Tnu li Rákenroll, azaz add nekem a rock and roll-t

Tnu li rákenroll-üvöltötték a Peri fivérek a mikrofonba, hogy csak úgy zengett az 55 éves falu. Gergőt életemben először hallottam szólózni a Smoke on the water című Deep Purple nótában, igaz olyan sem volt még, hogy igazi rock and roll menetet tekert volna hirtelen a nejlonszakszin. Elég vicces este volt, és a koncertet megelőző filmnek köszönhetően még tanulságos is. A falu idősebb lakói meséltek a régi időkről, ami önmagában véve is izgalmas volt, de úgy, hogy némelyikükkel már személyesen is találkoztam még jobban felcsigázott. Az már csak természetes, hogy rögtön Horány jutott az eszembe, ahogy az is, hogy szinte minden beszélőhöz tudtam hazai alteregot társítani. A személyes történeteket közjáték szerűen felszabdalta egy egy bevágás archív híradóból, fotósor, újságkivágás, valamint a falu valamelyik ünnepségén elhangzott humoros jelenetek a falu életéből. Jókat kacagtunk, néha meghatódtunk, sokat megtudtunk az itt lakókról.
Reggel sikerült viszonylag szervezetten összeszedni magunkat és időben elindulni Tel Avivba, ahol a régi teher kikötőből kialakított kulturális és üzleti negyed parkolójában olyan felfokozott volt  a hangulat. hogy inkább visszakanyarodtunk a HaYarkon folyót övező park mellé és gyalog közelítettük meg a pénteki koncerthelyszínt. A La Vache Qui Rit zenekar beállása alatt Eszti játszóterezett, a többiek pedig a könyvesboltban foglaltak helyet. Én Esztivel tartottam a zsúfolt gyerekplaccon, ahol elképedve figyeltem a kisméretű emberpalánták határozott testcseleit, amivel egy egy játékot elfoglaltak egymás elől, minimalizálva a játékokra való várakozás idejét. Egy ideje nem voltam már városi játszótéren, elszoktam már a becsúszó szerelésektől. Eszti csöppet sem tűnt viktimikusnak, mosolyogva engedte át a megfelelő játékszereket és sportszerűen csapott le a kiszemelt dolgokra. Büszke voltam rá, hogy bár testi képességeit kihasználva simán bárkit arrébb lökhetett volna, megőrizte önmagát, mosolyogva vette tudomásul, hogy mindenki nyomul. Tudta, hogy úgysem tud senki végtelen hosszú ideig lógaszkodni a mászókán, vagy órákig fittyet hányni a gravitációnak, vagyis mindenhol sorra fog kerülni szerényen.
A többiek ezen közben a könyvesboltban olvastak, Gergőt leszámítva aki épp a koncert hang beállásán esett túl. A programon szép számú magyar csapat jelent meg és tett tanúbizonyságot a magyarok tüzes voltáról, táncoltunk, pörögtünk, sikítottunk, ahogy ezt már csak kell, vagy lehet. Jó volt a hangulat, amit gyorsan továbbvittünk a közeli parkba, ahol szabadtéri sütögetésbe kezdtünk. Emő és Emi, Anita, Artúr, Olivér, Lackó, Évi, Misi, no meg mi hatan, már elég szép számú csapat. A zöld fűben, a lemenő nap alatt úszott ránk a shabbat, jól éreztük magunkat mindannyian azt hiszem bátran mondhatom. A kis összefüggések, hogy Olivérnek éppen véletlenül ugyanaz a tanítója, mint Sárinak és Noénak volt már említésre sem méltó.
Szombaton kirándultunk az eddig kimeríthetetlennek tűnő környékünkön. Találkoztunk egy férfivel, aki a szomszédos településen bicikli kölcsönzés és túravezetéssel vállalkozik, megtudtuk, hogy mint környékbeliek vonzó áron bérelhetünk bicajt sőt tandemük is van. Az új ösvényeken bóklászva remek kilátással gazdagodtunk. Este Misire bíztuk a gyerekeket, mi pedig nekivágtunk a nem túl távoli koncerthelyszínnek, ahol Gergő Eyal Golannal készült fellépni. Valószínűleg a "főhős" még el sem indult az otthonából, mire a komplett színpadi fölszerelés szarrá ázott egy pár percig tartó felhőszakadásban. Mi ácsorogtunk kicsit, mire a szakemberek kitalálták, hogy a koncertet nem lehet megtartani a teljesen nedves színpadon, majd elindultunk a helyszíntől 10 percre levő Ikeába. Nem hittem volna, hogy a szombat kimenetelét svéd áruházban tölteni kívánók száma olyan magas ebben a térségben, hogy valóságos közelharc folyik a parkoló helyekért. Mi még időben érkeztünk, nyitás volt éppen, sikerült hamar megszabadulni a kocsitól és beszerezni a nevetséges áron kitett függönykarnist amiért odamentünk. Az egész áruház látogatásban az volt a legjobb, fogalmazta meg Gergő, hogy a kijáratnál nem Budaörsön voltunk,. És tényleg.
Vasárnap útra keltünk Misivel kiegészített családunkkal Észak felé. Akkor még azt gondoltuk, hogy első éjjel egy sátoros ünnepkor dukáló sátorban fogunk aludni, majd másnap egy brit mandátum idejéből származó vonatkocsiban egy Klil nevű helyen, de persze nem így lett,amin nem csodálkoztunk csöppet sem, sőt.
Történt ugyanis, hogy az eső miatt elnapolt Eyal Golan koncertet vasárnapra tolták át, amikor is Gergőnek Afulán volt a Kedma produkcióval előadása. Kis izgalom kísérte az Afula Rishon LeCion távot snellben megtevő zenész útját, de aznap este nem ez volt az egyetlen kaland. Ábel már délután elment a régi barátait meglátogatni egy általam ismeretlen településen, megbeszéltük, hogy Afulán az előadás helyszínén találkozunk majd. Emő és Emi a Tábor hegyről igyekeztek az előadásra, aminek a helyszínét sajnos nem tudtam megosztani velük, de szerencsére megtalálták az interneten. Gergő jegyigényét az előadásra szervezők nem akceptálták, de persze a pénztáros néni adott neki találomra valamennyit, mert olyan kedvesen mosolygott, mikor kérte. Ezt mi többiek a vendégségnek helyet adó falu medencéjének széléről drukkoltuk végig, miután jó néhány vendéget hívtunk meg az eseményre.
A városba késő délután a házigazda két kisgyerekével, valamint Sárival és Misivel érkeztünk,  kis késéssel, de előbb mentünk be az előadásra, mint Emi és Emő, akik a jegyeinket szorongatták. Végül mindenki elfoglalta a helyét a hátsó sorokban. A házigazda kisgyerekei egészen jól ellépcsőztek az előadó teremben egy ideig, de aztán elég volt nekik a flamenco és a balkán a world musicról nem is beszélve, így a folyosón vártak meg bennünket.
Ábellel kiegészült csapatunk nem fért be a házigazda autójába, Gergő addigra már messze járt, a házigazda férje ugyan egy másik kocsival a városban volt, de még várt rájuk egy kiadós vásárlás, mert két nap múlva Indiába utaznak. Emő és Emi kocsijában volt két hely, ide ültem be Ábelell. Ők elvileg a Genezáreti tó partján akartak aludni, de hamar váltottak és jöttek ők is a közös sátorba. Misi és Sári a házigazdánknak segített a vásárlásban, egy egy kisgyereket felügyelve haladtak, mint régen a nevelők az előkelő házaknál.
Vendégeket vendégségbe vinni itt nem annyira ciki, mindenki jól vette az akadályt. Sőt. Az est egyik fénypontja az volt, mikor kiderült, amit én már ugyan korábban sejtettem, de azért mégis elég vicces, hogy a házigazda anyuka annál az alapítványnál dolgozik, ahova Emő nemrég felvételt nyert. Kicsi a világ mondhatnánk, Izrael meg ennél is kisebb.
Reggel aztán frissen útra kelt ki ki a maga célja felé, mi Ábelt leszámítva, két házigazda gyerekkel kiegészülve elmentünk a Sachne parkba, ami egy vizezős hely, ahol hosszan lehet úszni folyóban, tötyörögni ki vízben korabeli rom tetején, vagy evickélni vár árok szerű vájatban.

Mindannyian alaposan elfáradtunk a nagy pancsolásban, hazaérkezve ebédet rittyentettem.
Gergő alkalmazkodva az előző nap estéjét megkoronázó hírhez, miszerint este Eyal Golan koncertre megy az Akkon megrendezett színházi fesztivál helyett, tanulni kezdte az esti koncert anyagát.
Gyors látogatást tettünk Ramat Cviben Esztivel és Noéval, majd visszatértünk vendéglátóinkhoz.
Este Gergő a hangbeálláson belefújt a neybe, így helyet kapott egy most induló nagy projektben, ami szintén sztár énekes csapatával zajlik majd, a próbák pár nap múlva kezdődnek.

Kedden aztán végre valóban eljutottunk a vasúti kocsis szálláshelyre, ahol ugyan nem aludtunk, de a zenekar többi része igen, és ennek fejében családias hangulatú koncertet adtak. A hely maga érdekes település, hivatalosan csak pár éve vannak elfogadva. A barátságos kávézóba lépve csakhamar megismerkedtünk Kálmánka unokatestvérével és annak férjével, ezen felül találkoztunk valakivel, aki 16 évvel ezelőtt egyszer elfuvarozta Gergőt Abu Goshból egy stúdió felvételre, illetve megismerkedtünk egy pasassal, akinek a születendő unokája félig magyar lesz. Keralai menü volt ebédre, majd belevetettük magunkat az Akkói útba.

Ott aztán a színházi fesztiválon, mikor belefutottunk egy telepi sporttársunk hazát váltott titkárnőjébe, családjába és barátaiba cseppet sem csodálkoztunk. Igaz hiába integettek lelkesen csak egy foltot láttam helyettük, mert a szemüvegemet még a vendégségben elvesztettem Moledetben.
Éjszaka hazaérve gyorsan lefeküdt az egész kis csapatunk, reggel nekem munka kezdés, a többieknek mosás volt a program. Délután újra ünnep kezdődött, így csak épp hogy megpihentünk másnap már mehettünk is vendégségbe Eranékhoz. Kirándulásra és sütögetésre hívtak minket, újabb barlangokkal ismerkedhettünk meg, a kajálás is elég kimerítőre sikerült, itthon aztán csak dőltünk egyik oldalunkról a másikra.

Misi hajnalban csöndben elslisszolt a kibucába, a műcsaládjához, mi pedig kirándultunk és kertészkedtünk, hogy aztán függönyöket kreáljunk és falat dekoráljunk. Kihegyeztünk minden ceruzát, ellenőriztünk minden házi feladatot, bepakoltattuk az iskolatáskákat, hiszen már látszott a szünet vége. A nagyok este még elmentek a falusi fiatalokkal bartákozni, éjjel aztán hazatértek rendben, csendben.
Ma reggel későn keltünk, délben reggeliztünk, majd egy új hegyre mentünk túrázni, nagyon izgalmas és szép helyen járkáltunk, fenyőillatban, kék ég alatt, napsütésben, kipirulva. Gergő délután elautózott a találkozási pontra, újabb Eyal Golan koncertre ment, mi Sárival biciklire pattantunk és kipróbáltuk mi van, ha elindulunk az úton, ahol gyalog már kicsit jártunk korábban, de a népes Peri család természetjárásban gyakorlatlan gyerektagjai miatt nem juthattunk messzire. Most nagyot tekertünk a rozoga bicajainkon és csak azért fordultunk vissza, nehogy túl nagy előnyre tegyünk szert a család többi tagjával szemben a fölfedezésben.
Korán aludni mentek a kicsik, a nagyoknak elmaradt a falusi barátokkal tervezett Kill Bill nézés, így lassan ők is ágyba bújnak, hisz holnap kezdődik egy új hét. Vissza a régi kerékvágásba, vagyis az újba, hisz indulnak az edzések és különórák a kollégiumban, Gergőnek próba hét.
A nagyok két hét múlva érkeznek újra, vagyis forgás van itthon a szobákban, Eszti elfoglalja Sári szobáját, Noé Ábelét, mi beljebb költözünk az étkező sarokból a nappaliba.

"Állni látszék az idő, bár a szekér halad" mondta ja Petőfi Sándor

Szombaton sem áll meg az élet, legalábbis a nemezeti parkok olyankor is nyitva vannak, így folytattuk a lakókörnyezetünk vizsgálatát és betértünk a közeli nemzeti parkok egyikébe, nevezetesen Beit Guvrinba. Röviden összefoglalva olyan barlangokat lehet pénzért megnézni, amilyet az előző bejegyzésben ti is megcsodálhattatok ingyen, de nem akarok ilyen szűkszavú és goromba lenni, hisz rengeteget tanultunk ott. Ennek a helynek a segítségével derült ki számunkra a környékünk korai idők óta lakott volta, folymatos történelme, ami a jelenbe vezet át. A várost a történelmi időkben Mareshának hívták. Olajbogyó termesztéssel foglalkoztak többek között, amit nem mint savanyúság használtak föl természetesen, hanem olajáért termesztették jelentős mennyiségben. Júdai városként már nyomára lehet bukkanni az ie.VI. századi leírásokban. Hadserege is volt a jelentős úton fekvő gazdag településnek, ami természetesen többször is gazdát cserélt. Lakták szidoniaiak, görögök, zsidó menekültek a templom lerombolása idejétől, tartozott római helytartó irányítása alá és fontos településként említi a Midras és a Talmud, a Holt tengeri tekercsek is. Később mikor nálunk állam alapult itt már  túl voltak az amfiteátrumozáson és a a kereszténység fontos helyszíne volt működésben, templomok emelkedtek ki a földből. Mire István elintézte amiért a világrajött itt takaros kis városka állt minden földi jóval, és leleményességgel, majd 1949-ben Beit Guvrin néven kibbutz alapult.  Ezen okok folytán elég érdekes helyre csöppentünk ismét.

A gyerekek kis lelkesedéssel ereszkedtek le barlangból barlangba, illetve ez ebben a formában nem igaz, az összefüggő barlangrendszerré terebélyesedő föld alatti járatokat élvezték. Lépcsőn le, résen át, meredeken föl és közben hol víztározó hol galambtenyészet, hol olajbogyó passzírozó műhely volt a funkció. Sőt az első mélyre sétálás alkalmával egy sziklába vésett izenet volt látható egyenesen a lengyel katonák vésték oda a honvédségüket jelképező sast 1943 Warsaw felirattal. Elég sokáig tűnődtünk milyen is lehetett ezekben a barlangokban lakni 43-ban lengyelként, mert valahogy a régebbi időkbe könnyebben ment a belehelyezkedés.
A lakóházon át a fürdőn keresztül a temetkezési helyig mindenféle dolgokat láttunk, de a gyerekek számára a legnagyobb sikert a domb tetején álló sátortető alatt zajló foglalkozás adta. A kellemesen süvítő szélben élelmes módon papír sárkány vásár és csináld magad sárkány program volt terítéken.

Azonnal be is fizettünk két fapados csináld magad verziós röppentyűre, amit kicsik-nagyok felosztásban ragasztottak és színeztek ki a fiatalok. Hosszan dolgoztak, majd röptettek, jó volt látni, hogy ennyire helyesek és ügyesek együtt mind. Otthon aztán lemostuk az út porát és tudomásul vettük, hogy ennél több barlang egyszerűen nem fért bele ebbe az időkeretbe.

Amikor a nagyok számára lejárt az első otthon tölthető hétvége Gergő visszavitte őket a városba. A rendszer úgy van persze kitalálva, hogy mindenféle szülői részvétel nélkül is vissza lehet jutni a koleszba otthonról külön busszal, ami jóval olcsóbb, mint a közösségi közlekedés, vagy a benzin. Azon a napon azonban Gergőnek mindenféle intéznivalója akadt a a városban, többek között arra a helyre is el kellett menni, ahol a kollégiumi ösztöndíjakról döntenek. A nagyok órái még sokára kezdődtek csak el, így együtt tértek be egy elvileg rövid adategyeztetésre a kijelölt helyre, ahol nagyon örültek nekik. Azért örültek olyan nagyon, mert mint kiderült már várták őket. Gergő ugyan napokig próbálta őket elérni telefonon, amire nem reagáltak egyáltalán, ezért döntött a személyes megkeresés mellett, az iroda azonban mára írta be a gyerekeket vizsgára, igaz erről minket nem értesítettek egyáltalán semmilyen formában, habár az összes telefonszámunk és e-mail címünk a rendelkezésükre áll. A tét nem kicsi, az éves kollégiumi elhelyezés árát lehet és kell pályázni, ami elvileg alanyi jogon jelen esetben jár, ám mégis valamiért kérvényezni és bizonygatni kell a jogosultságot, no meg a gyerekeknek az alkalmasságukat. Ha szúrtak már hátba valakit, akkor tőle kellene megkérdezni milyen is az olyan. A gyerekek elég frusztráltan reagáltak a helyzetre, érthető okból. Mindenesetre váratlanul is tudtak teljesíteni, igaz az eredményről még nem értesültünk, de csak szólt volna valaki, ha nem sikerült volna a dolog. Jó is ez a bizonyosság, hogy tudjuk hova is járnak akkor ezek a gyerekek és hol laknak közben.
Gergő sűrű hetet tudhatott magáénak, én nem különben. Volt próba a Yusef Ve Echad zenekarral, akikkel 17 évvel ezelőtt játszott együtt.

Tulajdonképpen onnan van a mai napig az a kapcsolat ami részben lehetővé teszi a jelenlegi életünket. A zenekar alapítója és főhőse Nitzan, aki révén a mostani falut, választottuk, kaptuk, az összekötő erő Eran volt, akivel Gergő a zeneakadémián találkozott és azóta is barátjának tud. A koncert, ami a próbálást követte nekem fenomenális élmény volt. Én régen is szerettem ezt a bandát, igaz mostanra többen lettek és tagcserék is zajlottak, de ez az a csapat ami abban a bizonyos 96-os  Enemies című Benetton újságban szerepelt sok más mellett, mint sikeres arab-zsidó projekt. A puccos helyszínen, mint lecsengető program szerepeltek, ami elég drasztikusra sikerült. Egy darabig jól viselkedtünk, mi közönség, de mikor Nitzan azt mondta, hogy szerinte szabad táncolni előretört egy fiatal bagázs és mellettük egy erősen 60+os csapat. A "nénik" pillanatok alatt őrjöngő hórázásba csaptak, majd fölnyomultak a színpadra és sikítottak is, végül előkerült néhány biztonsági őr, hogy fönntartsa a rendet. A felfokozott hangulat, extázis végig kitartott.
Eran és Gergő egyébként másnap rögtön tartott egy workshopot egy hangszerboltban, ahol mostantól minden alkalmazott számára világos, ha Gergő besétál lehet kezdeni udvarolni neki.
Szerdán két osztályban is voltunk szülői értekezleten, Noé és Eszti tanítónője is helyes, be lettünk mutatva a többi szülőknek, izgi volt héberül is ilyenen részt venni. Összehasonlításként az otthonival, senki sem sms nyomkorászással töltötte az időt, pláne nem játszott a telefonján, minden gyerekhez tartozott valaki szülő, aki érdemben figyelt, részt vett. Az egész 45 percig tartott osztályonként, a kettő között a szupermarketben sikerült teljesen feltankolnunk a nagyok itthon levésére minimum.
Ehhez van egy hűtőnk is már, amit a háziaktól kaptunk, mert régi és már csak a raktárban porosodott. Megbízható amerikai jellegű szélesvásznú, hangja, mint a Saratovnak volt régen, de hűt és mélyhűt egyaránt. Ez nagy áttörés a konyhánk tervezés-kivitelezés részlege szempontjából. Egyszer gáztűzhelyünk is lesz sütővel, már ismerjük aki lecseréli nemsokára a jól működő ám már meguntját, van remény a süteményekre, kenyerekre, kalácsokra.
Mire ez az egész lezajlott már kezdhettünk is megbocsájtani mindenkinek, és ezzel párhuzamosan reménykedni benne, hogy nekünk is mindenki megbocsájt. A Jom Kippur böjt nap. Estétől estéig nem esznek a zsidók a világ minden csücskében, és ami talán még nagyobb dolog nem is autóznak az izraeli zsidók. Mi a böjtöt megelőző vacsorát Nitzánéknál ejtettük meg, ahol aznap reggel már voltam gyerekvigyázó is, így rengeteg időt tölthettem a Peri gyerekek társaságában. A vacsora alatt Gergő műanyag csövekből neyt készített, Sári színezőt rajzolt, a kiskorúak ezért aztán színeztek, majd könyvet írtak héberül, míg Ábel a legifjabbnak olvasott fel angolul. A nagyok egyszer csak hazamentek, mert elég volt az élelelemből és a társaságból, mi kicsit később szedelődzködtünk a kicsikkel. A hazaút első méterén éjszakai asztfalt rajzoló együttlétbe csöppentünk, Noé osztálytársáék 4 éve szervezik erre az estére ezt a  programot. Az összefonódások révén persze volt ott magyarul tudó apuka, és a munkahelyemet képező bölcsibe járó gyerek is, fuvolatanulásra készülő felnőttel együtt.
A böjt napja remekül telt, a barlangban tartottam felolvasást Thomas Mann feleségének interjúkötetéből, ami többeket nagyon is érdeket. Igaz utána nem akartak velem másik barlangot vagy piramist fölfedezni, de nem baj, azóta már megnyugodtam ez ügyben. Főleg, hogy már másodszor ígérték meg ugyanazon a kavicshalmon, hogy majd legközelebb.
Azért odafele igyekezve találtunk erdei játszóteret, majd véletlen belebotlottunk két nyájba, ami együtt legelt, egyik birka másik kecske. A pásztorok egy cserje alatt üldögéltek és kávézgattak, míg az állatok is igyekeztek árnyékba húzódni a déli nap elől. Aki nem tudott helyhiány miatt befeküdni a bokor alá, az a fekvők köré állt és úgy csinált, mintha árnyékban lenne. Elég jó taktika.

A barlangban fektünkben néha lenézett ránk egy egy kecske, meg megcsúsztak a kráter szélén a fehér poros anyagon, majd egy keselyű nézett le ránk, hogy lesz e vacsora, de látta, hogy ez nem az a mese.
Kalandokban tehát nincs hiány, programok is várnak ránk, amiket majd legközelebb osztok meg, elég annyit tudni előre, hogy elutazunk koncertek nyomába, de az egész úgy indul, hogy Gergő a falu 55. születésnapján játszik rock számokat és régebbi izraeli slágereket egy kvázi amatőr cover zenekarral.

Barlangokban barangolva új évben

Gergő próbált, én a bölcsiben voltam, a kicsiknek rövid napjuk volt a suliban és ez a nap kitüntetett volt a többi között. Először vártuk haza a nagyokat a kollégiumból.
Pont akkor értem haza a munkából, mikor a sarkon befordult az iskolabusz a kicsikkel, gyors ebédfőzés, zuhanyozás, ünneplő ruhába bújás, Gergő épp hazaért mire elkészültem mindennel. A kicsik elszaladtak a boltba valami finomságért, mi kicsit vártunk rájuk, meg is érkeztek, mire izgultam volna, hogy hova tekeregtek el. Kisvártatva Sári telefonált, hogy ők indulásra készen állnak a kollégiumban, mi merre vagyunk vajon.
Rögtön elsőre elnéztük a naptárban az időpontot, nosza, rajta, hórukk, hajrá, indulás Jeruzsálembe. A kicsiknek ötkor évnyitás az ifjúsági szervezetben, ezért semmiképp nem tartanak velünk, majd hülyék lesznek, mikor autózás helyett játszhatnak, ismerkedhetnek kortárs csoportban mulathatnak. Meg kell szokni, hogy már a kicsik is nagyok, hogy be tudják zárni a lakást, hogy nem gyújtanak tüzet, hogy vigyáznak magukra és egymásra, hogy tudják kezelni a telefont. Lehet, hogy még felnőtt élet is lesz?
De hisz épp előző este voltunk Gergővel kettesben Tel-Avivban egy Balkán jam session-on, ami ugyan inkább jazz volt és sokára is kezdődött, de az első pár szám után egy néni hirtelen megragadta a mikrofont és olyat énekelt, hogy csak na, majd leszakadt a plafon. Nem szeretem a jazzt ezt lehet tudni rólam, akkor sem, és tudom, és értem, de sajnos nem, viszont jól esett az improvizáció, a fülembe születő zene, ami néha átment valamelyik standarbe, de még így is mondhatom, hogy jó volt, mert a dobost élvezet volt nézni is, nem csak hallgatni, a bőgőst már ismertem, mert Eyal Golánnal is ő játszik és nagyon szeretem ahogy bánik a hangszerével. A harmonikás és a szakszis nem vett le a lábamról, de az a néni....
Amikor Gergő sorra került és elhangzott az est egyetlen balkáni ihletésű folyama a néni újra ringbe szállt, mellettem kuporgott valami kis puffon és amikor belendült azon kaptam magam, hogy sikoltok és rikoltok és árad bennem szét és ő mosolyog, mert érti, hogy aztamindenit és Gergő fújta, a dobos püfölte, a bőgő lépegetett és szaladt mikor mi volt a feladat. Őrület volt, és nem csak én jöttem teljes extázisba, hanem a terem úgy hogy volt megőrült, a fotós kattogtatta, az úri közönség magából kivetkőzve tombolt, aki táncolt szinte pogózott, aki ült addig az most felállt, tapsoltak, kiabáltak, majd csend lett. Aztán a tapsorkán. Igen ezt szeretem, szeretem, hogy értik rögtön, hogy ez jó, a laikus is hallja, örül, majd gratulál, föl és megjegyez.
De ez tegnap volt, csak azért jut eszembe, mert hisz akkor is egyedül maradtak itthon, nem volt semmi gondjuk, egy szobába kucorodtak, beszélgettek, majd aludtak. Napközben, pláne programmal kibélelve miért ne menne szuperül a dolog. Menni fog, nem kell izgulni, nem kell izgulni, nem kell izgulni, nem kell izgulni, ismerős mantra, tegnap is ezt mondogattam és izgultam persze, mert ilyen vagyok.
A nagyokra gondoltam hirtelen, akik állnak a napon, már mindenkiért jöttek biztosan, mi még nem is vásároltunk, üres a hűtő, biztosan éhesek lesznek, hogy legyen ez, ja hát persze, Gergő bemegy értük én meg addig gyorsan a közeli szuperben veszek amit muszáj. A nagy ünnepi bevásárlást másnapra tartogattuk.
A viszontlátás olyan, mintha nem láttam volna őket száz éve, futok feléjük, ölelem ahol érem, este azért sikerül összefeszülni marhaságon persze, komolyból nem is érdemes, de addig még hátra van, hogy egész úton röhögnek és mesélnek és ülnek egymás mellett és édesek és gyönyörűek és sugárzóan ki vannak virulva. Nehéz, de jó a kollégiumi lét. Ez a konklúzió. Hiányzunk és az evés meg nehézkes, hiába van hatszor kaja egy nap, valahogy pont nem akkor éhesek. És dolgoznak is, az épületet, étkezőt, kertet rendben kell tartani, be vannak osztva csoportokba. Fáradtak és minden nap rengeteg dolog történik, ez ömlik belőlük ki. Érdekesek az órák, egymás mellett ülnek, az étkezéseket is közösen bonyolítják. Sári új szobába került, ahova megérkezett az új lány, aki eddig a kórussal Berlinben volt. A szobában jó a hangulat, hárman vannak, minden rendben.
Mire hazaérünk a faluba izomláz van a hasamba a röhögéstől, ami az út alatti mesék hozománya. Rég vihogtam ennyit, mint most, mikor ezek elmesélték a kalandjaikat felváltva, egymásnak adva a labdát.
A kicsik programja még javában tart, de mire megéhezünk hazaérnek, terülj-terülj asztalkám van, pedig alig van itthon pár féle dolog, az is több, mint európában szokás. Kencék és olajbogyó, hummus és pita, méz és datolyaméz biztosan akad.
Reggel aztán iránya az ünnep előtti tolongás, gyerekek otthon, felnőttek "vadászaton", izgulok, hogy semmi sem lesz már a boltban mire odakerülünk a készpénzfelvételes kör után, de tévedek, minden kapható, sőt még robot porszívót is lehetne venni jutányosan, de nekünk nem kell. Rosh Ha Sana van, vagyis új év. Az almát azért kell mézbe mártani, hogy a kerek év édes is legyen. 5774 az új évszám, szép. A vége a születési évem.
Otthon béke fogad, autóból kipakoláshoz, segítőkész gyerekek. Ebédfőzés, majd nagy séta a közeli dombokon és utakon Sárival és Gergővel. A többiek punnyadnak, vagy szomszédolnak.
Otthon aztán kiöltözünk, és köszöntjük az új évet. Az ünnepi menü: milánói makaróni, mert azt kérték. Almák merülnek mézbe, gondolunk a jövő évre és jön a filmnézés közösen, mint rég.
Majd három hónapja nem csináltunk ilyet. Mozi a javából, jó együtt. Mindenki hamar elalszik, én már a film közben. Másnapra tenger van kitűzve programnak, ami az iskolaév megkezdése előttről csúszott át ide, hisz akkor a rengeteg intézni való közben elmaradt.
Robogunk az úton, csak egyszer keveredünk el, Nitzanimba megyünk, Miskára gondolunk, aki itt volt elsőre katona a közeli bázison, ami mellett elhaladunk. Belesek a kerítésen, katonák, őrtorony, drót a kerítés tetején.
A tenger hatalmas hullámokkal fogad, szerencse, hogy a parton van egy medenceszerű képződmény tengervízzel persze, itt lehet vízilóvá válni, fetrengeni boldogan. A program sikeres, enyhe napszúrás, leégett testrészek napkrémmel és anélkül különböző mértékben piros családtagok.
Hazaérkezés után   kései ebéd, majd palacsintasütés, hisz Nitzánékhoz vagyunk hivatalosak vacsorára, oda palacsinta nélkül nem merek menni. Teljesen rá vannak akadva, de nem csak a gyerekek a felnőttek is.
Éjjel séta haza és röhögcsélés, olyan jó ez a hangulat.
Reggel aztán irány a közeli cseppkőbarlang, amit Ábel és Sári már látott, igaz 15 évvel ezelőtt. Most is tetszik nekünk, mint akkor,  mindenki lenyűgözve sétál a mindössze 4800 m2es teremben. Ez a legtöbbet publikált cseppkőbarlang azt hallottuk a túravezető sráctól. Elképesztő formák vannak. 1968-ban találta egy kőfejtő csapat. A robbantás után bemenő traktor egyszer csak lezuhant a képről, ijedt munkások rohantak a barlang szájához, szerencsére senkinek nem esett baja. Találtak egy elképesztő csodát. Tíz év kellett hozzá, hogy kialakítsák a helyet úgy, hogy a lehető legkevesebb kért tegyék benne és mégis a közönség szeme elé tárhassák. Hálás vagyok nekik mind, hogy itt állhatok.
Mindannyian boldogan bandukolunk vissza a kocsihoz. Sőt gyorsan elugrunk egy közeli másik barlangba is.
A gyerekek körében nem aratok sikert ezzel a vágyammal, hogy ezt az útba eső barlangot is meg szeretném tekinteni. Ráadásul gyalogolni is kell hozzá, majdnem egy egész kilométert. Igaz meleg van, hisz dél van, de azért kicsit irreális a nyafi.
Előresietek, mert tudom, érzem, hogy ha nem terem előttünk a barlang kábé azonnal, akkor vissza kell majd fordulni. Szerencsére pont a nyargalással meg is lelem a bejáratot, mire hallom, hogy Gergő szól, hogy hátra arc.
Nem, itt vagyunk, karnyújtásnyira, már föl is szökkenek a bejárathoz a sziklára, ahol egy hatalmas fügefa ömlik ki a barlang száján. Sajnos a gyümölcsöt már lelegelték róla mind egy szálig, pedig de jól esne most egy pár édes füge. A barlangban teljesen sötét van, egy rámpa ki van ugyan építve, de semmi több. Érzem a nedvességet, ez is cseppkő kell, hogy legyen, de az orromig se látok. A fülem viszont tökéletesen működik, vagy ezer denevér van odabenn, elképesztő a hangzavar, amit csapnak. Látni nem látjuk őket, egyenlőre a semmibe vesző lépcsőt stíröljük és megyünk rajta befele a ki tudja meddig és hova. Csúszik rendesen, azt érezzük, a zseblámpa funkciónak hála valamicskét azért kapiskálunk a helyzetünkből, de nem sokat. Végre látom a barlang falát, cseppkő bizony! Látszik, hogy használták a barlangot, fekete nyomok vannak a falán. Lassan beleütközünk a rámpa végébe, egy kis négyszögletes sziklavájatban kristálytiszta víz van a korláton túl. Őrületes élmény, már akinek. Van akinek melege van, van akit nem érdekel nagyon ez az egész, van aki elhatározta már a napos séta alatt, hogy szar lesz, ha lesz is barlang. Ezeken most nem akarok és tudok segíteni, jól érzem magam, és akkor sem fogom hagyni, hogy elromoljon.
Otthon gyors varászlat, nemlétező étel, igazi impró zöldséggel, hússal, rizzsel. Nagy a siker, rá is kell pihenni. Én táskát varrok, Noé és Eszti nagy Lego mosást tartanak, Gergő a vadi új plug in-jeivel foglalkozna, de folyton kérdez valaki valamit, Ábel a hálón, Sári olvas, tehát a kérdező valaki főleg én vagyok, pedig nem akarom ám zavarni, de mégis.
Délután séta a nagyokkal a közeli dombokon, kicsik bandáznak a faluban, eszük ágában sincs velünk jönni. Ma már kirándultak eleget. Mi viszont fantasztikus barlangra bukkanunk. Benne emberi nyomok, háromszög alakú vájatok, korom nyom. Olvasom a táblát, rómaiak használták, ez őrület! Kattints a barlangban feliratra, kiurik a link, ha látni akarod te is, megnézheted, érdemes.

barlangban


Ábel hihetetlen megfigyelőképessége birtokéban van megint, talál egy kaméleont. Mi sokára, én speciel komoly segítséggel látom csak meg az ágon. Sosem láttam még szabadban ilyen állatot, elképesztő. Ő meg odaáll és mondja, hogy nézzétek ott egy kaméleon. Sári cserébe gyíkot talál, aztán hazafele megjegyezzük, hogy mit nem néztünk meg most, amit majd legközelebb. Ha lenne hat bicaj messzire el lehetne jutni a környéken. Remek helyen lakunk ismét, másképp remek, mint az előző, várom a telet, mikor virágba borul majd, észbontó lesz már most tudom. Jelen állapotában a nyári mediterrán tájat mutatja, ezt is szeretem.
Jó nekem!