2013. augusztus 28., szerda

Képes vagyok elengedni... (képes beszámoló jiddise máme light)

a kollégium bejáratában

húzzák, viszik a csomagjukat
Éjjel sokat forgolódtam, nem sokat aludtam és azt hiszem ezzel nem voltam egyedül. Reggel korán keltünk, igyekeztünk, hogy időben megérkezzünk a kollégiumba a beiratkozásra. Útközben két ágyat is föl kellett szedni a városban, méghozzá nem is akármilyet, hanem zsidó ágyat. Ez egészen egyszerűen annyit jelent, hogy a dupla ágy esetenként széthúzható két szimplává, mert "vannak napok, mikor minden nehezebb" és olyankor a vallásos családokban szokás külön aludni. 
Nem, nem tértünk be, mindösszesen annyiról van szó, hogy lesznek napok, mikor itthon vannak a nagyok és lesznek, mikor nincsenek itthon. Ha itthon vannak, akkor mi az étkező sarokban alszunk majd a kihúzható kanapén, Eszti és Noé a nappaliban, Ábel és Sári pedig a saját szobáikban egyedül, ahogy ezt a lakást eredetileg elterveztük. Ilyenkor a nappaliban lévő ágyakat széthúzzuk, így Eszti és Noé külön ágyban tudnak aludni. Amikor azonban Ábel és Sári távol vannak az otthon melegétől, mi felnőttek a nappaliban alszunk az összetolt dupla ágyon, Eszti Sári szobájában, Noé pedig Ábel szobájában foglal helyet. 
Az ágyat nehéz volt lecigölni a szűk lépcsőházban, de még nehezebb volt a kocsira fölbiggyeszteni, alaposan megizzasztotta Gergőt a reggeli napsütésben. Mikor ezzel elkészültünk már mehettünk is a kollégiumba.
A bejáratnál eligazítottak bennünket, hogy a diszkóban van a beiratkozás, és valóban a táncparketten asztalok körül csoportosultak a megjelentek, ahol egy egy tanerő böngészte a neveket. Körben persze süti, kávé, hideg víz, ami egy ilyen délelőtti időpontban dukál. Nagy szerencse, mert így a kicsik csak mérsékelten voltak kiakadva, hogy megint ott vagyunk a nagyok sulijában. 
Miután leadtuk a szükséges papírokat, pl orvosi igazolás, házirend tudomásulvételét igazoló aláírt lap, és átadtuk a gyerekeknek a betegbiztosítási kártyájukat már oda is ért hozzánk a gyerekekért felelős két madrich, azaz ifjúságsegítő jelen esetben leginkább. A fiatal szinesbőrű raszta srác hófehér fogait villogtatta, mert mosolygott kedvesen, a mellette alacsonynak tűnő szende leányzó hasonlóképpen biztosított minket arról, hogy minden a legnagyobb rendben lesz a gyerekekkel. Igaz Júlia a saját telefonszámát hirtelen nem tudta megmondani, de ezen hamar túllendültünk. 

a kerti út végében balra kanyarodunk

a kultúrterem előtt, aminek az aljában van a diszkó
A gyerekek ugyanabban az épületben kaptak helyet, szobáik öt lépésre vannak egymástól ugyanazon a folyosón. A szobákban wc, zuhany, emeletes ágy, szekrény, íróasztal, polc, tükör található. Még elég ridegnek tűnt, mert egy kép sem volt a falakon, de gondolom hamar belakják majd az ifjak.
A szobák előtti tér társalgónak alkalmas székes, foteles zegzugos közösségi tér, ami nagyon kedvünkre való volt. A gyerekek igyekeztek minket viszonylag hamar lekoptatni és ez nekünk sem volt ellenünkre, lévén mindketten munkába igyekeztünk, Gergő felvételre én bölcsi takarításra az ággyal meg már egy csomó idő elhúzódott.

a lakóegységek is "jeruzsálemi" kővel vannak burkolva

európai szemmel rideg folyosó

ittenivel barátságos társalgó
A kicsiknek ez volt az utolsó iskola előtti délutánjuk, várták, hogy nekik is elinduljanak a dolgok. Reggel iskolabusszal rendben megérkeztek a suliba, délután meg haza, boldogan mesélték mi minden volt vagy nem volt az új közegben. Gergő este koncertre ment, előtte még vehettünk új adag füzetet, mert nem sikerült elsőre a jót megtalálni, de nem keseredtünk el, hisz még cipőt is kaptunk és a gázálarcokat is sikerült fölmarni a közeli elosztóhelyen. Gergő elkápráztatta őket egy 1999 es fecnivel, miszerint leadtuk annak idején a gázálarcainkat, amiket kaptunk. Előző próbálkozásunkkor a gép szerint 3 maszk nálunk maradt, ezért csak hármat kaptunk kézhez és biztos ami ziher, szeretnénk, ha hat darab lenne nekünk ilyen.
Az első nap sem nekem, sem Sárinak nem telt túl barátságosan, de azt hiszem mindketten túllendültünk a dolgon. Hosszan beszéltünk telefonon, Ábel elvileg jól abszolválta az új helyzetet, igaz a telefonját kikapcsolta és azóta nem sikerül bekapcsolnia, de jól van, Sári szerint legalábbis. 

ők majd ritka vendégek lehetnek itt csupán

pedig irtó finom belesüppedni a vastag fűbe

vagy leheveredni egy sarokba egy sziklán
Örülök, hogy nem a honvédségnél próbálják ki először milyen idegenekkel lakni, mert ott nehéz lenne hitelesen képviselnem, hogy jó lesz, majd meglátod, míg erről a programról azt gondolom jó lesz, főleg ha elindulnak a külön órák, edzések, ami persze november elejére várható a sok és hosszú őszi ünnep miatt.
Noé és Eszti sikeresen indult neki az új helynek vannak pajtásaik az osztályban, nekem is alakulnak a bölcsiben a gyerekekkel a szálak, élvezem a munkát, Gergő meg zenét ír, koncertezik, felvételre megy és néha meg csak beugrik a Nitzan féle stúdióba lazulgatni, nézelődni, beszélgetni. 
Jó nekünk és néha persze nehéz is, de sokkal könnyebb, mint tavaly, vagy előtte. Haladunk, haladunk előre, miközben teljesen visszafele megyünk az időben, hisz napi szinten újra két gyerekes család lettünk. Nehéz eltalálni miből mennyit kell venni, de nagyon jó, hogy van idő érdemben a "kicsikkel" is foglalkozni, nem lehet felnőttprogramra menni egyáltalán, még annyira sem mint eddig, viszont nagyokat lehet sétálni és beszélgetni ezekkel a kis huligánokkal. 
Hiányoznak a nagyok nagyon erősen és megszakad a szív, mikor a telefonba kapaszkodva mondja, sorolja mi rossz, ami innen hallgatva csak simán nehéz kezdés, de akkor is. Vágyom rá, hogy amikor együtt leszünk újra, semmin se kelljen veszekedni, fogadom százszor is napjában, hogy sosem bosszankodom majd miattuk, nem leszek türelmetlen, csak kedves és megértő. Érzem a húsomban a lukat, amit hagytak, lelkemben az űrt, a távolságot, ami elválaszt, a felnőttség kapujában integetek a hímzett szélű zsebkendőmmel és hálát adok a sorsnak, hogy nem egy idegen országban vannak tőlem sok ezer kilométerre, ahogy vannak sokan mostanában, csak a közvetlen ismeretségi körömben is nem kevesen szülők. A gyerek dolga, hogy magasabbra nőljön, mint a szülője, okosabb, szebb, jobb legyen, hát haladjunk, tessék, csak tessék, de miért ilyen hirtelen, miért pont most, miért így kérdem én és persze tudom, az eszemmel tudom, hogy mert ez az élet rendje, meg a hasonló közhelyek, de a lelkem nyikorog, a szemem nedves, a torkom kapar, az orrom összeszorul azért bevallom nőiesen.

2013. augusztus 23., péntek

Káfé Táv


Adós vagyok egy történettel néhány eseménnyel, mert persze folyton történik velünk valami, de ha Misivel találkozunk akkor hirtelen még annál is több szokott történni, mint rendesen.
Misi már egy ideje katonaként éli az életét, innen nézve semennyire sem hasonlít azokra az élményekre amiket minden összeverődő férfitársaságban hallani, mint az izgalmas borzalom egyvelege. Ez nagy mázli, egyrészt, mert Misit szeretjük és nem akarjuk, hogy rossz legyen neki, másrészt a mi gyerekeink is egyszer katonák lesznek, így önös érdekből is figyelünk az élményeire. A nyári rohanásban, utazás okán nem találkoztunk egy ideje, így most mindannyian izgatottan készültünk a hétvégére. Az izgalomra persze más ok is volt, Ábelt elhívták a Szarvason megismert izraeli csoport találkozójára Tel Avivba. Hamar összekombináltam, hogy Misi és Ábel ügyesen össze tudnak találkozni a metropoliszban, gondolván így talán hatékonyabban közelítik meg mindketten Gergő esti fellépésének helyszínét Jeruzsálemben. Ábelt délelőtt 11 magasságában raktuk fel a vonatra Beit Shemeshben, feladatát tökéletesen végrehajtotta, vagyis utastársait nem zavarta, leszállt a megfelelő állomáson a városközpontban, megtalálta a találkozó helyszínét Izrael legnagyobb bevásárlóközpontjában, vagyis találkozott a haverjaival. Misi a vártnál később szabadult ki a bázisról, így nem az előre meghatározott időpontban, de sikeresen meglelték egymást adott ponton és együtt haladtak Jeruzsálem felé.

Mire megérkeztek a helyszínre alig kellett várni kicsit és megkezdődött a móka, vagyis a zenés előadás. A La Vache Quirit zenekar szolgáltatta a szakadozott jelenetek aláfestését. A szereplők táncoltak, énekeltek, hajmeresztő kunsztokkal, vicces jelenetekkel, zsonglőr mutatványokkal szórakoztatták az egybegyűlteket. Maga a helyszín is izgalmas volt, hiszen az előadás egy kávézóban esett meg, ami építkezési állványzatból volt összerakva. Három emelet különböző helyiségeknek berendezve, ahol szimultán zajlottak események a zenére. Középen is volt színpad, de a zenészek egy emelvényen ültek oldalt.

Mi családilag már 4kor a helyszínre vonultunk, ott várakoztunk, olvastunk, ettünk, beszélgettünk, hangbeállást hajtottunk végre és volt persze aki állványzatot mászott hatig egyfolytában, illetve segédkezett egy szám próbájában.



Negyed hétkor elkezdődött a készülődés. Az addig szemetet gyűjtő lányról kiderült, hogy táncos, beszélgetőpartnerem álarcot és neccharisnyát húzott, gitározni és énekelni kezdett, egy kedves mosolyú nőci égő hullahopp karikát pörgetett a testén, Ádi a zenekar énekesnője dupla arcú lett és flitteres  alkalmi ruhába bújt, az arcfestő maga gólyalábra állt, a hely decens kinézetű főnöke dalra fakadt, majd a visszahúzódó fiatal pár bátran duettezett. A nézők elkezdtek özönleni, a hely lassan megtelt, a kaput jelképező szalag fölkerült a bejáratba, és amíg a zenekar kipihente a hangbeállás fáradalmait Gergővel színpadra léptem.

Az előadás kétszer ment le az este, telt házzal, a másodikra Misi és Ábel is befutottak. Mindannyian kitűnően szórakoztunk. Hazafele rajtunk kívül mindenki elszunnyadt a kocsiban, ami nem is csoda, éjjel egykor kászálódtunk ki, senkit nem kellett alvásra biztatni, ment az magától.











2013. augusztus 22., csütörtök

Vissza a jövőnkbe

látkép a faluból
Több, mint egy hete lakunk az új helyünkön, nevén nevezve Givat Yeshayahuban. Földrajzilag, az ország közép részén, az Ela völgyben fekvő helység, 14 km-re van Beit Shemes nevű kisvárostól. A falu, csakúgy, mint az előző lakhelyünk úgynevezett moshav, magyarán szólva szövetkezeti falu. No semmi nagyon komolyra nem kell persze ebből gondolni, ez azt jelenti, hogy valamikor az alapítás idején, 1958-ban, a tagok arra szövetkeztek, hogy közösen vásárolnak és értékesítik terményeiket. Alapvetően mezőgazdasággal, állattartással, ezen belül tyúkkal foglalkoztak eredetileg. Az alapítók magyarok, mai szóhasználattal, anyaországi és határon túli magyarok, akik vállvetve tervezték a jövőt. Aki ismeri valamelyest a jelenlegi magyarországi zsidó ifjúsági szervezeteket annak ismerősen cseng az alapítók szervezetének neve: HaNoar HaTzioni. Ábel is ebbe a szervezetbe járt Budapesten. A falu mára Jeruzsálem vonzáskörzetéhez tartozik, többnyire a városból kiköltözött értelmiségi családok szívesen választott lakóhelye inkább, mint termelésre elszánt pionírok gyülekezete.
kicsi házunk
Barátaink, Nitzanék révén kerültünk ide. Házigazdáink családja magyar származású őslakos nagypapával, segítőkész, kedves, nálunk kicsit idősebb házaspár 3 a mienknél jóval fiatalabb gyerekkel. A lakás a házigazda nagyszüleié volt, hosszú éveken át csak magyarul beszéltek a falak között, az elmúlt 5 évben formálódtak benne héberül a szavak, álmok és sóhajok. Most visszafoglaltuk, és ezennel virtuálissá vált hazánkhoz csatoljuk. Fogadjuk, hogy nyelvét, kultúráját megtartjuk. Falait kifestettük, hisz már olyan jól belejöttünk júniusban ebbe a dologba, hogy szinte hiányzott. A beépített konyhabútoron kívül ebben a lakásban sem voltak bútorok, az előző alkalommal beszerzett kevéske dolgunkat hoztuk ide, no meg rengeteg Lego érkezett velünk Budapestről, ami egy igazán régi bőröndben várja az építőket. Úgy terveztük lassan rendezkedünk be, illetve kivárunk, új dolgok vásárlása helyett a használt bútorokat részesítjük előnybe, amiket mások meguntak, ezekhez ugyanis ingyen, vagy nyomott áron lehet hozzájutni. Már már kitaláltuk kinek mire lesz szüksége, hány polc, milyen asztal, mennyi szék, mekkora ágy hiányzik.
Ezzel párhuzamosan igyekszünk ráhangolódni az iskolára is, hisz már javában tart a visszaszámlálás, 5 nap van hátra az első tanítási napig. Júniusban abban maradtunk a közeli kibbutz iskolájával, ahova a gyerekek körzetük szerint tartoznak, hogy visszatértünkkor jelentkezünk. Az elemiben megismerkedtünk Eszti és Noé tanítóival, megtekintettük az osztálytermeiket, befizettük a tankönyveket és kirándulásokat fedező jelképesnek mondható tandíj negyedét.
kirándulni továbbra is járunk családilag (is)
A nagyok tanáraival való találkozó helyett az önkormányzat iskolásokkal foglalkozó szakemberéhez kellett ellátogatnunk, akitől megtudtuk, hogy a középiskolában attól tartanak, hogy az érettségikhez közelítő tananyag szempontjából a srácok héber írás és olvasási sebessége nem elég gyors. Hivatalosan ugyan ketten összesen heti 12 órában kaphatnának ez ügyben segítséget, ám ezt az iskola nehézkesen tudná megoldani. Tavaly már szembesültünk ezzel a problémával, akkor ragaszkodtunk hozzá, hogy a normál gimnáziumi oktatásba kapcsolódhassanak be a gyerekek, az iskola pedig oldja meg humánerőforrásilag a problémát. Ennek eredményeképpen résztvettek az órákon, és egyénileg is foglalkoztak velük. Az év végi bizonyítványuk szerint  elég magasan teljesítettek. Idén nem kardoskodtunk a hagyományos gimnázium mellett, megtekintettük az egyéb lehetőségeket. 
A jeruzsálemi Hanoar HaTzioni szervezet keretében fenntartott bentlakásos iskola kertjébe belépve leginkább egy amerikai campusban éreztük magunkat. A felvétel előző nap zárult le, mint ezt pár perccel később megtudtuk. A beszélgetésből kiderült, hogy bejárós és bentlakásos formában zajlik az oktatás, az alapvetően bevándorló tinédzserek számára fenntartott intézményben. Megtudtuk, hogy az iskola maga francia alapítású, a campusban ezen kívül amerikai iskola is működik. Délutáni elfoglaltságként foci, kosár, vívás, úszás, szinkron úszás, boksz, testépítés, balett, zumba, társas tánc, modern tánc közül lehet választani, de van ping-pong és tenisz pálya is, valamint színház, kórus, szakszofon, fuvola, trombita, harsona, klasszikus és elektromos gitár, zongora, hegedű, derbuka, dob közül lehet választani nagyjából. 
A bentlakásos elhelyezés 4 ágyas szobákban történik, a napi 4 étkezés a közös ebédlőben zajlik. A szépen gondozott kertben edzőjátszótér, grillezésre alkalmas sarkok, uszoda, patak is van. Kár, hogy pont egy nappal a jelentkezési határidő lejárta után ülünk a hűvös irodában.  
Kár, hogy júniusban a középiskolában egy szóval sem mondták, hogy az érettségik közelsége miatt nem biztosak benne, hogy elegendő segítséget tudnak adni a nagyoknak. Ábel és Sára arcáról azt lehet leolvasni az irodai székeken ücsörögve, hogy a kollégiumi elhelyezés kedvükre való lenne, sőt, ha az segítene térdre is ereszkednének annak érdekében, hogy ily módon próbálják meg kötődésünk szakítószilárdságát. Kár, hogy lejárt a jelentkezési határidő gondoljuk mindannyian, miközben a felvilágosítással, felvételezéssel foglalkozó középkorú férfi mondja és mondja a tudnivalókat a suliról, arról, hogy a gyerekek csak két hetente utaznak haza, mert a közbeeső hétvégén kirándulások vannak. Megállapítjuk, hogy elég Szarvas hangulata van a dolognak. Aztán rátér az anyagi részre, itt Gergő bejelenti, hogy most fognak röpködni a súlyos tízezrek, már nem is bánom, hogy lejárt a határidő. 
Pár mondat után kiderül, hogy miután még nem vagyunk egy éve az országban és a gyerekek bevándorlónak számítanak kicsit olcsóbb nekik az egész éves tandíj és bentlakás étellel együtt, mint a körzeti gimiben a tankönyvcsomag. Kár, hogy lejárt a jelentkezési határidő mondja a középkorú férfi, majd megjegyzi, hogy azért akkor kinyomtatná a tavalyi bizonyítványukat, legyünk kedvesek igazolványképet készíttetni és másnap a nagyok jelenjenek meg reggel 9 órakor felvételizés céljából. Nem merünk hangosan örömködni, a nagyok arca megnyúlik az izgatottságtól, a kicsik pacsiznak, mert, ha ez így alakul lesz saját szobájuk, mi felnőttek pedig csak nézzük egymást és az örömben úszókat. Ezek boldogan topognak, indulunk hazafele. 
Nehéz szívvel léptem be, éreztem, hogy megváltozik minden, most kifele megyek és tudom, hogy még drukkolnom is kell hozzá. Teljes agyhasadás. 
Látom, hogy új, érdekes, boldog idő elé néznek, megnyugtatónak hangzik, amit a már odajárótól hallunk a kertben megszólítva, a könyvtáros néni, a szociális munkás mind elégedettek és családiasnak minősítik a helyet. Nyilván marha nehéz és furcsa is lesz ez a nagyoknak, de most boldogan lépkednek mellettünk gondolataikba mélyedve. Elég alapos volt talán az eddigi kapcsolódási felület nyugtatgatjuk egymást mi szülők. El sem tudjuk képzelni mi lesz, ha egyáltalán lesz ez az egész.
támfal (Ipuskának)

méretarány

Holnap felvételi, ezt sem gondoltuk volna tegnap, mikor azt hittük csak valami formaságot kell intéznünk a gimnáziumhoz az önkormányzatnál. Nagyot fordult velünk ez a hinta hirtelen, magasba, ismeretlenbe emelkedett, kicsit kavarog a gyomrom, kicsit félek, de jó, hogy van és ringat, csak, ugye azért mégis. 
A felvételi napján korai kelés, izgatott készülődés, gyönyörű úton haladuk a cél felé. Körülöttünk fenyvesek, kiszáradt folyómeder, igazi nyári mediterrán illatok, kanyarog az út alattunk, rendezem a gondolataimat. Matek, angol, héber szintfelmérőre igyekszünk. A kicsik már most rémesen odavannak, hogy ezzel kell megint tölteni a napot, később ugyan sokat játszanak a kertben, mi is egész sokat tudunk velük lenni miközben a bürokratikus dolgokat ejtjük meg az irodában, de rendre figyelmeztetnek bennünket rá, hogy ez azért nem a legjobb program számukra. 
Ábel és Sári dolgoznak a feladatlapokon, majd beszélgetnek a szociális munkással, aki minket is kikérdez, meghallgat. Később átmegyünk az iskolai részbe, ahol a nagyok egyesével beszélnek az erre kijelölt tanárral, megjelölik a két választott érettségi tárgyukat, arra az esetre, ha fölveszik őket. Ezt velünk is megbeszéli a tanárnő, aki búcsúzáskor azért odaböki, hogy nagyon helyes család vagyunk. Belesünk az egyik üresen ásító kollégiumi szobába, ahonnan egy macska ugrik ki az ablakon, én a könyvtárba is benézek, mert úgy sejtem itt is fognak ezek időt tölteni, innen egy idősebb spániel lép elő, úgy tűnik itt az állatoknak is van hely. Hazafele megyünk, fáradtak vagyunk a korai keléstől, Gergőre vár még egy koncert, én elkísérhetem, a gyerekeket otthon hagyjuk.

A koncerthelyszín a tengerparton van, kék ég, zöld fű, hatalmas nézőtér, ami estére megtelik a város keleti lakosságával, 10.000 ember énekli egyszerre a teljes műsort. Fantasztikus élmény annak ellenére, hogy alig látom a színpadot oldalról, ahol szabadon mozoghatok. Engem persze csak az a kis sáv érdekel gyakorlatilag, ahol Gergő ül, a kivetítő a hátam mögött van, a szólója alatt forgatom a fejemet, hogy szemből is láthassam. A lágy szélben zeng a hangszeréből előcsavarodó díszes dallam, tetszik az embereknek, nekem is. Hazaindulunk, az útközben vásárolt romlott szendvics sem rontja kedvünket, hazaérünk a szuszogó gyerekek közé és behanyatlunk az ágyba.
Másnap reggel feszült munka, várakozás, majd jön a telefon, hogy a gyerekek felvételt gyertek az iskolába. 26-án kell megjelenniük és elfoglalniuk új lakóhelyüket. 
Időközben az előző lakó leszereltette és elvitette a gázpalackot kvázi titokban. Ennek hiányában nem tudunk főzni egyenlőre. Intézzük az újat. Addig a szendvicssütőn varázsolok ebédet hat emberre, semmiség az egész. Az élet szép!