogok pályázatán tavaly kiválasztott festménye került a kanadai nagykövetség 2013-as naptárába, hanem gitártulajdonos is lett.
Izgatottan sétáltunk tovább azt latolgatva vajon mennyire fog örülni ez a nagy és okos gyerek ennek a hangszernek, amit ugyan nem a minősége, hanem kedvező ára vetetett meg velünk. Arra pont tökéletes lesz, hogy bebizonyosodjon van kitartása és kedve megtanulni rajta akkordokat játszani közös éneklésekhez.
Mire ráfordultunk az Ibn Gvirol utcára már egészen megszoktam, hogy a vállamon a gardony, hónom alatt pedig a gitár és csak minden második szembejövő bámult meg minket.
Öt óra előtt pár perccel megérkeztünk az Enav Centerbe, ami egy közepes méretű előadóterem. Gyors beállás után lassú kezdés ígérkezett. Visszahúzódtunk az öltözőbe, hallgattuk a többieket, Gergő fájlalta a torkát, nem volt elég a tengerezés a kezdődő betegség elűzésére. Telt-múlt az idő és a fellépők feszülten várakoztak, a szervezők kínosan feszengtek. Beszélgetni kezdtünk és kiderült, hogy a két napos fesztiválra elővételben annyira kevés jegy fogyott, hogy előző nap latolgatták, hogy lemondják azt, de a koncertek kezdetére végül összegyűlt egy maroknyi közönség. Ettől nem lett jó kedvünk. Arra gondoltunk, hogy nem baj, ha a duónk bemutatkozó koncertjén nem lógnak a csillárról is, de azért a teljesen üres terem sem biztató. Kis izgalom is vegyült a várakozásba a hazafele út miatt, lévén nem kocsival mentünk és az utolsó busz bizony éjfélkor kihajt az állomásról, de ezt egy sorrend cserével viszonylag hamar orvosolni lehetett. Otthon eközben két remek gyerekvigyázó őrizte a kicsiket, erre az alkalomra életük első izraeli munkabérét is kilátásba helyeztük. Eszti az első lovagló órájára készült, ahova Sári is, Noé is elkísérte. Sári rögtön le is vajazta, hogy ő is fog járni csütörtökönként. Esztit az egekbe magasztalta a lovas tanárnője, ő meg boldog és büszke friss lovas lett, aki a birkákhoz sem lett hűtlen, így este még kicsit söpört és simogatott ott is. Noé szerda este lett kistafirungozva a Massive nevű plug in-nel, amivel basszusokat szeret csinálni, de mindenfajta hangszínhez tudja majd használni. Kinek a pap, kinek a papné, neki speciel a "masszív", amit becézget, "masszívka" mondja miközben simogatja a billentyűzetet. Noé egy éve szerez rendíthetetlenül zenét különböző zeneíró programokkal, folyamatosan fejlesztve önmagát. Egyik nyári este azon kaptam Gergőt, hogy olyan esti mesét mesél Noénak, ahol vst-k és plug in-ek mennek sétálni file erdőbe, akkor értettem meg, hogy Noéval majd igyekeznem kell, ha akarom érteni is amit mond pár év múlva. A szülinapja előestéjén történt aztán velünk az elveszejtés, mikor összebújtunk kicsit és kérdeztem tőle negédes hangon mire vágyik a szülinapja alkalmából. Ő meg el is mondta, miszerint: " szeretnék a fabfilterbe dubstep presetteket és megkapni a massive-ot" én meg öleltem tovább és megértettem egy világ választ el minket egymástól, ideje felkötni a gatyám, mert még csak 10 éves. Hát most megkapta ezt a bizonyos Massive-ot és használja is boldogan. Ő is elment a csajokkal lónézőbe, de aztán szépen hazament és írta tovább a zenéjét, mint ahogy tette azelőtt is, hogy átsétáltak volna a két házzal arrébb levő lovardába.
Mikor eljött a 8 óra, vagyis a kezdés ideje mi már túl voltunk a mindenkivel való megismerkedésen és a hangszereinket is kipróbálta  mindenki aki akarta. Az egyik fellépő izgatottan kukucskált ki a teremtől minket fellépőket elválasztó ajtón és odasúgta az egyik dolgozónak a mindannyiunk fejében zakatoló kérdést, hányan vannak odabent és kint, vagyis mekkora közönségre számíthatunk. Ezt a kérdést azonban mulatságosan fogalmazta meg " megvan a minyán?" vagyis vannak e legalább 10en. Voltak, sőt hatszor, vagy hétszer annyian voltak a jegyeladás szerint. Azt nem lehet mondani, hogy izgultam volna, a vizsgázások előtt diszkomfort érzésem szokott lenni, ennek ellenére összeszedetten és blazírtan vizsgázom egy ideje, illetve egy ideje már szerencsére nem kell vizsgáznom. Mindenesetre azt éreztem, hogy ez egy bemutatkozási lehetőség Gergőnek itt egy olyan közegben ami teljesen más, mint amiben már itt is ismerik és én azért vagyok itt, hogy ebben segítsem őt. Nem tehetem meg, hogy hibázok, megingatom, eltérítem amikor játszik, vagyis atom biztosnak kell lennem. Ahogy kiléptünk a reflektorok közé, ahol nem látni arcokat, csak érezni, hogy ülnek a teremben egészen szétáradt bennem a nyugalom. Gergő összeszerelte amit kell én figyeltem és ugrásra készen vártam teljesen ráhangolódva és együtt lélegezve, belefolyva. Mikor az első bevezetőt játszotta éreztem, hogy húz és úszom vele, csak most nem a színpad első sorában, a "B középben", hanem mellette a színpadon. Úgy éreztem ebbe nem kell belegondolni komolyan, ahogy a szakadékba se kell belenézni teljes mélységéig. Amikor belekezdtem a ritmusba tudtam, hogy így együtt lüktetünk majd, vigyázva egymásra, ahogy már annyiszor annyi helyzetben az életben. Jó volt szárnyalni és édes volt a siker. Robbant a taps már az első nóta végén, érezni lehetett a közönség tetszését, azt, hogy jók leszünk nekik, kenyérre kenve ülnek máris, pedig még csak elkezdődött a varázslás. Jó volt csinálni azt amit velem szokott a zene, elvinni őket messzire, engedni, hogy visszatartsák a levegőt a halk részeknél és tapsolják a ritmust kis pontatlansággal is akár a kiteljesedésnél, tudni, hogy jöhetnek velünk bátran, mert elbírjuk őket mind. Az utolsó szám után tapsvihar és örömkiáltások és a szünet, ami az előadást két részre osztotta. Mi összepakoltunk és indultunk volna a buszhoz, ám a gratulálók folyton megakasztottak bennünket, amit persze csöppet sem bántunk. Szerettek minket és ez jó érzés volt. Fölvillanyozott minket a közös játék, amit ugyan már gyakoroltunk eleget, de lényegében ez volt az első igazi bemutatkozásunk. Hálás szívvel gondoltam a Lauder óvodásokra, akik bizony fültanúi voltak a közös zenéléseinknek, fejlődésünknek, hiszen hétről hétre játszottunk nekik és velük. Most pedig hirtelen csupa felnőtt vett minket körül, akik arról biztosítottak minket, hogy nem csak hallgatni, nézni is jó volt bennünket, az összjátékot, az egyetértést, az odafigyelést. Boldogan és büszkén kapaszkodtunk össze, hónom alá visszakerült a gitár is, bandukoltunk a félhomályban a pályaudvar felé. Éjjel megérkeztünk a kicsi házhoz, ahol szuszogtak a gyerekek, még leszaladtam megnézni a birkákat, pont időben érkeztünk ugyanis az éjszakai ügyelethez, Gergő pedig becsúsztatta a gitárt Sári szobájának sarkába.
Reggel aztán sokáig pihentünk, a gyerekek szépen sorban áttelepedtek az ágyunkba és mesélték ők is az élményeiket. Ebédre megérkezett Misi is, akit újévi megelőlegezett lencselevessel vártunk. Ábel bográcsozni ment a saját korosztályával az ifjúsági szervezetből, míg mi többiek a közeli erdőben kirándultunk, amit gyönyörű zsenge fű borít és tehéncsorda legelése tett meseszerűvé. Noé megpillantva az idilli látványt gyorsan kibökte, hogy: "majdnem olyan szép, mint egy windowsos háttérkép" ezen a séta végéig röhögcséltünk Misivel. Jót bandukoltunk, beszélgettünk a lemenő nap fénye csillant meg az ágakon mire hazafele vettük az irányt. Este Ábel buliba készült a szomszéd településre, évfolyam házibuli és mi nyugodt szívvel engedtük el, mert lehet tudni, hogy minden rendben lesz. Éjfélkor jelentkezett, hogy a mi falunkban lakó két csajjal együtt hazatérnének, így Gergő autóba pattant és már hozta is a csicsergő csapatot, mindenkit házhoz szállítva. Én éjjel szokás szerint megnéztem a birkákat, de senki sem szült, így hamar visszafekhettem. Szombaton is sűrű program várt minket ugyanis. A bőséges reggeli után Miskával és a kicsikkel szülinapi zsúrba mentünk egy lovas tanyára, ami nem volt túl messze tőlünk. A sivatagi koncert kapcsán megismert hölgy ünnepelte ötvenedik évét, az ő révén kerültünk a csütörtöki műsorba is. Kis eszegetés után sorban jöttek a rögtönzött produkciók, mi is színpadra keveredtünk Gergővel. Itt is úgy tűnt izgalmas amit csinálunk, a háziasszonnyal aztán még két számot játszottunk közösen. Gergőt leszólította egy producer, mikor menni készültünk, aki abban a műfajban dolgozik, amibe Gergő bekerülni vágyik idehaza. Megjósolta neki, hogy hamar be fog futni. Este Gergő egy balkánias zenekarba volt meghívva, akik egy válását ünneplő férfi buliján játszottak Tel-Avivban. Ismerősben nem volt hiány, a hajdani Yusef VeEchad zenekarból is voltak ott néhányan. Én csak próbán hallottam és csak részleteiben a zenekart, de nagyon szívesen mennék koncertjükre, mert  jó amit csinálnak, az énekes csajnak  is érdekes hangja van, Gergővel meg nyilván életre kelt a dolog energiailag is. Másnap sms-ben Nitzan sok munkát jósolt Gergőnek és a zenekar maximális elégedettségéről számolt be. Elindult valami érezzük mindketten és csöndesen mosolygunk. Olyan mintha puha bársonyt terítettek volna a lábunk alá. Talán soha még ennyit nem segítettek nekünk ismeretlenül bizalommal, mint az elmúlt három hónapban itt.

Hallgatni arany

Az úgy kezdődött, hogy egyik évben elhatároztuk meglepjük a gyerekeinket egy meselemezzel, amiben az lesz a jó, hogy csupa jó mese lesz rajta, csupa jó zenével. Az első lemezen különböző népek meséit olvastuk föl. Nem vagyunk irigyek, így a barátaink gyerekei is kaptak a mesékből. Kiderült, hogy ez jó a gyerekeknek. Szeretik. Fölbátorodtunk és legközelebb már segítőink is akadtak. A gyerekeink is részt vettek a folyamatban, hangjukat kölcsönözték egy-egy figurának. Aztán megint jött a tél és megint készült egy lemez, aztán megint. Sajnos az egyik anyagot nem leljük, így a Budapesti mesék-et nem tudjátok egyenlőre letölteni. Van viszont újszerű Lázár Ervines, amiről néhányan tudjátok, hogy tavaly csináltuk, de csak most fejeztük be. Gergő türelme határtalan, én meg nem felejtek, így ti meg hallhattok minket, ha akartok. Sajnos többen jelezték, hogy gyűlölik a hangunkat és elegük van a meséinkből, de mi büszkék vagyunk erre, mert ez a jelenség úgy alakul ki egyes családokban, hogy a drága gyermek körbe körbe hallgatja a meséinket nappal és éjjel, volt olyan is, aki nem tudott oviba menni ez miatt. Minden korosztálynak ajánljuk magunkat szeretettel!

https://soundcloud.com/barczafamily

Mici macija

Szülésnél

Kicsit ácsorog, ringatja magát, lábával kaparászik. Fejét ráhajtja a mellette álló nyakára, így álldogálnak egy darabig. Szétválnak, ő továbbmegy. Fölemeli a fejét a magasba, mintha az égre nézne. Lefekszik, föláll, kaparászik, ring. Újra ledől, föláll, kicsit járkál némán. Megáll, nekem háttal, látom, hogy kissé kitüremkedik a burok. Nyugodt, csöndes. Járkál, megáll, ring, újra valakinek a nyakára teszi a fejét. Szétválnak, járkál, ledől. Fejét fekve a magasba emeli, nyaka megfeszül, szeme keres valamit, kicsit fátyolos. Főláll, látom hátulról. Vörös zselés anyagot látok. Szólok a bábának, hogy történnek a dolgok, de valahogy nem halad. Hosszúnak tűnik a 10 perc, míg megérkezik. Nyugodt, mosolyog, megáll mellettem, figyel egy darabig csöndben. Mondja később, hogy már délután is látta, hogy vajúdik. Bemegy hozzá, kesztyűt húz, kicsit igazit a nyíláson, nem nyúl bele. Megjelenik egy orr a nyílásban, majd még valami. Megáll, visszahúzódik, kijön, visszahúzódik. Mégis belenyúl, és húzza az előtüremkedő lábakat, nem jön ki rögtön a test. Kicsit várni kell. Újra, együtt, az anya nyomja, a bába húzza. Kint van! A bába meséli, hogy az anya bizonyára kifáradt délután óta, de nagy valószínűséggel így is kibújt volna a kicsi, bár lehet, hogy beakadt valami, morfondírozik, inkább magában, mint nekem mondja a gondolatait.  Az anya nyalogatni kezdi, szagolgatja, a kicsinyét, aki vékony hangon szólongatja az anyját, az felel neki, vagy fordítva. Elkezdődik a mellkeresés. Megtalálja, szopik. A bába betadinba áztatja a köldökcsonkot. A burkot a kutyának adja. A gyerek jól van, áll a lábán, megy az anyja után, előtt, mellett és folyamatosan nyalogatva van, ehet, mikor akar és még a kapun kimenve is hallom az anyja burrogását, amire válaszol a vékonyka hang.
Éjjel van, pontosabban éjfél. Sári, Noé, Eszti és én álldogálunk, söprögetünk, a gyerekek néha a traktorra ülnek, dnd-znek. Figyelem az anyát. Ő is ring, kaparászik, fartöve mintha megrövidült, kicsit fölemelkedett volna. Melle duzzadt, időről időre lefekszik, lábát végighúzza a  hol egyik, hol másik bimbóján, attól függően melyik oldalára dőlt le. Látom, hogy zselés anyag távozik. Fázunk, nem is tudunk tovább várni a gyerekekkel, két órája figyeljük hátha kibújik a kicsi, de nem. 3.kor megyek le újra, épp megszületik a kicsi, rögtön nyalogatja az anyja, egy órát maradok és figyelek, köldökcsonkot betadinozok. Azt gondolom van még egy kicsi az anyában, de nem jön ki. A szoptatás nem túl sikeresen alakul. Nem találja a kicsi a mellnek azt a részét, amiből a tej jönne, az anyja igyekszik odaterelni, úgy tűnik azért majd menni fog. Tudom, hogy egy óra múlva lejön a bába, nem tűnik úgy, mintha bármi olyan fennforgás lenne, amiért föl kellene ébreszteni. Reggel látom mindhárman jól vannak.
Jó szülést látni, jó szabad bábát látni!
Potyognak a birkák, írtam Zsuzsinak. Ma éjjel is voltam ügyeletben, de csak ötkor született új bárány. A tegnapiak már szabadon lófrálnak az akolban, az anyjuk nem tud átmászni a kerítésen, ahol ők simán átférnek, így messziről kiabálnak a kicsik után, hogy jöjjenek haza azonnal, a kicsik meg vagy mennek, vagy nem. Nagy az izgalom mind a felfedezők, mind az aggódó anyák körében. A kicsik puhák és aprókat ugranak néha, ami még bájosabbá teszi őket. Még vannak szülésre várók is jó páran. Az elsőszülött és Ayalternek elnevezett bari már hatalmasnak tűnik!
Jó, hogy az embergyerekek kicsit tovább alakulnak, mielőtt elválnak az útjaink.  

4 napig a sivatagban (Sára)

A helyi ifjúsági szervezet minden évben rendez egy Hanukai kirándulást. Idén a Negevben „túléltünk” négy napig. 1500 gyerek jött el egész Izraelből.

A csapatok a földrajzi körzetek szerint voltak felosztva, vagyis én és Ábel a Gilboa csapatba kerültünk, 30 másik gyerekkel a környező moshavokból, és kibucokból, akiket valamennyire már ismertünk, hiszen ugyanabba az iskolába járunk.

A kirándulás napján hajnalban (fél 5-kor) felkelni nem részletezem milyen nehéz volt. Háromnegyed 6-kor állt meg a busz a mi moshavunk megállójában, és egy öleléssel búcsúzva felszálltunk. A buszon még nagyon kevesen voltak, valószínűleg a mi moshavunk volt a második megálló az összes közül (kb. 8-10). Amikor felszálltunk még sötét volt, de ahogy sorban felvettük a gyerekeket a környékről lassan kivilágosodott. Ezután történtekről sajnos nem tudok beszámolni mert elaludtam. Arra ébredtem hogy az autópályán repesztünk kb. 300 km/h-val és a gyerekek fele alszik, a másik fele meg az egyik fiút figyeli aki gitáron játszott épp valamit, és közben ordítozva biztatták. Ábel mellettem már épp belemerült egy olyan igazi nyálkicsorgós álomba, amikor felébresztettem. Ezután még pár benzinkútnál megálltunk, de végre valahára három és fél óra utazás után megérkeztünk a sivatagba, ahol a többi gyereket szállító busz is várakozott. Ezután minden eléggé felgyorsult, nagy csomagok, bőröndök egy nagy rácsos-tetejű teherautóra kerültek, majd amikor már mindenki a kék hulcában gyülekezett a saját madrich-jainál és csoportjánál elindultunk. Körülbelül 5 percet mehettünk amikor bejelentették hogy most leülünk és pihenünk ezután a fárasztó túra után, és bemutatkoztunk, valamint azt is megtudhattuk hogy ki hogy szereti a fánkot.

Ezután folytattuk a „kirándulást” és 3 kilométert mentünk kisebb pihenőkkel. Amikor megérkeztünk az első táborhelyre ahol a többi csoport már a sátrát állította, (néhány karó a földbe szúrva, arra hajlított műanyag csövekre feszített kötelek, amire került a melegházakban használatos átlátszó műanyag ponyva.) sőt volt aki már a vacsoráját főzte egy földbe ásott gödör néhány fadarab és persze serpenyők és lábosok segítségével.

Mint más a kirándulás előtt kiderült minden nagyobb csoport 2 csoportra osztódik a táborhelyen, az egyik vacsorát főz, a másik felállítja a sátrat. Ez körülbelül fiúk-lányok felosztásban valósult meg, és nem meglepő: nem a lányok állították fel a sátrat. A táborhely mindig változik ahogy megyünk tovább, az út végén a következő táborhelyre jutunk.

Oda már előttünk megérkeznek a teherautók amik a mobilvécéket, a csapokat, és az összes többi túlélést könnyítő cuccot szállítják.

Megkezdtük a főzést, a zöldségek megmosását, a hamburgerhúsok előkeresését a „bigbeg”-ekből (halál komolyan így hívták a nagy táskákat, de a többesszámot már héberül tették hozzá, úgyhogy legtöbbször a „bigbegim” szó hangzott el). Ezalatt besötétedett, és már a sátrak álltak. A salátát a kinyitható asztalon készítettük el, majd a tüzet körbeülve vártuk hogy a kuszkusz megfőjön és a hamburgerhúsok is végre kész legyenek.

Amikor minden megfőtt és megsült körbeálltuk a kinyitható asztalt ami szinte roskadozott a sok kaja alatt, hirtelen mindenki elkezdett ordítani. Beeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee-teávon (valami) (valami) (valami) jálla jálla háGilboá! Ez nagyjából annyit jelent (már amennyit ugye értettem belőle hogy jó étvágyat, és hogy gyerünk gyerünk Gilboa).

Amikor ezzel végeztünk sorba álltunk, ami itt persze nem létezik lökdösődés és tolakodás nélkül, és sorban kaptunk ételt a műanyag tányérunkba. A vacsora után énekeltünk, és meggyújtottuk a hanukai gyertyákat. Még néhány közös játék után a „sátorba” mentünk, és lefeküdtünk aludni.

Mármint ha azt a hat órán keresztül tartó intenzív vacogást és forgolódást alvásnak hívjuk.

A hajnali 4-es kelést is beleszámítva nem a legjobban kezdődött a nap. Még sötétben fogmosás, sátorleszerelés, cuccok összepakolása, wc-re menés, a reggelihez szükséges dolgok szétosztása a hátizsákokban, majd szemétszedés, és amikor végre kivilágosodott valamennyire, az indulás. Körülbelül egy másfél órát mentünk (közben megálltunk valamilyen romoknál, ahol megpihentünk) miután megálltunk reggelizni. A reggeli tetemes mennyiségű kifliből állt, amihez különböző fűszerekkel kevert cottage túró/sajtot, zöldséget, és csokikrémet lehetett enni. Amikor megemésztettük a reggelit, és a csoportok nagy része már leelőzött minket, elindultunk, hogy megmásszuk az előttünk tornyosuló hegyláncot. A hegyre körülbelül másfél két óra alatt kaptattunk fel kisebb-nagyobb pihenőkkel, majd folytattuk az utunkat a hegylánc tetején.

Amikor végre leértünk a hegyről már délután volt, úgyhogy leültünk ebédelni, ami szeletelt kenyérből, tonhalkonzervből, szalámiból, a reggeli maradékából és halvából állt.

Azt azért tudni kell hogy az izraeli emberek élnek-halnak a halváért. Nem mondom, finom, de azért nem folytatnék vérre menő vitát azon hogy ebédhez vagy reggelihez együnk inkább. Mindenesetre a halva érzékeny pont az életükben, és minél többet sikerül egyszerre megenniük annál boldogabbak, és kirobbanó energiával tudják folytatni a túrát.

Amikor már mindenki elég halvát evett továbbálltunk, és a délután túlnyomó részét sziklamászással töltve megérkeztünk a második táborhelyhez. A sátrat már sötétben raktuk fel, és elkezdődött a lehangolóan hosszú sor végigállása egy pohár forró levesért, hogy amíg a vacsora készül, addig se fagyjunk meg.

Nekiláttunk a vacsorakészítésnek. Ezen az estén már nem feküdtünk le olyan korán, mint előző nap, még sokáig a tábortűznél beszélgettünk, énekeltünk.

A harmadik nap reggele már nem volt olyan szörnyű mint az előző, nagyjából kipihentem magam. Az ébresztő általában így szólt: Ébresztő Gilboa! Keljetek fel, 10 perc múlva a sátorponyvát leszedjük, siessetek!!! Ilyenkor mindenki mint az őrült összecsavarja a matracát/polifomját, összepakolja a táskáját, megtölti az üvegeit vízzel, felvesz még öt darab pulcsit, fogat mos és vécére megy 10 perc alatt. Elindultunk, és egy gyors reggeli bemelegítő torna után nekivágtunk a hegyeknek. Ez volt a legrosszabb része az egész napnak, reggeli nélkül felmenni három egyenként kb. 2 kilométer hosszú nagyon meredek hegyoldalon, pihenő, és megállás nélkül. A harmadik napra már fájt a lábunk, az egész napos meneteléstől, fájt a hátunk amin a legalább a 4.5 liter vizet cipeltük, az egy napi kötelező adagot. Amikor végre felértünk a hegy tetején lévő beláthatatlan hosszú síkságra, leültünk és csöndben élveztük a napsütést meg az üldögélést. Ez b. 5 percig tarthatott, mert a vezetőink felállítottak minket, azzal az okkal hogy 50 méterre van egy nagyon szép hely, és ott fogunk reggelizni. Hát az az ötven méter inkább száz volt, és amikor odaértünk kiderült hogy a reggeli ideje bizony még messze van.

A madrichok egy sorba állítottak minket, meg kellett fognunk egymás kezét, és becsukni a szemünket. Aztán becsukott szemmel kellett előre lépkednünk, amit kicsit félve tettünk meg hiszen a síkság hosszú volt, de nem széles, és a hozzánk közel eső részén (amerre épp lépkedtünk) egy mély szakadék tátongott. Amikor már mindenki csak két centiseket mert lépni megállítottak miket, és azt mondták üljünk le a földre. Amikor kinyithattuk a szemünket egy gyönyörű völgy tárult a szemünk elé. Elképesztően szép volt, de nincsenek szavaim arra hogy leírjam. Legalább nyolcféle árnyalatot láthattunk, hihetetlen szép formájú dombokat, és buckákat. Egy időre mindenkinek elállt a szava, de aztán mindenki egyszerre kezdett el beszélni. A vezetőink azt kérték hogy egy teljes percig maradjunk csendben (ez a helyieknek nem kis feladat ám!) és csak nézzük a tájat. Ha valaki megszólal újra kezdjük a számolást. Nekem nem esett nehezemre csendben maradni egy szakadék szélén ülve, amikor egy leírhatatlan Hold-béli táj tárul a szemem elé, de ezzel nem voltak mind így. Legalább ötször kellett újra kezdeni, az egyik gyerek meg is sértődött, mert hogy ő ilyen hülye játékot nem játszik.

Amikor gy pisszenés nélkül letelt az 1 perc elkezdtük a reggeli előkészítését.

Reggeli után nem sokkal továbbindultunk, lejöttünk a hegyről, és kisebb pihenőkkel ebédig gyalogoltunk, immár vízszintes talajon. Ebéd után egy két órás szünetet tartottunk, játékokkal, és beszélgetéssel, merthogy a táborhely már csak kb. 200-300 méterre volt. A táborhely előtt egy köpésnyire még egyszer megálltunk, és leültünk, hogy elmondhassuk kinek mi tetszett és/vagy nem tetszett ebben a napban. Az egyik fiú azzal borított hogy neki alapvetően tetszett, de az elején az Alija HaNacit (náci alija, a meredek emelkedőket alijának hívtuk) nem tetszett neki az elején. Ezen az egyébként találó elnevezésen mindenki nagyot nevetett. A harmadik napon még világosban kezdtünk neki a sátorfelállításnak, és vacsorakészítésnek. Vacsora után (megint saláta, de most paradicsomszószos virslivel, és tésztával) még egy nagy éneklést is csaptunk, mert ez volt a hanuka utolsó napja. Ezen az éjszakán mindenki sokáig maradt fenn (jó, engem kivéve, mert fájt a fejem) s ismerkedett, énekelt, meg a mobilvécékből előugorva ijesztgetett gyanútlan embereket, ki-ki a maga ízlése szerint. Az utolsó napi felkelést már egész megszokottan és gyorsan letudtuk, majd az elmaradhatatlan torna és az indulás. Talán ezen a napon volt a vége felé a legnehezebb. Tudtuk hogy valamikor meg fogunk érkezni a buszokhoz, de az útnak csak nem akart vége lenni. Amikor már csak 200 méterre voltunk a buszoktól, vagyis körülbelül már legyalogoltuk a napi 20-22 kilométert leültünk, és kinek-milyen-volt-a-nap-megbeszélést-tartottunk. Ezután kaptunk kitüntetést a hulcánkra, és mindannyiunkat nagyon megdicsértek. Egy gyors ebéd után elindultunk a buszokhoz, és felpakoltuk a bigbag-eket, meg a saját csomagjainkat. Délután 2-kor elindultunk végre elindultunk haza. Ramat Zevibe kb. 7 óra tájt érkeztünk, amikor is már meglehetősen fáradtak és idegesek voltunk. De szerencsére Miciék értünk jöttek, és a csomagokkal az utat a házig autóval tettük meg. Otthon ünnepi vacsora várt, és egy meglepetés: Átrendezték a szobánkat, és mindketten kaptunk egy-egy nagy polcos-fiókos szekrényt.

Az esti filmek megnézése után a jó meleg paplan alatt feküdni igazi otthon érzés volt. A kirándulást nagyon élveztem, de megérkezni HAZA még jobb volt.

Megint sivatag (Ábel)

 2012./12./17.                                        És megint sivatag.

Még nem is említettem, hogy benne vagyok a BneiHaMoshavim nevezetű ifjúsági szervezetben. Itt végzem jelenleg is a madrich- képzésemet, és tartok ún. peulákat (foglalkozásokat) gyerekeknek két társammal. A szervezet négynapos kirándulást hirdetett a Negev sivatagba, ahol majdnem az összes BneiHaMoshavimos találkozik, 14 éves kortól. Nem jött el mindenki, de azért összegyűltünk egy maroknyian (Kb 1500 gyerek), hogy megünnepeljük a Hanukát, meg hogy találkozzunk mindenféle tartományokból jövő ismeretlen pajtásainkkal. Nosza, már pakoltam is össze, pólók, meleg ruha, alsóruha, zseblámpa, hálózsák meg minden egyéb szükséges. A tetejére még bedobtam a hulcát is. Ez egy kék ing a szervezet jelzésével, piros cipőfűzővel a gallér alatti nyílásban a hátoldalon mindenkinek más mintával nekem például egy traktorozó oroszlánnal- (nem tudom, hogy ki látott már oroszlánt traktort vezetni, de aki igen, azt megkérdezném, hogy mi jót szedett előtte). Ezen kívül a piros fűző a legtöbb embernek egyedi módon van befűzve, nekem például x alakban, a lelógó végeken két- két csomóval. A kirándulás végére a ruhadarab egy kis átalakítást tudhatott maga mögött, például még egy kis darab piros  kötél az egyik zseb gombja mögé két csomóval, a fő cipőfűző egyik vége hóhércsomóban, a másik csomó nélkül, valamint egy „kitüntetés” (szivacsos anyagból készült narancssárga kör két szárnnyal) a hulca gombjára tűzve, erről láthatja a többi lusta disznó, hogy én mekkora kemény gyerek vagyok tulajdonképpen. A háromórás buszút egész kényelmes volt, azon kívül, hogy hajnali fél öt körül kellet felkelni, hogy felvehessen minket a sofőr, és hogy az izraeli gyerekek kicsit tágabban értelmezik a nyugodt, csendes utazás fogalmát. A Gilboa- tartomány fiatalságát tartalmazó busz begördült a sivatagba, és fél perc múlva már ott álltunk a csomagjainkkal, a semmi közepén, körös- körül csoportba verődött srácok képviselték a dél, kelet, és nyugat, és közép- Izrael számos tartományát, és persze az északot, akik ugye mi vagyunk. Nos, ezek a csoportok kissé megvetve méregették egymást, de a talákozó barátságos mivoltát figyelembe véve, igyekeztek nem azonnal elkezdeni a fikálkodást. Egy dolog még feltűnt nekem, miközben az állat- batárnagy típusú katonai táskát igyekeztem tehetetlenségi állapotából kimozdítani, hogy mindenkinek van zászlója, csak nekünk nincs. Öcsém, hát ez szívás. Milyen csoport már az amelyiknek nincs zászlója! Úgy tűnt, hogy ezt a többi csapat is észrevette, és szintén az utóbbi mondat lényege tükröződött az arcukon. Minden csoportnak van valami riválisa, akivel élet- halál versenyt vív, és persze annyit fikázza a másikat, hogy rojtos lesz a szája. Én műveletlen paraszt nem voltam tisztában a tartományok egymással való viszonyával, nem tudhattam, hogy kit kell ócsárolni, és ki van rendben. Óvatos ember ember létemre azt a taktikát választottam, hogy a saját csoportomon kívül mindenki úgy kezelek, mint potenciális ellenséget, aki csak arra vár, hogy elaludjak, és elvághassa a torkomat Később kiderült, hogy halálos ellenségünk nem más, mint az Emek Yizrael, akiket agyba főbe oltani kell, ha találkozunk. Az első napon kemény három kilométert tettünk meg, de ez senkit ne tévesszen meg, a napi adag általában tizenhat körül lehetett. Elfoglalva a táborhelyet még többen érkeztek, hamarosan felhúztuk a hatalmas sátrakat (minden csapat egyet), majd a fát kiporciózó felügyelőhöz mentünk négyen, hogy mi is szerezzünk egy kiszuperált raklapot, amit ott helyben fel is aprítottunk a rendelkezésre álló szerszámokkal, úgy mint kapa, és népszavakalapács. Eközben a többiek megásták a tűzgödröket, és előszedték a kondérokat. Elkezdődött a főzés, mi közben kószáltunk, mert a főzés a lányok dolga volt, és igyekeztük felderíteni, hogy a többi csoport mit csinál. Miután arra a velős válaszra jutottunk, hogy ugyan azt, amit mi, csak többen, visszatértünk a tábortűzhöz, és megettük a vacsorát. Aztán negyed óra szabadidő, éneklés, gyertyagyújtás, és lefekvés.
***
Basszus ez hideg!!! Az agyamba üvegszilánkként döf bele ez a gondolat, ahogy próbálom összekaparni magam a matracról, és lerázni a- harcolj, vagy menekülj- ösztönt. Hajnali négy óra van, és a sivatagban éjszaka rettenetesen lehűl a levegő. A sort helyett, amiben aludtam, átveszem a tréningnadrágot, pulcsit veszek, plusz felkapom még a tegnap kiosztott nyakmelegítőt is. Ez egy polár- anyagú cső, egyik végén kötéllel, hogy azzal össze lehessen húzni, így sapkát képezve belőle. Én inkább a nyakamra veszem és álarcként használom, az alsó végét pedig betűröm a pulcsimba, hogy amikor lehelek, ne csak az arcom kapja a meleget. Ha valaki Magyarországon azt mondja, hogy én itt Izraelben egyszer meg fogok fagyni, körberöhögöm, és elküldöm melegebb éghajlatra, hadd fagyoskodjon. Nem vagyok egy fázós típus, általában nem nagyon hat meg, ha hideg van, de ezt azért a csontjaimban éreztem. A többieknél csak rosszabb volt a helyzet, ők kábé háromszor annyi ruhát viseltek, mint én, de még így is elég morcosnak tűntek. Miután lebontottuk a sátrat (kb másfél perc alatt), és már éreztem, hogy jégkristályok kezdenek nőni a gyomromban nekiálltunk felpakolni a cuccunkat. Nekünk Sárival egy közös katonai táskánk volt, és egy- egy hátizsák, amiben a víz, meg ilyesmik vannak. A nagy táska és a matracok elhelyezése rám hárult, ezeket egy teherautó rácsos platójára kellett letenni. Ez nem volt ám olyan nagy móka, mint amilyennek elsőre hangozhat, mert akkora tülekedés volt ottan, hogy azt hittem, ha eddig nem halok meg a hidegtől, most majd úgy megtaposnak, hogy csak szívószállal érdemes majd összeszedni, ami marad belőlem. Éppen ezért meg is fogadtam, hogy aki közel jön, annak belelépek a szemébe, vagy mit tudom én, de nehogy már pár lökdösődő miatt ne tudjak felpakolni... Meg is indultam nagy elhatározással, hogy majd szétválasztom a tömeget. Nem sikerült. Kábé háromnegyed óra múlva megérkeztem a platóhoz, kék- zölden, és a karom meg majd leszakadt a kis katonai retikül alatt. Visszafelé bosszút álltam a rajtam esett sérelmekért, és már védekezni is könnyebb volt cucc nélkül. Visszatérve felvettem a rám bízott élelmiszert (kenyér), mindenki mást hozott: kenhető sajtok, kakaó, bucik, tonhal, zöldség. Ezeket esszük majd reggelire, meg ebédre. Elindultunk, amikor a nap már felsejlett a hegyek mögött. Ezután mindenki kapott még egy nyakmelegítőt, hogy sapka- sál mindenkinek legyen, majd elkezdtünk vonszolódni, és nemsokára kiértünk az olyan régen látott napfénybe.
*** 
Megérkezve a második táborhelyre ugyanaz a procedúra, mint tegnap: vacsi, gyertya, lefekvés, felkelés, megfagyás, csomag- mizéria, indulás, és gyaloglás egész nap. Ennek a gyaloglásnak a része volt a háromszori hegymászás, a legnehezebbet a gyerekek elnevezték „Alia HaNacit”- nak, azaz „náci hegymászás”- nak, mert teljesen kikészítette őket, és sőt az egyik gyerek egyenesen gyilkosnak találta titulálni a mászás nehézségi fokozatát. A madrichok viszont nagyon elégedettek voltak, hogy senki nem kapott szívrohamot, és senki sem halt meg végelgyengülésben. Ez így leírva úgy hangozhat, mintha ez tényleg egy hatalmas teljesítményt követelő gyaloglás lett volna. Az tény, hogy megizzasztott mindenkit, de az is, hogy az izraeliek szeretnek mindenből nagy ügyet csinálni. A fennsík amire megérkeztünk jó magasan van, lelátni a  hatalmas kőtálba, ahol a táborhelyünk volt. A felülről lapos tetejű fák, amiket a szavannás természetfilmekben lehet látni, kis pontoknak tűntek, és a folyómosás is csak egy vékony, bézsszínű szalag volt. Ez a hegycsúcs valaha a tengerből emelkedett ki, ezért rengeteg kövület van itt. Mivel mindenki éhes volt, és elpilledt, a madrichok felállítottak minket egy sorba, mindeni arccal feléjük, és egy negyed órát így álltunk, hogy megvárjuk a többieket, akik az ISTENNEK NEM AKARTAK JÖNNI! Miután az említettek a lehető legkényelmesebb tempóban felszottyasztották magukat a tetőre, ők is beálltak a sorba, a madrichok pedig megmondták, hogy csukjuk be a szemünket, és fogjuk meg egymás kezét. Na, gondoltam, ha ez most valami romantikus, félórás, együtt vagyunk- dolog lesz, hát én bokán lövöm magam, mert már annyira kivagyok ezektől, meg olyan éhes is vagyok, hogy inkább ebédeljünk jó?! Sajnos nem ettünk, de szerencsére nyáladzás sem volt, inkább madrichjaink elkezdtek vezényelni minket egyenesen előre, neki a síkság szélének. Frankón. Nem elég, hogy feljöttünk ide, de itt fogok meghalni, kézen fogva olyan emberekkel, akiket két napja ismerek, és még a gyomrom is üres lesz. A többiekben is kábé ez a gondolat fogalmazódhatott meg, és egyre erősödött, mivel úgy tűnt, hogy lassan már fél órája gyaloglunk afelé a rohadt szakadék felé, csukott szemmel. ÁÁÁLJ! Huhh! Kinyithatjuk a szemünket. Még mindig kézen fogva leültetnek minket, (nem kis mutatvány, hidd el) és megszemléljük a kilátást. Saccra úgy fél méterre vagyunk a szélétől. Ezek betegek. Azonban a  most jön a neheze! Olyan játékot játszunk ugyanis, hogy egy teljes percig csöndben kell maradni! A gyerekek összesúgnak, húha, hát ennek a fele se tréfa, csöndben egy egész percig? Ilyet ők még életükben nem tudtak produkálni, nem is akarnak annyira. Köbö hatszori újrakezdés után végre sikerül az egy perc, és mindenki úgy kezd beszélni, mintha a víz alól jönnének fel vagy tíz perc után,  és most végre levegőt vehetnének. Ebéd, leterítenek egy nagy nejlont, rá a kajákat, (ezért elneveztem ezt a módszert svédszőnyeges étkezésnek) és végre mindenki jóllakhatott. Elindultunk újra, ezúttal lefelé. A túraútvonal körül- belül ugyanaz, mint amit az osztállyal már megtettem, csak nincs annyi kerülő. A táborba való belépés előtt megvártuk a naplementét. Hosszas keresés után sikerült megtalálnom a csomagot, (mindegyik ki volt rakva szép sorban), és elkezdtük felverni a sátrat. Összehaverkodtam két Idan nevezetű sráccal,- az egyik Gan Nerből, a másik nem tudom, honnan, ő magasabb nálam- meg úgy általában a fiúkkal a csoportból. Héberül beszélünk, de van egy gyerek, aki ez előtt pár évvel jött amerikából, vele kevésszer héberül, de amikor nem tudom, hogyan mondjak valamit, átváltok angolra, és úgy is maradok. A csomagok egy nagy kupacban vannak, ezek körül mászkálunk páran, míg a lányok főznek. Kő- papír- olló- szerű játékokat játszunk, meg verekszünk, vagy röhögcsélünk. Már rég sötét van, annak ellenére, hogy úgy hat óra lehet, és a tábor sarkára szerelt négy reflektor adja a fényt, a maga diszkrét módján. Elmegyek levesért, a forró kondér előtt hosszú a sor, de egy fia Emek Yizraeles sincs a közelben. Ez azért megnyugtat. Nincs most erőm fikaháborúhoz. Végre sorra kerültem, csak hárman próbáltak betolakodni elém, de ez nem sikerült nekik. Papírpohárba öntött lencselevessel sétálgatok, kanál nélkül, iszom a meleg főtt hagymát és a lencseszemeket, miután az utolsó csepp is elfogyott, hanyag mozdulattal behajítom a poharat a legközelebbi kukába, amit kábé fél órányi keresés után találok meg. Jókedvűen fütyörészve visszamegyek a csoportomhoz, de senki nincs ott. Már épp fordulnék vissza, de hirtelen elkapja a nyakamat egy könyökhajlat, és hirtelen megfeszül, nem kapok levegőt. Egy igen velős gondolat   foglalja el agyi kapacitásom nagy részét: ÁÁÁÁÁ! Ijedtségem nem ismert határt, a gyomrom egy kisebb méretű gumi pattogós labda formáját veszi föl, a másodperc törtrésze alatt, és a gerincemre csavarodik. A reflex működésbe lép, hirtelen lefelé mozdulok, kibújva elkapom a fenti kezet, megcsavarom, majd az ismeretlent átdobom a vállamon, hogy több mint másfél méter zuhanás után simán landoljon a kisebb- nagyobb kövekkel telehintett talajon. Mindezt hangos üvöltözéssel kísérem, hogy ANYÁDANYÁDANYÁD!, és közben majd össze csinálom magam. Ez az egész történés, az elejétől kezdve kábé hat másodpercet vesz igénybe. -Kellet neked itt nindzsát játszani!- mondom még mindig magyarul, remegő térdekkel. A földön fetrengő mókamester nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel, főleg a levegővételre koncentrál, mert a zuhanás a tüdejében található levegő nagy részét kiszorította. Lehajolok, hogy megnézzem, kit is intéztem el meggondolatlan módon, a zseblámpa fénye először a testre irányul, és megállapodik egy piros cipőfűző végére kötött, összetömörített csipszeszacskón (kicsit nagyobb, mint egy gyufásskatulya), erről felismerem a gan- neri Idant, hangtalanul fekszik a porban. Basszus, ez MEGHALT!, állapítom meg, egy realisztikus gondolattal. Idan feláll, leporolja magát, és lenéz az eddig fekhelyéül szolgáló kövekre, majd rám. -Hát ez fájt.- mondja kicsit fátyolos hangon, én meg szépen elkezdek füstölögni, ahogy a bőr sercegve lesül a pofámról. Nem győzök szabadkozni. Épp ott tartok, hogy nem kaptam levegőt, meg hogy mennyire megijedtem, de félbeszakít, hogy én teljesen beteg vagyok, és majdnem eltört a gerince, meg egyáltalán. Francba! Ez most úgy hiányzott, de tényleg. Ez meg mi? Most nevet? Én még mindig a hulcámat gyűrögetem zavaromban,  ahogy az arcomba röhög, és közli hogy bevettem, és vicc volt az egész. Azt a mókás- pajkos mindenit, hogy doblak le mindjárt még egyszer, most már harmadszorra hozza rám a szívrohamot ez az állat, de már én is nevetek, közben megjöttek a többiek is. Vacsora. A vacsi után meggyújtjuk az utolsó gyertyát (Hanuka utolsó gyertyáját),aki akar elmehet lefeküdni, mert hajnalban azért nehéz felkelni, közös éneklés, marshmallow sütés, és üldögélés a tűz körül. Persze van akinek ez nem elég, páran kitalálják, hogy bebújnak a tábor szélén található mobilvécébe, és onnan előugorva ijesztik meg a vécézésre vetemedőket. Ezek után úgy dőlök a matracra, mint egy zsák homok, felhúzom még a hálózsákot, aztán jön az álom a lepkeszárnyaival, és leüt...
***
Már bontják le a sátrat, és a hideg víz a nyakamba csorog. Úgy érzem, hogy megfagy a tüdőm, ahogy zihálva felriadok, felöltözöm, majd segítek összepakolni, ami a sátorból maradt. A csomag felrakása a teherautóra, könnyebben megy, bátran nyomulok előre. Indulás, még egy hegymászás, reggeli a fennsíkon, majd az ott található fekete kövekből kirakjuk a Gilboa feliratot, és lefotózkodunk vele. Majd le a völgybe, menni menni menni ki a nyílt sivatagba, és megérkezünk az autóbuszokhoz, amik az országút mellett várnak. Visszafele nem tudok elaludni, zenét hallgatok, dumálok, nevetek. Nyolc felé végre megérkezünk haza...

Telt, múlt az idő (írta:Mici, fotó:Gergő)

az első bárány

Az elmúlt napokban annyi minden történt, hogy nem is tudnám felelősen állítani, hogy egy morzsája sem gurult el a sarokba, ahol már rég fölnyalta egy bárány. Tessék máris itt vannak a birkák ugye! Nemsokára 60 kisbárány érkezése várható, izgalmas és kalandos napoknak nézünk elébe, míg egyesek pöffeszkedtek majd a karácsonyban. Ez a másik. Na jó menjünk sorban. Tehát a birkák egy jelentős hányada már laikus szemmel nézve is vemhes. Ennek kapcsán oltás és újraoltás volt terítéken, de közben a még nem vemhesek közül az erre érettek meg lettek termékenyítve, vagyis bárány februárban is lesz. Eszter és Noé a szünetre való tekintettel többször is dolgoztak Gergővel a birkászatban. Nagy élvezettel seperték az élelmet az állatok elé és vettek részt mindenben ami épp történt. Egy elhullott állattal csak azért nem ment el Eszti a dögkúthoz végül, mert nem fért be a két személyes autóba, amin elszállították. Megfigyelnek és regisztrálnak minden változást ami az állatokkal történik a környéken. Így aztán a tehenek, kutyák, macskák, birkák, lovak elég alaposan át vannak gondolva, azt hiszem ennél jobb környezetismeret tananyag nem is kell hirtelen.

Miközben folyik a munka, vagyis hétköznapias az élet sor került életünk első itteni hatfős chanukájára is. Fényben és olajban gazdagon teltek a napjaink. Nagyon vártuk az ünnepet, az együttlétet. A gyerekekkel együtt mi is szeretjük az ajándékozás részt is, a meglepetés előidézést. Gergővel kétszer is voltunk vadászni a városban, lehetett kitalálni és beszerezni dolgokat. A személyesség és átgondoltság csakúgy jellemzője a választásainknak, mint a használhatóság, ami nem azt jelenti, hogy olyat kapnak feltétlen amire amúgy is szükség van, ahogy az a számomra legfájóbb általános karácsonyi hangulat sem fordulhat elő, hogy vegyünk valami mindegy mit, csak legyen valami ajándék. Minden évben más formában történik az ajándékozás, most teljesen egyszerű feladványok mentén haladtak. A legmeghatóbb rész az volt, míg mi kikészítettük a dolgokat a gyerekek összegyűltek a kicsik szobájába, és megajándékozták egymást. Olyan meghitt és szeretettel elárasztott hangok hallatszottak ki a szobából, hogy szívesen várakoztunk, hiszen a legfontosabb megtörtént. Sikerült átadni, hogy az ünnep jó, hogy adni is, kapni is szívmelengető, hogy együtt lenni pedig a legjobb dolog a világon. Büszke vagyok rá, hogy ezek ennyire közeliben és intim viszonyban vannak egymással! Egyszerű, de jó dolgokat adtak és kaptak odabent. Kacagtak és suttogtak, de legfőképpen időt töltöttek együtt boldogan. Jó érzés tudni, hogy ez bennük van. Mikor előbújtak mindegyikük kapott egy vezérfonalat, hogy megtalálja az asztalra halmozott rengetegben az első őrá vonatkozó ajándékot. A többi már ment magától. Ábelnek meg kellett találnia valamit a dolgok között, ami a szobájának díszítésére szolgálhat, Noénak olyat kellett keresni amiért rég nyúz minket én nem kap, Esztinek a kottaállványt kellett meglelnie, ami egy tokban volt, Sári gitárra vágyott, a célnak megfelelőt nem találtunk hetek alatt sem, így azt mondtam neki keressen valamit aminek örülni tud ehelyett. Vágyakozott falitérképre, hátizsákra, vászonra, és persze talált és örült.

Azt hiszem , mindenki elégedetten huppant a fotelbe, lehetett kezdeni játszani, hiszen kaptak egy pár társaságot igénylő játékszert is, mint domino, memory, sakk, kártya, így aztán estig el is voltunk nagy egyetértésben és játékban mindannyian. Közben persze kelt a fánk tészta, és volt ünnepi menüsor, és még a Big Chips Test-et is elvégeztük. Aki már az indiai kalandjainkat is követte talán emlékszik, a Big Mango Test-re, amikor 2 nagy Semsonite bőrönddel belovagoltunk a piacra és elképesztően sokféle mangót beszereztünk, majd a tető teraszon elfogyasztottuk őket, megállapítva, hogy mind finom. Itt most a chipseket teszteltük, mi akik nem veszünk ilyesmit rendszeresen, sőt azt kell mondjam szinte sosem, kivéve a 4S bulit, amikor viszont biztosan. Nincs emögött határozott elv, egyszerűen nem szoktunk rá. Amikor valamit majszolnának gyümölcsöt esznek, és ezt végre korlátlanul tehetik. Sokféle rágnivalót válogattunk össze, de azért nem tett ki egy bőröndnyit sem. Mindenesetre ahhoz elég volt, hogy két napig húzódjon a kóstolgatás. A chips teszt egyértelmű aranyérmese a Biszli típusú lett, abból is a karika alakú a legkelendőbb. Mindannyian megállapítottuk, hogy a hagyományos burgonya szelet is a dobogó tetejére tehető. Ezt szerencsére itthon is tudunk sütni, mi csángó chipsnek hívjuk, mióta Moldvában a szobánkat befűtő kemence tetején készítettünk néhány zacskónyit a helyi krumpliból.
Chanuka estéjén aztán előkerült a cukorka és a trenderli is, ahogy minden éveben és ugyan én ettem is a tétnek szánt édesből, de enélkül is csúfos vereséget szenvedtem volna biztosan, mint minden évben. Norciékkal és Halmoskáékkal is gyújtottunk közösen gyertyát skypon, sőt a cyber trenderli is megszületett. Norciék Bristolban, mi Ramat Cviben és mégis együtt pörgettyűztünk ami világszabadalom talán. Hangulatos esték, nyugodt nappalok, séták és napsütés, kis tanulás, sok röhögés, olajban sütött dolgok, szépen ahogy kell. Volt magyaros Chanuka is halászlével és mézeskalács sütéssel Ein Gevben Ákosék szervezésében kisgyerekes családoknak, ami szintén hangulatos és sikeres esemény volt. Volt a falunkban is közös gyertyagyújtás Ki mit tud-dal fűszerezve, sőt még a házigazdáink évente megrendezett eseményén is részt vettünk, ami egyenesen a műhelyben zajlott.
Sári és Ábel elmentek négy napra a sivatagba kirándulni, erről majd ők beszámolnak biztosan. Sátraznak és sokat gyalogolnak, korán kelnek, magukra főznek ezeket tudjuk, a többit csak sejtjük.
A háztartásban és ár hasonlításban érdekeltek kedvéért mesélem, hogy a mi gyerekeink chips helyett gyümölcsöt, zöldséget majszolnak kilószám. Ábel viszonylag sok uborkát szokott fogyasztani ropogtatási céllal, ez sem okoz anyagi veszteséget jelenleg, bátran veszem kilóját 50 forintért. A koktélparadicsom 250, a narancs 45, a banán 150, a mandarin 55, az avokádó 300, a cukkini 120, a padlizsán 60 forintos áron kerül kosárba kilónként. Azt kell enni ami épp olcsó, ezt otthon is így csináltuk, csak a káposzta és a krumpli nem volt olyan hangulatos, bár rengeteg variációban tudom elkészíteni. A gyümölcsökre folyamatosan elképesztő pénzeket adtunk ki, hogy kielégítsük az igényüket. Itt mi sem egyszerűbb ennél. Van és elérhető áron van. Biztos számít hol szerzed be, de ez otthon is így van. Nem restelltem érte ott sem messzebb menni, mint a sarki zöldséges, itt sem a falu kisboltjában a legolcsóbb a gyümölcs és zöldség, de az árkülönbség az otthoni és itteni között óriási. Persze lehet mondani, hogy mire innen odajut a narancs megdrágul, de a szabolcsi alma és a besztercei szilva nem innen jut oda, mégis elérhetetlen volt számunkra ilyen mennyiségben, a szőlő és barack is kimaradt és ez nem ér. Hát most dúskálunk benne és még csak most jön az eper szezon, és mi is vehetünk amennyit csak akarunk. Ha lejjebb megy az ára lesz szörp is belőle.

egy átlagos bevásárlás két-három napra

Varászszőnyeg (Mici)

Kézzel készített szőnyegem közelről

Kézzel készített szőnyegem madártávlatból haloványan

Tengerszint fölött és alatt (Mici)

fotók: Gergő

Érdekes jelenséget figyelhettünk meg az elmúlt héten. Az idő nem állandó fogalom, nem egyforma lassan, vagy gyorsan telik. Itt például az iskolában töltött órák sokkal hosszabbak, mint a nem iskolában töltöttek. A leglassabban azonban a Chanukát megelőző tanítási idő fogy. Csütörtök délután kitör a szünet, de addig még rengeteg információ áramlik majd a szőke és barna fejekbe. Miközben S=VT, és Bécs hadat üzen Szerbiának, a szerves vegyületek elemei egymásba kapaszkodnak, peregnek a filmkockák és sorakoznak a sorozatok. Néha előtör egy algebrai szabályszerűség, a héber nyelvű írásmunkafüzet koptatja a ceruzát, szék és báránylábak segítik a szorzást, és szorgalmasan koppannak a kövek az ugróiskola színes mezőin. Már nincs sok hátra, és lehet kicsit pihenni, tudják, látják a naptár lapjait, de mégis soha nem volt ilyen messze a cél. Reggelente torokfájás, fáradtság és a szokásos derű helyett ború a reggelizőasztal körül. Aztán elmúlik hamar, mosolyok villannak, készül a copf is, előbújnak a nagyok is, kicsik még rajzolnak, átrendezik a doboz polcot, kutyáznak és elindulnak. A nagyok szöszmötölnek, mosakodnak, esznek, ellenőrzik a világhálót, megosztják az információt, ráérősen csevegnek, hogy 8 óra 8 perckor elkezdődhessen a rohanás, fogmosás, cipő, újraöltözés, majd indulnak vállvetve, együtt a buszhoz csacsogva. Gergő a kicsikkel együtt lép ki a terasz ajtaján, ő balra indul a kert végébe, mire a nagyok reggelizni kezdenek hallom hogy beindítja a lomb porszívót, pontosan tudom hol tart a folyamatban, melyik munkafázis következik. Én rendbe teszem a házat, mosok, mosogatok, főzök, esetleg írok is. Képződök és tanulok, magam szabom az iramot és a tananyagot, érdekes és megnyugtató. Sokat gondolkozom, ami néha nem árt néha meg de bizony, hogy igen. Élünk. Néha napján körülnézünk, útra kelünk, megyünk, látunk, tapasztalunk.
Ezen a héten Noé osztályával voltam kirándulni. Az egész évfolyam elutazott egy napra, minden osztály külön busszal, de ugyanoda érkezett. Sok szülő állt rendelkezésre kísérőként, de volt velünk egészségügyi személyzet és túra vezető is buszonként elosztva. Az utazás alatt játékosan lehetett vetélkedni, ami csak az elöl ülő gyerekeket tudta mozgósítani, mert hátul nem szólt a hangszóró, szerencsére ezek a gyerekek is remekül megvoltak, magukat és egymást derítették jókedvre. Alapvetően mindenki ült a fenekén, bekötve, és a magas hangulat ellenére nem volt őrjöngés, verekedés, veszekedés. Egy függőhidas, erdei ösvényes sétaút után megismerhettük a Jezreel völgyi vasút történetét, majd egy szép kilátást nyújtó helyet érintve visszatértünk az iskolához csordultig telve és üresen.
A család eheti utazására csütörtökön került sor. Készülődésben nem volt hiány, bekevertem a palacsinta tésztát, meggyúrtam és megfőztem a szamószának valót, elkészült a rántott hús is a rizshez és kukoricához. Ábel közben telefonált, hogy az ő osztályának ma nincs iskola. Kicsit Karinthy szaga volt a dolognak, olyan kivették a kaput típusú, de nem szokott hazudni, így átvettük a lehetőségeket és beült héberezni amíg várta a fuvart. Volt hajvágás, tisztálkodás, pakolás, ruhaválogatás, tankolás és végre ráfutottunk a hatos útra, hogy igazából kezdetét vegye a távolodás, ami lehetővé teszi a közeledést. Első állomásunk Nitzan gyönyörű moshav-ja volt, ahol egy francia fiút búcsúztattunk, akit akkor ismertünk meg. A találkozó apropóját az illető utazó zenekari helyettesítése adta. A zenekar francia gyökerű, balkáni zenét játszanak, és néha pénteken is föllépnek, amikor olyan zenészekre számíthatnak csak akik nem tartoznak a vallásosság szűken értelmezett hálójába. A búcsúvacsora, Nitzan édes gyerekei, kedves felesége és a próba is remek szórakozást biztosított a számunkra.

Míg Gergő ismerkedett, mi többiek játszottunk a gyerekekkel, életemben először olvastam héberül esti mesét, részesei lehettünk a kölkek fürdetésének, énekeltünk altatót több szólamban, kánonban és nem mulasztottuk el utolsóként az Éjfélre kondultat sem, miközben a ház melletti stúdióban megkezdődött a próba. Mire a házban mindenki elaludt mi elfoglaltuk ideiglenes hajlékunkat, megágyaztunk a stúdióban, a kontroll szobából szólt a próba, ismerős dallamok öleltek körül és megállapítottam, hogy ez hiányzik például, és nem az amit Magyarországnak neveznek. Éjfél után aztán elhallgatott a zene és mindenki mély álomba merült. Reggel elköszöntünk, és nemsokára Jeruzsálemben találtuk magunkat, kóboroltunk a régi utcákon, játszottuk a hosszú idő után visszatérők szokásos játékát.

Figyeltük a változásokat, örömmel tértünk be régi helyekre, fordultunk be valaha olyan fontos utcákon, méláztunk a napsütésben, emlékeztünk azokra és akkorokra. Azokban a bizonyos akkorokban nem is tudtam elképzelni, hogy milyen hamar elveszítjük majd Mamát, és a többieket, akik mind elmentek már, talán, hogy helyet adjanak a szintén akkoriban elképzelhetetlen azóta jövőknek. Hol nehezen, hol vidáman kalapált a szívem, annyi dolog épült és omlott azóta a városban és az életünkben egyaránt. Érzelmes kirándulás volt, ami azon a kilátókkal tűzdelt sétányon fejeződött be, ahol Ábel születése előtt néhány órával mosolyogtunk abba a fényképezőgépbe, amit Norci tartott, aki mellett Ádám állt. Emlékszem a pillanatra, hiszen akkor regisztráltam, hogy ez a gyerekkor dolog lezárult. Mostantól mások lesznek a gyerekek és tessék ott berzenkedtek körülöttem négyen is azon vitatkozva ki fényképezzen le minket, ki mennyire éhes, ki szeretne hol ülni és mikor megyünk már tovább.

A tovább indulás Tibiék meglátogatását jelentette, akik a Holt tenger mellett laknak, egy vallásos településen, ahol mindössze 22 család él együtt egy valaha volt katonai támaszponton, ami jelenleg egy iskolának ad helyet. Két hónapja készült el az új iskolaépület, ahol problémákkal küzdő gyerekek bentlakásos iskolája működik. Van film és hangstúdiójuk, ökológiai programjuk, emellett kecskékkel is foglalkoznak a képeslapszerű környezetben. Mögöttük a vádikkal szabdalt barna hegyek, szemben a Holt tenger, fölöttük a kék ég. Az település az iskola tanárainak adott elsőként lakhelyet, majd befogadtak más családokat is, akik esetleg Jeruzsálemben, vagy máshol dolgoznak. A péntek délután kellemes lassan úszott elénk. Az óvodában  kaptunk szálláshelyet, ott rendezkedtünk be. Sétáltunk a viszonylag kis területen, ücsörögtünk Tibiék háza előtt, megtanultunk pálmalevélből lámpaernyőt fonni.
Ránk sötétedett, ültünk az asztal körül, két család, ki tudja hányféle gyökérzettel, 8 gyerek és négy felnőtt. Fölcsendült a Löcho Dajdi, duruzsolt az áldás, foszlott a kalács, csöppent a bor. Vacsora után sétáltunk egyet, majd betértünk egy házhoz, ahol már többen ültek körben, ropogtatták a szotyolát, mogyorót, beszélgettek. Később, mikor a gyerekeket elkísértük az óvodába elkezdődött egy beszélgetés, aminek erősen a közepén tartottak, mikor visszaértünk mi fölnőttek. A téma az volt, mi a teendő, ha az ember Hebronban tölti a tartalékosi szolgálatát és ezenközben véletlenül lelő valakit félelemből és tévedésből. Mi a feloldás, ha az áldozat csak követ dobott, ami lehetett volna kibiztosított kézigránát is, a mozdulat ugyanaz?

Az éjszaka csöndesen telt, mindannyian rég aludtunk utoljára óvodában. Reggel hat órakor már világos volt, a Hold két barna hegycsúcs között pihent a kék égen, meleg volt és csönd. Fél kilenc is lehetett már mire mindannyian összecsomagoltunk és elkezdtük a reggelizést, kávézást. Ezt követte a séta a tengerhez, át a datolyaültetvényen, néhol nadrágféken haladva a lejtőn. A Holt tenger mint tudjuk valóban fönntart, lehet rajta ülni is, olajosan simogat, ha éppen nem csíp kibírhatatlanul. Ezúttal nem kiépített strandon feredőztünk.

Nem volt zuhany, vagy más efféle nyoma a civilizációnak. Azt lehetett képzelni egyedül vagyunk a Földnek ezen a képtelen részletén. Mindenkit kiszívott a nap, a tenger, a séta hegynek fölfelé és persze a fenséges ebéd. Hazafele még elmentünk Eran szüleihez, ahonnan 3 biciklivel gazdagabban tértünk haza a mi kis falunkba. Elkezdődött a következő hét, újra vasárnap lett és, ha vasárnap akkor hivatal, csak a keretes szerkezet kedvéért.