Mindenkinek jó, de legjobb nekünk

Az utolsó gyerekvigyázással és Amadeus programmal töltött nap szinte elrepült. Délután kis pihenést követően hárman utaztunk a reptérre Esztivel. Nagy izgalomban vártuk Jancsit, jó sokáig annak ellenére, hogy a gép szinte velünk egy időben érkezett meg. A hazafele út egészen későre tolódott, de téma volt bőven, Eszti csak az utolsó kilométereken aludt el. Otthon Sári, Ábel és Noé éberen vártak bennünket. Másnap, mikor iskolába kellett menni mindenki érezte az éjszakázás utóhatását, akkor még nem tudtuk, hogy ez mostantól így lesz, permanens alváshiányban telnek majd az utolsó napok. Míg a gyerekek iskolában voltak, mi élelmet szereztünk be és kertészetbe is betértünk, hogy valami apróságot válasszunk az iskola bizonyos dolgozóinak, amit el lehet ültetni, így marad utánunk valami kézzelfogható emlék. Pontosan emlékeztünk milyen érzés volt először bemenni az iskola kapuján, sok idegen gyerek szaladt ide oda, most a sajátjaink is köztük szaladgáltak fülig érő szájjal. Akkor mi kaptunk jégkrémet, most mi adtunk virágot. Akkor már örültek, pedig nem is tudták mit kapnak, most szomorúan álldogáltak, mert pontosan tudták mit viszünk el. Nagyon sok jókívánságot és elégedettséggel töltött mondatot kaptunk ölelésekkel díszítve. Mindenki elmondta, hogy bárhova is megyünk minden rendben lesz, hiszen mi rendben vagyunk. Noéról és Esztiről egyaránt a legerősebb elismerő szavakkal szóltak, megerősítettek minket abban, hogy szerethető, okos, szorgalmas gyerekek, tanulni akarásuk példamutató. Azt is mondták, hogy ugyan már sok gyerekkel találkoztak, akik éppen ebbe az országba költöztek, volt köztük tehetséges és szorgalmas is, de soha nem láttak még ilyen erős belülről fakadó motiváltságot. Ezen a napon csak mi felnőttek búcsúztunk, a gyerekek még vasárnap is bementek.

Gergő a könnyesre sikerült búcsúzás után nemsokkal elindult élete második Eyal Golan koncertjére, mi többiek pedig egy szokásosnak mondható csütörtök délutánt bonyolítottunk le lovaglással, barátokkal, esti filmnézéssel.

A pénteki napon Afulától köszöntünk el. A várostól, ahova egy meleg szeptemberi napon kialvatlanul érkeztünk 3 bőrönddel. Ahol míg Gergő autókölcsönzőben járt mi azt olvashattuk egy falragaszon, hogy egy cirkuszból tigris szökött meg. A poros és csúnya kisváros akkor még nem tárta föl magát nekünk, sosem járt ott egyikünk sem korábban. Csak később telt meg élettel számunkra, szotyola szaküzlettel, 100 forintos bolttal, Ápisszal, élelmiszerüzlettel, gyermek rendelővel, hangszerbolttal, matraclelőhellyel, buszpályaudvarral. Mostanra hozzánk tartozik, ismerjük és ha szépnek nem is látjuk elfogadjuk, már már szeretjük. Délután kérésemnek eleget téve Eszti egyik barátnőjének családjával Nir Dávidban jártunk, ami kedvenc helyeim egyike lett. Aki akart pancsolt a Neretva színű folyóban, zenéltünk a parton, vacsoráztunk és sokat nevettünk.

Szombaton Jancsi festővé alakult, majd Lavache Qui Rit koncertre kísértük Gergőt, miközben egy adag cuccot Nitzanéknál, az új falunkban is lepottyantottunk. Az út nem volt stresszmentes, hiszen az öreg autónk különféle módokon jelzi, hogy ideje lenne hagynunk nyugdíjba menni. A koncerthelyszínen, a Natafban található színházban állt le végleg, hála a lejtős útnak. A színház egy magánház kertjében volt kialakítva, kedves házigazdákkal, gyönyörű dombokkal tűzdelt háttérrel. A koncert előtt még sikerült elmenni benzinért, a remekbe szabott koncert után pedig, míg mi Esztivel lemezt árultunk a férfiak autót szereltek. Begyűjtöttünk ezzel a teljesítménnyel néhány elismerő szót. Hazafele az autó repült szinte, kiderült újra, hogy üzemanyag hiányában még a szokásosnál is gyatrábban működik, kár, hogy nem működik a benzin mutató és az sem tesz jót neki, ha lukas a hűtő csöve. .

Vasárnap Noé 11 éves lett, a kicsik mindketten búcsúzkodtak az osztályuktól, Gergő Jeruzsálembe utazott a Kedma produkció próbájára, míg mi többiek az utolsókat simítottuk a tananyagon az otthoni vizsgákra, Jancsi kifestette a nappalit.

Hétfőn reggel korán keltünk és amit lehetett bepréseltünk a kocsiba, majd nekivágtunk Givat Yeshayaunak. Útközben persze lerobbantunk, igaz nem kellett az út szélén otthagyni a kocsit, de erős sebességkorlátozással haladtunk tovább. Szerencsésen megérkeztünk azonban az új iskolába, hogy lássuk mielőtt beiratkozunk. Az otthoni helyzettel ellentétben itt elég tudnom, hogy az iskola kibbutzban van, ez már már elég hozzá, hogy jó legyen nekünk.

A falu már egészen közel van az iskolához, nem volt kérdés, hogy eljutunk odáig. Lepakoltunk, játszottunk a Peri gyerekekkel, majd néhányan elsétáltunk megnézni az új házunkat, amit augusztustól bérelünk majd. Este kicsit csatangoltunk, majd elhelyezkedtünk a stúdióban, ahol már mindenféle felállásban aludtunk. Voltunk ott Misivel, Zsófival, családilag, most Jancsival és mindig jól pihentünk. Ez az este annyiban különbözött a többitől, hogy valamiből az utolsó volt, lezárult egy év, pontosabban 9 hónap az életünkből.

Reggel Jancsi és Gergő Kedma próbára mentek Jeruzsálembe, mi többiek tanultunk, pihentünk, sétáltunk és Mayan kívánságára palacsintát is sütöttem, miközben fogalmam nem volt hogyan jutunk majd mi öten a városba, ahonnan a reptérre kell jutnunk. Gergő izgatottan kérdezgette mi lesz, Nitzan aggódva figyelte az interneten milyen lehetőségek vannak, mi Odéliával, Nitzan feleségével teljes nyugalomban voltunk. Ő jóga óráról hazaérve hívott egy taxit, bepattant a kocsijába két Peri gyerekkel és Sárival és már robogtunk is a vasúthoz, hogy elcsípjük azt a szerelvényt amin Jancsi és Gergő érkezett Jeruzsálemből.

A reptéren túlestünk a biztonsági kérdéseken, ettünk és búcsúzkodtunk. A gyerekekre és Jancsira várt egy hosszú utazás, ránk egy remixelés egy kicsi településen Edinél. A reptérről kilépve szembesültünk azzal az aprósággal, hogy a két terminál közötti transzfer busz csak ebbe az irányba jár, visszafele ugyanis csak akkor van rá szükség, ha Eilatról érkezik gép, de ma nem érkezett. Gyalog vágtunk neki az útnak, majd egy kereszteződésben a pirosnál megkérdeztem egy autóst merre megy, és ugyan teljesen rossz városnevet mondtam mégis úgy jött ki a lépés, hogy pont a nekünk megfelelő irányba ment. Útközben tisztáztuk a félreértést és beszélgettünk kicsit, Gergő közben lemondta a remixet, mert úgy tűnt bonyolult odakeveredni a településre. Alighogy megírta az üzenetet, sofőrünk felhívta a figyelmünket arra melyik falu mellett haladunk éppen, hogy érzékeltesse nemsokára ahhoz a kereszteződéshez érünk, ahonnan két átszállással ugyan, de könnyedén juthatunk el az új falunkkal szomszédos városba, ahol a kocsit hagytuk. A település amit említett éppen az volt, ahova a remixelés okán igyekeztünk volna, ezt mindannyian nevetve konstatáltuk, visszatolattunk és házig fuvarozódva megérkeztünk Edihez. A sofőrünkkel azon kacarásztunk mennyi az esélye annak, hogy az ember a reptérnél beszáll egy idegen kocsiba a reptérnél, bemond egy rossz városnevet és mégis házhoz érkezik. A remixelés ugyan kész nem lett, de sokat haladt előre és ez volt a cél. Hulla fáradtan érkeztünk a stúdióba, ahol kettesben még sosem aludtunk.

Másnap terveztük, hogy lakcímet iratunk át, és autót bérlünk, de a hivatal tele volt a bérléshez meg kellett volna Gergő útlevele, így Eran még éppen idejében telefonált, hogy kölcsönadna nekünk egy autót és lennénk e olyan drágák, hogy vigyázunk a szülei házára. A házőrzéssel kapcsolatban már pár nappal korábban kaptunk telefont, így a sátorozós tervünket könnyedén feladtuk, de a kocsi új hír volt és nagyon megnyugtató. Másnap aztán zökkenőmentesen érkeztünk Kedma próbára, ahol a táncosok és zenészek flamenco és balkáni ötvözéssel vannak elfoglalva. Nagy produkció, egészen sok lekötött koncerttel, utolsó simítások zajlanak a napokban. Délután már robogtunk is Eyal Golan koncertre Karmielbe. Gergő az úton annak ellenére sokat bosszankodott, hogy a kocsi csak úgy repült volna alattunk. Olyan lépésben haladó dugóban ücsörögtünk, ugyanis, hogy az útra szánt három és fél óra 15 perccel bizonyult kevesebbnek a kelleténél. Még az sem vigasztalta meg sokáig, hogy a zenészeket szállító busz több, mint egy óra késéssel érkezett meg a helyszínre. A beállás gyorsan ment, profi munka volt. A kezdésig visszamaradó időben enni, inni, pihenni, próbálni, imádkozni lehetett. Egy asztalnál kis hitvita csoport alakult, majd közösen mentek imádkozni a leereszkedő sötétben. Az egész olyan valószínütlen volt, mint az, hogy a backstage-ben senki sem fogyasztott alkoholt. A koncertet nagyon élveztem, a színpad szélén álltam, fantasztikus produkció ez azzal együtt is, hogy a zenedarabok egy része sosem lesz majd az ízlésem valószínűleg. Elképesztő énekes fenomént hallhattam, elképesztően tehetséges zenészekkel. Fegyelmezett, tökéletes produkciót, amit a nézőszám rendre visszaigazol. Az utakon, a strandon, a kávézóban, a csapból is ez a banda folyik, aminek Gergő is része. Megcsinálta a kvázi lehetetlent, 8 hónap ittlét után benne van egy csapatban, ami a legmagasabb emelete a helyi zeneiparnak, miközben megőrizhette szabadságát, tagja egy balkáni zenekarnak, és közreműködik egy nagy reményekkel kecsegtető táncos produkcióban.

Az éjszakát Ramat Cviben töltöttük, ott sem aludtunk még soha kettesben. A gyerekszobában ágyaztunk meg magunknak, megszámoltam a sarkokat érsrágondoltam az onnan nagyon is hiányzó gyerekekre. Reggel a kicsi kölcsönautóba préseltük a cuccaink maradékát, leszámítva a bicikliket, Sári ágyát és a hűtőt, amit majd valahogy másképp kell elszállítani onnan. Jó volt ott lenni kicsit, vendégnek lenni, beszélgetni Hagarral, Ayalaval, jó volt érezni, hogy az is a helyünk marad, nem múlik el, barátságok vannak ott is. Már látom, ahogy keresztülszőjük nemsokára ezt a kicsi országot csupa jó emberrel akit szeretünk.

A pénteki nap további részét sem töltöttük pihenéssel. Eranékhoz voltunk hivatalosak vacsorára, onnan egy hippi fesztiválra mentünk, ahol egy építészre emlékeztek a barátai. Az éjszakai érkezéstől nyűgös és döntésképtelen voltam, rég volt már ilyen, de Gergő türelmesen segített túllendülni a fáradt elkeseredettségen, amit az okozott, hogy nem találtuk meg rögtön a helyet és az egész tengerpart a különböző csoportosulásokkal semmi jó érzéssel nem töltött el. Végül sátrat vertünk és reggel csodálatos kilátásra ébredtünk, pihentünk, ettünk, napoztunk, beszélgettünk, Peri gyerekekkel játszottunk, fürödtünk és zenéltünk is. Boldogan telt a nap, délután elégedetten és fáradtan érkeztünk Eran szüleinek a házába, ahol korai lefekvéssel próbáltuk behozni az alvás frontján most már fizikai tünetekkel is figyelmeztető lemaradásunkat.

Reggel aztán hivatalban jártunk, lakcímet cseréltünk a személyinkben, majd az adóhivatalban mentünk tovább. Meg kell mondjam nyoma sem volt a bonyolult, érthetetlen ügyintézésnek. Életemben adóhivatalban nem éreztem még jól magam. Mosolyogva mentünk be, igaz az annak az egyszerű ténynek volt köszönhető, hogy Gergő hangszereiről nem hitték el a biztonságiak rögtön, hogy azok zeneszerszámok. Rövid tanácstalanság után fülhallgató biggyesztődött a biztonsági főnök fülébe, Gergő pedig fújta neki az EWI-t, miközben én irigykedtem csöndesen. Mosolyogva jöttünk ki, mert azt lehetett érezni az adóhivatal van értünk és nem mi őérte, ami kicsit más, mint amit eddig éreztünk.

A nap további részében Kedma főpróba van, holnap lesz az első előadás, amit nagy izgalommal várok. Holnapra van még feladatunk, de lassan lezárul az ügyintézések köre, lesz szabadnapunk is és két napot újra tengerparton tölthetünk, mert két egymást követő este is Cesariában lesz Eyal Golán koncert.

Pénteken aztán elutazunk Budapestre, hogy szombaton megtarthassuk a 4S bulit, megkezdve ezzel a nyarat, amiben táborok, koncertek, együtt és külön töltött napok is szerepelnek jócskán, ahogy ez már lenni szokott.

A blogot nyári álomra állítom, kalandjaink ősszel folytatódnak, minden olvasónknak szép nyarat kívánok, köszönjük, hogy velünk tartottatok!