2013. április 17., szerda

Emlékezés, függetlenség,rókázás, igazolvány

A holokauszt emléknap után az elesett katonákra irányította a figyelmünket a légvédelmi sziréna búgása, majd örülhettünk az ország függetlenségének. Bizonyára sokan vannak a világban akiknek a családjukból senki sem volt kénytelen hiányozni zsidóüldözés okán, ahogy mi például egy olyan Izraelben élő család vagyunk amelyiknek nincs személyes kötődése a honvédelem során elhunytakhoz. Szívből örülünk Izrael állam létének, függetlenségének, ezzel sem vagyunk egyedül, ahogy bizonyára vannak olyanok is akik nem örülnek ennek. Sárival elkísértük Gergőt egy rendezvényre, ahol a Laveche Qui Rit zenekarral koncertezett. Kfar Haruv egyike a Golán fennsíkon elhelyezkedő 16 izraeli településnek. Mértékegységem a "kisebb, mint Ramat Cvi" meghatározással illetném a helyet, ahol kb. négyszáz ember él. Még naplemente előtt érkeztünk, így megcsodálhattuk a nem mindennapi panorámát. Fenségesen terült el a lábunk alatt a  Kineret tó, jól beazonosítható volt Ein Gev, ahol már többször jártunk. Nem sokkal ezelőtt kapaszkodtunk fel életünkben először a hajtűkanyarokkal csipkézett szerpentinre. Döbbenten tapasztaltuk, hogy a Golán fennsík valóban egy igazi fennsík, pont olyan, ahogy azt annak idején földrajz órán tanultuk. A fölfele út meggyőzőtt róla, hogy mindent meg lehet szokni, másodjára nem is volt annyira félelmetes, mint elsőre. Igaz most is pont az jutott eszembe, mint akkor, nevezetesen az, hogy nem is szeretek hullámvasutazni.  A kilátás persze kárpótolt az izgalmakért majdnem egészen. A településre érve ünnepségbe csöppentünk, Sári nem volt nagyon lelkes, mikor a mellékhelyiséget keresve egyszerűen belefeledkeztem a műsorba. Én szeretem a falunapokat is megfigyelni, a polgármesterek beszédei, a programok milyensége sokat elárul egy egy közösségről is, nem csak a vezetőjéről, hiszen azt maga a közösség többsége szokta megválasztani bizonyos demokratikus eszközökkel. Itt most egészen mást lehetett látni, igyekeztem megfogni a különbséget. Míg odahaza ezek az ünnepi alkalmak felülről irányítottan jönnek létre a plebs szinte teljes passzivitásával, addig itt egy önerőből közösen szervezett valamit lehetett kitapintani. Bizonyára itt is van aki nem vesz részt a szervezésben, a produkciókban, inkább a fogyasztásban aktív, nincsenek illúzióim. Mindenesetre a fiatalabb korosztályok rendre felvonultak, volt zászló lengetős lánycsapat, akik vélhetőleg saját koreográfiájukat adták elő, voltak apró óvodások, akik az óvónéni kompozícióját valósították meg, volt épp bat mitzva, bar mitzvó korú (12-13 éves) fáklyás csapat, volt kórus karvezetővel, akiket egy szám erejéig a kamasz korú illetve abból épp kilógó srácokból álló csapat élő zenével is kísért, ami nem volt ugyan profi, de volt és ezt nagyon tudom értékelni. A részt vevők egytől egyig boldogan énekeltek, zenéltek, lengettek, vonultak, gyújtottak és beszéltek. Ahogy lelkesen ették később a vatta cukrot, pattogatott kukoricát, ugráltak az ugrálóvárban, vagy szorongatták a sörüket. Táncoltak a koncerten, majd az egészen kiskorúakat és azok szüleit kivéve együtt átvonultak a diszkóba. Egyszerűen jól érezték magukat láthatólag. Beszélgettek, nevettek, izgultak, mikor az indiai dal közben áram szünet volt stílszerűen, mint szokott ugye lenni minden nap ilyen Indiában , gyermeki csodálattal nyugtázták, hogy Gergő egyik szólója alatt kilövődtek a tüzijáték rakétái, hogy szikrákkal borítsák be az eget. Én is jól éreztem magam, táncoltam és hallhattam zenét. Hazafele éjjel kettő körül erős késztetést éreztem, hogy az ottalvós vendégségben lévő Esztit hazavigyük, de elég volt kimondani a dolgot, hogy fölfogjam ez igazi butaság. Másnap mikor érte mentünk megtudtuk, hogy őkelme éppen abban az idősávban hajtotta álomra a szeplős kis fejét, ugyanis abban a faluban is volt mulatság trambulinnal és egyebekkel. Otthon Ábel rajzos levele várt, amiben tájékoztatott bennünket, hogy ők Noéval szintén jól érezték magukat itthon mindez idő alatt.
Másnap ki ki a maga módján pihent, a nagyok matematika feladatokkal szórakoztatták magukat, Noé a barátjával jött ment, Eszti igyekezett ébren maradni, én elkezdtem egy babát varrni Gergő igyekezett a saját dolgaival is haladni, de matematikai ügyeletet is tartott közben. Edzés is volt, hiszen reggel akkor is esznek a birkák, ha független az ország. Délután kedvenc Gilboámon sétáltunk. Elterveztük mi fölnőttek, hogy végig fogunk menni rajta hosszában. A gyerekeknek is mondtuk, de nem figyeltek, így félig titkosan egyre újabb szakaszokkal ismerkedünk. Most Ramat Cvivel szemben jártunk egy felhagyott kőbányát kerültünk meg tulajdonképpen, ahol remek fesztivált vagy kempinget lehetne kialakítani, ha nem lenne teljes balesetveszély minden szeglet a nagy szint különbségek miatt. Másodszorra láttunk rókát nem is olyan távolról, Gergő egy kígyót is pont megpislanthatott. Kellemesen kiszellőztettem a fejemet, amire elég nagy az igényem. A "rettegett szerda" is fájdalom mentes volt szünnapok és erdőzés után, még a személyink megújítására is vállalkoztunk, ami gördülékenyen és ingyenesen zajlott le. Érdekes, hogy itt nem jár le az igazolvány, miért is járna le. Azt mondják néha érdemes megújítani, ha már nem hasonlítasz magadra a benne lévő képen. Mi jól emlékeztünk az akkori magunkra, de büszkén hordjuk a kicsit öregebb fejünket is.

2013. április 13., szombat

Marty McFly, vipera tetem, kokain a hodályban, munkaruhák a szélben

Kulcsszavas tanulás. Ez a legfontosabb műsorszám manapság kicsiny otthonunkban. Ábel és Sári ellentétben a kicsikkel nem tud észrevétlenül készülni a közelgő osztályozó vizsgákra. Kénytelenek könyvekkel és internettel körülrakni becses személyüket, tollak, ceruzák, hevernek összegyűrt papírokkal egyetemben körülöttük. Néha rohamot kapnak és türelmetlenül sorolják miért is lehetetlen felkészülni az egész éves anyagból miközben itt is tisztességesen kell teljesíteni. Ábel három tantárgyból tesz érettségi szerű vizsgát itt, héberül és talán egy részét angolul, ami nem nagy segítség, hiszen az sem az anyanyelve neki. Felváltva támogatjuk és segítjük őket Gergővel, amiben lehet, de az a tapasztalatom, hogy ötletet, technikát lehet átadni leginkább. A nehezebb részét nekik kell végigcsinálni. Nekik lesz a sok apró szemcse a fejükben, amiből összeáll a kép, nekik lesz a remegés a gyomrukban a vizsga előtti napokon, sőt már néha most is. Nem irigylem őket. Néha dühős vagyok a kis hitűségükért, hiszen emlékszem mennyi mindent lehet és kell néha megtanulni, néha a szívem hasad meg, hogy szegényeknek milyen nehéz, néha meg azt érzem ez a lehető legtermészetesebb helyzet, néha azt most a legjobb nekik, ennél csak nehezebb dolgok jönnek majd az életben. De jó lenne előrefutni, látni engedni nekik, hogy minden rendben lesz. Megszerezni Marty gördeszkáját, Doki segítségével előre küldeni őket és kész is van. Addig is amíg ezt nem lehet szorgosan állok rendelkezésre. A kicsikkel bujtatott módon mesébe ágyazva át lehet szaladni a tananyagon. Ha ügyes az ember észre sem veszik, maguk akadnak a feldobált témák közül bármire ami mind hasznos és jó alkalom a rögzítésre. Nem kapcsol be a fehér lepedős effekt, ami akadályozza a megjegyzést, mert nem tudják, hogy hárítani kell. Csak mesélünk, beszélgetünk, levelet írnak, játszunk, megfigyelünk. Igényel egy kis felnőtt kreativitást, fárasztó is néha, de azért sokkal könnyebb szerep, mint az ellenőré, aki rákérdez az összefüggésekre, kikeresteti a nem világos kifejezés értelmét és pótoltatja a hiányosságokat, újraszámoltatja az elcseszerintett példát.
Ha tehetném egész nap járnám az erdőt és mezőt. Visszatarthatatlanul sárgul a vidék, eltűntek a harapós zöldek, hervadnak a színpompás virágok, kiszárad a csermely. Szeretem a tömény "jugoszlávia szagot" a nyári szellőt a kék eget. Élvezem a változatosságot akkor is ha az tulajdonképp halál. A lábaimba áramló kilométerek kinyitják a tüdőmet, fejemet. Élvezem a fáradtságát a menésnek. Szabadon szeretek lenni. Jártunkban keltünkben látunk érdekes dolgokat, növényeket, állatokat. Ma vadon legelésző lovakkal és tehenekkel találkoztunk, pár napja vipera tetemet találtunk az úton, a gyerekek skorpiót figyelgettek. A kertünkben új virágok nyíltak, átadták a helyüket a turmuszok, új tulipánok bújtak elő, és más még számomra ismeretlen szépségek.
Munka is van, nem is kevés. A babák egyre rendezettebben járnak, "picipaci" nemsokára bölcsis lesz, addig is nálam gyakorolják vele heti 5 nap a 8-4ig tartó munkaidőt, "elnök úr" kétszer jön egy héten két óra és 7 óra hosszan. "Picipaci" erősen féltékeny a kizárólagosság megszűnése okán, de haladunk a helyzetben. Mindenesetre a szerdai nap a legnehezebb, de már csak kettő ilyen van hátra összesen. Gergő nehéz napja is a szerda lett, ilyenkor megy az iskolába csoportos szaxofon, fuvola és furulya órát tartani. 9 fiúcska szaxofonnal az például egészen lemeríti az elemeket azt állítja.
Pénteken reggel a birkáknál is nehéz nap volt. Helyettesítettem Gergőt, már reggel hatkor söpörtem és etettem. Oltást is kaptak, szám szerint 84-en, ehhez egy szűk helyre tereltük össze a delikvenseket. Közben a Rawhide-t dudorásztam a Blues Brothersből. Aztán jött a móka. Áttereltük a juhokat egy másik kutricába, hogy egy hatalmas markoló kilapátolhassa az összegyűlt szart az akolból. Szép látvány és nem utolsó szag élmény, ám engem lenyűgözött a gép kecses fordulékonysága. Kicsit erősebben drukkoltam volna a srácnak,  hogy mindenhonnan kiemelje a fekete halmokat, ha tudom, hogy a szűk helyekről majd nekem kell kézi erővel lapáttal, csákánnyal kirobbantani a megkövesedett trágyát. Háziasszonyukkal gyöngyöző homlokkal, de vidáman dolgoztunk. Próbáltam az állam alapítás, a közelgő függetlenség napja alkalmából nézni a dolgot. Így hajlongtak és küzdöttek az első telepesek, nők is szép számmal, hogy megteremtsék a virágzó mezőgazdaság alapjait gondoltam serényen. Bevált. Vége lett, volt szar, nincs szar. Gumikesztyűt húztunk, mésszel hintettük be az egész területet. Olyan volt az akol, mintha valaki kokainnal szórta volna be az egészet. Lépteink nyomán kis felhőkben szállt a por a levegőben. A birkák érthető módon kicsit idegenkedtek az újjávarázsolt helyszíntől, de végül betuszkoltuk őket, majd rögzítettük az új elválasztó rácsot, betereltük a második csapatot is, összesöpörtem a szénát és bevittem a nagy fehér kutyát is. Kattant a lakat és mehettem haza. Vártak a gyerekek helyesen. Irány a fürdőszoba,  mosás, mosakodással egybekötve, ahogy Indiában tanultam.  Fúj a szél egyfolytában, mióta találtam tollas ütőt, ez jár a fejembe miközben teregetek. Munkaruhák lobognak a szélben. Gergő birkászós gatyája, festős tréningje, fellépő inge. Szeretem a sokoldalúságát gondolom végig, miközben csipeszelek és végig simítom a ruháit, ha már őt épp nem lehet.

2013. április 1., hétfő

Doula konferencia, totális leégés, tókerülés, betegség



Reggel 5 óra, csörög a vekker, érzem én nem bírok megmozdulni, Gergő kikel, ébreszti Sárit, aztán visszadől, hogy nemsokára mindketten gumicsizmában munkaruhában induljunk a birkákhoz. Sári készülődik, reggelizik, uzsonnája összekészítve várja, mert azért kávé után sok mindenre képes lehet az ember lánya. Gyors seprés, tápkimérés, vizes edény tisztítás, étel a foltos kutyának, rohanás föl. Ábel, Noé fölköltése, kis morgások, majd hamar jó kedv, újabb uzsonnák a dobozokba, reggelik az asztalra. Nemsokára a fiúk nekivágnak együtt az útnak a klubig. Nézem az ablakból, ahogy baktat a kicsi meg a nagy, a szöszke meg a barna, és remélem mindannyiuknak remek napja lesz. Az "ottalvós" kirándulás a várható esőzések és lehűlés miatt egy naposra zsugorodott. Sári korábban indult, csapattársaival előkészíti a terepet, ahova Ábel és Noé csoportjai egy kirándulás után érkeznek meg. Sáriék akadályverseny szerű pályát építenek, különböző állomásokkal, ahol Ábel csapata kísérőként, Noé csapata versenyzőként vesz részt. A csapat jelen esetben korosztályt jelent. A megye, vagy itteni nevén moaca összes Noé korú gyereke lakóhely szerinti csapatokba tömörülve méri össze ügyességét, míg Ábel korosztályának összes résztvevője kíséri őket, Sári korosztálya pedig kitalálója és bonyolítója a játéknak. Mindenki fáradtan tér haza, nálunk épp nincs már általam őrzött baba, vége a munkaidőnek, jöhet a közös kajálás, pihenés, mesélés.
Másnap hozzám újra megérkeznek a babák, van segítség, hiszen itthon vannak a gyerekek, sőt Misi is velünk van. Nekem nehéz mégis, hogy más kölkével megosszam magam, mikor a sajátjaimmal is lehetne pont egy csomó dolgot csinálni, de fölfogom, hogy most így lesz és kész. A nagyok lázasan készülnek, kicsit kell ugyan ripakodnom és belátásra bírni őket, és a szenvedélyben nincs hiány, zajlik a tandráma, de nem adom föl, ők meg beletörődnek, hogy szünet ide, szünet oda, nekik van dolguk és tanulni valójuk továbbra is. Ábelnek még az itteni vizsgáihoz is haladnia kell, így a beugró feladat a filmművészetből például szintén a nyakába szakad. Harmadnap hasonló a program, de már látszik a feszített tempó vége, és délután nagyokat sétálunk a falunk körül, amit nagyon szeretek. Misi láthatóan még a fáradt Barcza családot is nagyon élvezi, jókat főzünk, dumálunk, sétálunk, játszunk mindannyian. Szerda este későig gyerek vigyázok, majd nekiindulunk az útnak, Misi kis időre hazaugrik, egy egész éjszakát tölt el Rehovotban, míg mi Emő elvarázsolt birodalmába érkezünk. A reptéhez közel eső moshav oldalában egy tábla hirdeti: permakultúra  tanfolyam. A permakultúra a permanent agriculture szavakból ragasztódott. A tan 60as-70 es évek ausztrál úttörői arra alapozták elképzelésüket, hogy olyan rendszer kiépítése lenne kívánatos, amelyben a kölcsönösen előnyös kapcsolatokra helyeződik a hangsúly. Felismerték és terjeszteni kezdték, miszerint az ember súlyosan kizsákmányolja környezetét, indokolatlan mértékben és tempóban  éli föl a Föld nevű bolygó tartalékait, amivel nemcsak a körülötte élő dolgokat, hanem önmagát is el fogja pusztítani. Olyan rendszert igyekeztek kidolgozni, ami tulajdonképpen bárhol megvalósítható az adott fajok felhasználásával. A legkevésbé a Ben Gurion reptér árnyékában számít ilyesmire az ember, de akár számít, akár nem, itt lakik Emő, aki maga is végzett hallgatója a tanfolyamnak, majd beköltözött a szervezők által kialakított vályog házikóba, aminek kis kertjében saját növényeit gondozza, kezeli a hulladékát, miközben továbbra is gyógytornász és lelkes tanulója újabb és újabb izgalma hivatásoknak, hogy egyszer csak elrugaszkodva az legyen, ami épp legjobban szeretne. Kicsit csacsogunk, rendezkedünk, felforgatjuk a kuckóját, a kertben sátrat verünk, széthordjuk a takaróit, párnáit, hogy pár óra múlva mi Tel-Avivba, ő meg a mi szeretett Gilboánkhoz utazzon. Tel Avivban ketté válik a családi csapatunk, én a Doula Nap című rendezvény előadójaként Geréb Ágnes barátom nehéz helyzetéről tartok rövid összefoglalót összeszoruló torokkal, mert ő is egy olyan fontos dolog nekem, ami ottmaradt és bezárt, megszűnt, egy a pár közül amitől fulladni kezdtünk odaát. Igyekeztem bemutatni őt, hogy nem csak a börtönviselt, mondhatni szerencsétlenül járt bába jelenjen meg, hanem az a szabad, becsületes, remek szakember és anya és nagymama is, akit szeretek, tisztelek és mesteremnek tartok annak ellenére, hogy nem vagyok magam is bába. Szerettem volna, ha érthető és világos íve válik láthatóvá a röptének, a szabadba vágyó embernek, aki fölismerve a szülészeti klinika erősen anya és gyerek ellenes fölöslegessé vált óvintézkedéseit, mérlegelve azokat saját hatáskörében enyhíteni igyekezett azokat. Apákat engedett a szülőszobába, amire legyinthetünk, hisz ma ez már pont az ő kezdeményezése okán is mindennapos jelenség. Ma senki sem kérdőjelezi meg, hogy az apának joga van e ott lenni, ha az anya is úgy akarja, mikor gyereke születik. Igaz Magyarországon a császárnál még mindig kizárják őket a körből, de ne legyünk túl szigorúak. És ez csak az első lépés, vagy a sokadik ki tudja, mindenesetre emberséges, és okos nő, megáldva, vagy megátkozva az ún hetedik érzékkel, ami kivételessé teszi őt a szakmájában, amiből a lehető legtöbbet tanult illető ma Magyarországon, hiszen nem "csak" szülésznő, hanem korábbról szülész- nőgyógyász szakorvos, aki 17 éves klinikai gyakorlattal rendelkezik, mondhatnánk látott már karon varjút. Ezeken kívül pszichológus is, ami gyakran nagyon hasznos a szülésnél. Évtizedek óta tartanak konferenciákat szerte a világon, így talán már a hazai szakemberek egy része is tudja, hogy a szülés nem csak fizikai, hanem bizony pszichikai történés is erősen. Elmondtam, hogy a börtönnél talán a két éve tartó, szinte példa nélküli házőrizet nehezebb, mikor saját otthonában telik az idő, börtönévé vált intim szférájában naponta négyszer ellenőrzi rendőr és örülni kell neki, hogy elmehet fogorvoshoz. Elmondtam mennyi ügyön dolgozott az elmúlt években, amik között szerepelt a hazai rendszerben erősen alárendelt szülésznői hivatás bábaivá emelése, a nők információn alapuló választáshoz való joga a szülés témakörében, vagy az otthonszülés helyzetének rendezése. Ezek közül minden megvalósult, csak ő nem élvezheti a gyümölcsöt, lassan minden nap eszembe jut, mikor tíz éve körülbelül egy megbecsült köztiszteletnek örvendő szakember kajánul megjegyezte, lesz otthonszülés, csak Geréb Ágnes nélkül. Fölkavart a mondandóm, ahogy a közönséget is, segítőkészen és naivan kérdezősködtek mit lehetne tenni érte, mire kénytelen kelletlen az jutott eszembe, hogy széleskörű társadalmi erőt, bírósági visszhangot a világ legtekintélyesebb bábáinak és szülészeinek Ági mellett kiálló szakvéleménye sem vert Magyarországon, miért pont az izraeli doulák szava jelentene valamit. Egy vonzata lehet csak, az esetleges büdös zsidózás, ami semennyire sem hiányzik, de már meg is történt ettől függetlenül.
Míg én okos és érdektelen előadásokat váltogatva hallgattam és ismerkedtem a helyi doulákkal gyakran hazakalandoztam az otthoni társaimhoz, akikkel annyit nevettünk, sírtunk, építettünk és szerveztünk, beszéltünk és méltatlankodtunk és rég találkoztunk, közben a család Miskával sütkérezett a tengerparton, beszélgetett, nevetett és evett is persze. Mindannyian pecsenyére égve jöttek értem, saját bevallásuk szerint kalandosan és vidáman égtek szarrá. Este Anitáékat látogattuk meg, jókat kacagtunk, ettünk majd visszamentünk Emő békés kuckójába. Másnap vásároltunk és sütögettünk, majd elmentünk egy kis bárba, ahol Gergő egy djvel játszott, miután befejeződött a portugál-izraeli meccs, aminek utolsó húsz percét tekinthettük meg hatalmas kivetítőn. A mulatság nagy sikerrel járt, Gergőt folyamatosan fényképezték, és mikor lezajlott az ő szetje alig akarták elengedni, de látták, hogy erős bodyguardjai magukkal viszik, ha piros hó esik akkor is. A sabat bejövetelét egy parkban ünnepeltük, humuszt raktunk pitába, szotyolát rágcsáltunk és Kálmán Évivel társalogtunk sajnos csak telefonon, így mi is ott voltunk az éterben a Sirálynál a rendőr és őrző-védő simogatón, amiben mindegy is kinek van igaza a tény, hogy egy kulturális térről van szó, aminek szervezői és felhasználói közössége Budapest főpolgármestere szerint homályos célokkal áll össze, szerintem meg annak ellenére, hogy gyakran nem volt kedves a fogadtatás valamiért mégsem adtam föl, csak azért is beültem oda alkalomról alkalomra baráttal, munka ügyben, vagy szerelemből kifolyólag, zene iránt érdeklődve és szerettem, hogy jól körül tudom határolni, hogy kik vannak ott pontosan.
Utunk még aznap este Nitzan házába ért véget, ahol Misi újabb barátunkkal ismerkedett meg, ez már rendszeres programpont, minden alkalommal hasonló a végeredmény, kölcsönös tetszés és szimpátia. Már egész jól kigyakoroltuk magyarul és héberül kije is vagyunk egymásnak. Az éjszakát a studióban töltöttük, másnap kirándultunk a moshav körül, ami jövőre otthonunk lesz, ugyan a házat amiben lakni fogunk még nem ismerjük. Az ebédet próba követte, majd Miskával elváltunk és majd csak az otthoni látogatás után találkozunk újra. A hazaút csendesen telt, itthon rögtön kipakolás és lefekvés következett, hisz másnap munkanap volt nekünk fölnőtteknek, Gergő a birkákkal én a "picipacival" vagyis Avivval kezdtem a napot, ami hosszúra nyúlt, de nem bántam, mert tudtam, hogy másnaptól bizony ünnep lesz és nem dolgozom csak Gergőnek segítek majd a birkáknál, hogy több idő maradjon a napokból amik végre valódi szünetek lesznek saját gyerekekkel.
Széder estére sok meghívást kaptunk, ezért itthon maradtunk magunkban, a széder tál mellett milánói makarónit zabáltunk és fölolvastam az Ádám apánk és gyermekei című könyvből, amit apukám jóvoltából birtoklunk. Kedden aztán Anita, Artúr és Ede látogattak el hozzánk, esti érkezés, éjszakai viháncolás, reggel korai birkászás, regeli, Emőke betoppanása és gyors készülődés a piknikra a Gilboán. Sütögetés, pihenés a zöldben és irány Zihron Yakovba az utcazene fesztiválra, ahol nem csak zene, hanem mindenféle előadás és kirakodó vásár is volt, nem beszélve a játszótérről. A nagyobb gyerekek szabadon eresztődtek a veszélytelen forgatagban, a kicsik eljutottak időről időre a közeli izgalmas játszótérre, Gergő pedig a Lavache Qui Rit zenekarral 4 alkalommal fél órán keresztül játszott, Anita, Emő és én pedig boldogan roptuk a táncot késő estig. Mindannyian remekül szórakoztunk. Mi Esztivel és Sárival másnap is elkísértük Gergőt, jó hangulat, sok tanulság, izomlázig fokozott táncolás, Gergőnek meg egy jó kis betegség a vége, de közben még volt vendégjárás is persze. Tal érkezett Noé otthoni osztályából, és másnapra a Gáspár-Sárdi csapattal is sikerült elhárítani a kommunikációs akadályokat és találkoztunk. Velük körbeautózva a Kineretet letekinthettünk a Golán fennsikról, ami fantasztikusan szép kör volt. Eszti egy barátot is nyert az úton, mi meg egy hallgatag Misuból egy hallhatót, ami nagy élmény volt. Gergő másnapra igazán megbetegedett, lázas, fejfájós, taknyos állapota lassan javul. Így mehettem helyette birkászni, amit szeretek nagyon, akkor is, ha sok a munka és nem csak a szokásos két órás söprés, etetés, itatás van terítéken.
Holnap még szünet van aztán iskola és munka vár ránk, állunk elébe.