Képtelenség

Vasárnap reggel miután a kicsik elmentek suliba és a nagyok fölkeltek, összepakoltak, megreggeliztek elkezdődött a tépelődés, hogy hívjak e taxit vagy rizikózzuk meg a stoppolást. A stoppolás a falun belül teljesen veszélytelen, egyetlen nehézség, hogy vajon az adott idősávban igyekszik e valaki a városba, mert ha nem az elég kényelmetlen, hisz a srácok lekésik az iskolabuszukat, ami a város egyik teljesen kieső részén veszi föl őket. Oda célzottan biztosan nem megy senki, tehát a stopban az is ott rejlik, hogy ha van is valaki aki a megfelelő idősávban a megfelelő városba megy azzal sem vagyunk teljesen kisegítve. A taxit túlzásnak éreztem kicsit, valahogy azt gondoltam, hogy a faluból folyamatosan halad át autó a kapun, mindegyikben egy ember ül, lehetetlen, hogy ne találkozzunk valakivel aki pont akkor és pont oda megy. És persze végigvettem, hogy nem olyan nagy szám ez a vezetés dolog pláne automata sebváltós kocsink van, dodgem az egész, miért is nem tudok mint más rendes emberek, színre, nemre, vallásra való tekintet nélkül én is vezetni. Mennyit küzdöttem, hogy legyen nekem is jogsim és van, igaz itteni nincs, de lehetne. Képtelenség.
Aztán pont elhaladt az ablak alatt a szomszéd, aki a főbérlőnk is egyben és minden nap Jeruzsálem közelébe megy dolgozni, ahova ugyan nem a városon keresztül a legpraktikusabb menni, de lehet, hogy nem oda megy, vagy nem arra szokott menni, amerre mi. Még mielőtt átgondoltam volna, hogy mit csinálok gyorsan megkérdeztem nem vinne e el minket, ha véletlen a város felé megy. De szívesen, igen ám, de később megy mint mi szeretnénk. Akkor korábban megy, igazán kedves tőle. Örömmel jelentem Sárinak, aki kedvesen elmagyarázza, hogy nekik az általam megjegyzett időpontnál pont negyed órával korábban kell a megállóban lenni. Na akkor most át kell menni és megmondani, hogy negyed órával korábban szeretnénk menni, igaz már így is fél órával korábban indul, mint tervezte. Kínos, de nincs mit tenni, át kell menni és megmondani. Ennyi az egész. Maximum azt mondja nem és hívunk egy taxit. Ábel jön velem a küldöttségbe, egyedül gyáva vagyok, pofátlannak érzem magam. Simán megy minden, persze, hogy és természetesen. És elvisz a megállóba a város kieső részére, sőt megkérdezi én hova szeretnék továbbmenni. Sehova felelem vidáman én a gyerekekkel maradok a megállóban. És aztán? kérdezi érdeklődve, én megvonom a vállam, és mondom neki : aztán lesétálok. Képtelenségnek tartja, de rám hagyja.
Állunk a nyárias napsütésben az üres megállóban, kicsit korán érkeztünk, búcsúzkodunk, biztatjuk egymást, hogy majd hamar elmegy ez a két hét ami igaziból másfél és akkor Gergő is lesz már és túl lesznek a vizsga időszakon é egyáltalán. Tűz a nap. Január közepe van. Képtelenség.
Sétálok lefele az úton, új arcát mutatja a város, olyan utcákat választok ahol sosem jártam korábban. Ráérek, bár vannak terveim, feladataim és várok valakit. Várom Esztert, vagy Mirkát, nem tudom eldönteni hogyan is gondolok rá, hisz hol így hol úgy. Vonattal jön. Beugrom a játékboltba, ami egyben Ápisz is, veszek amit kell és már megyek is a bankba. Amióta itt élünk újra, még sosem voltam bankban egyedül. Most azt tűztem ki magamnak, hogy csináltatok bankkártyát. Nekem ugyanis nincs. Amikor nyitottuk a számlát teljesen biztos voltam benne, hogy nincs szükségem ilyesmire és ha majd lesz akkor fogok igényelni. Hát most eljött a pillanat és már készül is. Kártya nélkül a faluban készpénzhez jutni képtelenség.
Még mindig van időm, szabadon lófrálok. Mindenféle zsinagógák és iskolák tárulnak elém, girbegurba utcák, apró házak, nyomorúságos és elegáns életterek, konténer óvoda, luxus ruhaüzlet, sorház, emeletes palota. Elég vegyes kép. Már egy ideje megszerettük ezt a helyet. Ronda, de valahogy olyan szerethetően csúnyácska. A kedvencem a kis körforgalom, ahol a tűzoltók emlékműve áll, nem tudjuk milyen megfontolásból készült, de lenyűgöző. Naivitásánál már csak a kivitelezése rettenetesebb, már annyira rossz, hogy jó. Szeretjük a kis főteret, ahol a fekete bácsik és nénik ücsörögnek és hangosan beszélgetnek jellegzetes magas hangon izgalmasan éneklő nyelvükön, miközben süttetik magukat a napon, az orosz ajkú kis csoport egy másik padnál kártyázik, a keleti fiatalok álmosan és sietősen jönnek mennek, ha találkoznak, kezet fognak, ölelkeznek, puszilkodnak, valaki ingyen újságot oszt narancs színű kezeslábasban, a biztonsági őr a tollát kattogtatja. A belügyi hivatalnál már kígyózik a sor, a büfében bizonytalan szendvics lapul celofánba tekerve, a cipész bácsi már talpalja az aktuális csizmát, a körforgalomba megint megállt valaki, igaz csak egy pillanatra, egy kis zöldségért ugrott csak be a sofőr.  Pillanatok alatt torlódás minden irányból, a járda és az úttest közé gondosan lerakott műfüvön megcsillan a napfény.
A városnak kifejezetten rossz híre van. Vallási háború színtere. Évekkel korábban megkezdődött az új arculat kialakítása. Ultra ortodox csoportok telepedtek le itt. Az eredeti etióp, orosz és keleti csoportok elkülönülnek egymástól, saját boltjaik, kioszkjaik vannak de egymás mellett élnek mégis közösen. Élesen elkülönülve mindenkitől léteznek a fekete fehérbe öltözött férfiak és szoknyás, parókás asszonyaik a gyerekekkel. Időről időre hallani, hogy valakit atrocitás ér, mert nem megfelelően van felöltözve. Mi nem tapasztaltunk semmi ilyesmit, a történetek rémisztőek az tény, de most is épp csöndes, poros város, mintsem harcos ítélet hozatal díszlete. A város másik szintén csak hallomásból ismert érdekessége, hogy van benne egy kibutz. Az alapítok szembenézve a mai kor kihívásaival arra jutottak, hogy a kibutz mozgalom korántsem marhaság, csak az eredeti formájában már nem szolgálja ki a tagság igényeit. Véleményük szerint nem a közös tulajdon felosztása a kibutz mozgalom szerkezet váltásának lényegi eleme, vagyis a megoldás nem a privatizációban rejlik, hanem a mezőgazdasági tevékenység vált túlhaladottá. A mai kor emberének is szüksége van a közösségre, az ebből fakadó takarékos és okos megoldásokra, a közösen fenntartható fejlődésre, az egyenlőségre, a biztonságra, ezek a kibutzok eredetileg elképzelt pillérei a mai napig fennálló igények. A javakat azonban a mai fiatalok és középkorúak nem feltétlenül az önellátó, vagy piacra termelő, de ebből önellátó mezőgazdasági formában látják megoldandónak. Nem lelkesíti őket a doktori cím elérése után a traktorosi, hegesztői, mosogatógép kezelői, kertészeti munkák felvállalásának széles spektruma. Irodai munkára, államigazgatásban elfoglalható álláshelyekre, röntgen laboratóriumba vágynak, mint mások, de létformának a közösségi létet tartják a legjobbnak. Nosza rajta a városi környezetben hozták létre a kibutzukat. Képtelenség lenne máshol, itt létező alternatíva.
A szupermarketben gyorsan bevásárlok, órám évek óta nincs a telefonomat a hátizsákkal együtt otthon hagytam. Az időérzékem remekül működik, nyugodtan bízom magam magamra. A cucc kicsit sok és nehezebb, mint ami kényelmes, baktatok a vonat állomás felé. Lépcső nincs, csak körben az egész autóforgalmat megkerülve lehet gyalog eljutni az állomásra, itt ember nem gyalogol maximum a kapcsolódó parkolótól idáig, hisz ahogy ezt hetente legalább egy kedves ember megfogalmazza számomra: autó nélkül ebben az országban élni képtelenség.
Eszter, vagy Mirka vonata befut, megpillantom a hátizsákos alakját, örülünk egymásnak, téblábolunk, kávézunk, van idő a buszig, még a megállóban is ácsorgunk kicsit a napfényben. Szatyromban lapul az eper amit neki vettem. Abban a két napban míg nálunk van dolgozni fogok végig. Futva mutatom meg az érdekes helyeket, ahova egyedül kénytelen visszatalálni elképesztően nehéz fotós zsákjával. Így persze lehetősége nyílik arra ami nekem napi élmény, hogy beleolvadjon a tájba, beszippantsa a történelmi időket és tereket, meglesse a természet apró és nagyobb lényeit, színkavalkádját. Hallhatja a csöndet ami a dombok között terül el és a robbanásokat, ami a közeli vadászrepülő bázis gyakorlatozóinak hangsebesség átlépéseiről tanúskodnak. A táj, amit a fényképek nem adnak vissza, hisz ti is azt hiszitek ugyanazon a dombon megyek föl le és nem értitek nyilván minek osztom meg ugyanazt a helyet ma is, hisz már mutattam ezerszer. Nem, ő sem tudja majd megmutatni a fényképeken annak aki nem járt itt, hogy mi ebben a szép vagy más. Ez a hely csak a személyesen elé sietőknek tárja föl magát. A semmi különös bozót bozót hátán elnyel, mint valami elvarázsolt éden, ami soha többet el nem enged. Megmutatni másképp képtelenség.
Hamar telik az idő, máris búcsúzunk, másnap szabadnapos vagyok, járom az utamat, dombra föl dombról le, enyém egyes egyedül vagyok benne ember és ez csöppet sem félelmetes, inkább megható, ha most felbukkanna ő, a távolban épp lefekvő, ha kirajzolódna a jól ismert alakja, ha lehetne, hogy most rögtön legyen vége annak az utazásnak, ha, és megint csak ha. Játszom a gondolattal, legalább a gondolattal, hogy már jön felém. Mexikó még hátra van, még el sem indult oda, hogy felmerüljön a távolban képtelenség.
Csütörtökön épp csak bezáródik a bölcsi teraszának fakerítése az utolsó gyerek után csöng a telefonom. Dávidnak fáj a háta, ha tudnék menni a tyúkokhoz tojást szedni. Esztivel kéz a kézben haladunk, hisz ma is értem jött, iszunk valamit, eszem és már megyünk is, vár a nagyjából 3000 tojás. Mire befejezzük leszáll az este. Noé a barátjánál alszik, mi Esztivel közös szobába telepszünk. Sokat gondolok azokra akik nincsenek épp itthon. Így elaludni képtelenség.
Szombaton kiszedem a gazt a kertben, kapálok, készítem a helyet az új növényeknek, vigyázok magamra, nem hajtom túl a testemet, nem teszem tönkre a bőrömet, igyekszem. Mire megjön Noé álmosan és kicsit csalódottan mi már Esztivel a napon fekszünk, felolvasok. Majd hárman is összebújunk, jégkrémért kiáltó meleg van, árnyékba húzódnak a kicsik én élvezem a nap erejét. New Yorkban, Pesten, Berlinben és ki tudja még hol havazik. Képtelenség.
Délután hárman megyünk a tyúkokhoz, nagy egyetértésben harmóniában dolgozunk, szeretjük egymást, jó nekünk, nagyon jó. Hiányoznak a többiek, ez még jobban összetapaszt minket. Sokat van szó másokról is akik hiányoznak. Esztivel alaposan átbeszélem a cyber tér veszélyeit és felkerül a család utolsó tagja is a tablóra az "arckönyvben". Kapcsolatot tartani, írni, szárnyait próbálgatni, nevetni, keresni, szeretni, el lehet érni hozzá és ő is elér hozzá, aki és ahol a széles világban várja. Fölül a széles világ lovára, ahogy a dalban is van, csak bizakodóbban.Ilyen nagy már ő is, mosolyog rám a fényképen, ismerősök lettünk. Képtelenség.
Leszáll az este, az arcomon húz a bőr, barna vagyok, mint egy indián, a mai napon levés és séta, a levegő a kis ház körüli ez-az kellemesen elernyeszt. Ezen a héten egy ide való képet sem készítettem. Képtelenség.

Semmiségek

Csendesen teltek a napok, szorgalmasan ki ki tette a dolgát, bár érezhető volt egy jelentős lankadás, mindannyiunk munkakedve kicsit alábbhagyott, de azért megy minden előre. Toljuk magunk előtt a napokat, mint a Toldi nevű jégtörő a táblákat a Dunán, mikor még voltak.

Minden nap volt körséta, hol jött velem valaki, hol nem, volt barátnős délután és barátnő nélküli is, volt foci és volt mikor nem volt, semmi jellegzetes markáns dolog sem ütötte fel a fejét. Kivéve a Tu Bisvat, amit nagyon szeretek. Szárított és friss gyümölcs mindegy az nekem, jöhet bátran bármelyik. Ha az ünnep aszaltat kíván azt eszünk. Volt lakoma és Esztivel jót játszottunk, míg megcsináltuk az ünnepi montázst dísznek.
Aztán eljött a csütörtök és hazajöttek a nagyok. Első alkalommal érkeztek a faluig tömegközlekedéssel. Kinéztem a kevés hozzánk is beforduló buszok egyikét és reméltem elérik, B terv is volt persze, hisz taxival mindenhova el lehet jutni. Mikor lekászálódtak a buszról nem is tudtam hogyan öleljem mindkettőt, gyorsan betessékeltem őket a boltba és gyorsan összekapkodtuk a vacsorának valót, a reggeliért majd külön eljövök, hogy friss legyen.

Egészen megélénkült a ház, Gergővel is hosszan beszéltem, olyan már már kerek volt a dolog. Aztán pénteken Ábellel elmentünk virágért a szomszéd faluba, mert nálunk nem lehet kapni shabati csokrot. Jót sétáltunk, beszélgettünk. A falu kapujában egy kelgyó heverészett, napozott, mi azt gondoltuk talán nem él, de aztán elfordult, kvázi hátat fordított nekünk. Valószínűleg elbaltáztuk a pihenését.

Hazaérkezésünk után aztán mindenki sétára kész állapotba került és már nyargaltunk is az alsó, oldalsó kapu felé. A napi rendes sétám alatt azokra a dombokra látok rá, amelyikek irányába most elkezdtünk poroszkálni. Fölkaptattunk az első lejtőn, már lefele iramodtunk mikor egy pasast láttunk két kutyával felénk jönni. A mozdulatainkból biztos érzékelhető volt, hogy nem akarunk feltétlen megismerkedni velük, így a fickó magához intette az ebeket, azok leültek tisztes távolban az ösvényünktől mi pedig szabadon mentünk tovább.

Mikor elhagytuk a dombot és kiértünk egy műútra ami két lanka között kanyarog a hátunk mögött megpillantottam egy falka nagytestű fehér kutyát, olyan komondor féléket, amikből Ramat Cviben is őrizte kettő a birkákat, de itt jóval több kutya volt nyáj meg egy se. Megosztottam a gyerekekkel, hogy nem fogunk futni, hisz ők úgyis gyorsabbak, úgy teszünk inkább mintha nem láttuk volna őket, az eper a zsákunkban valszeg nem érdekli majd őket. Szépen haladtunk az úton, a kutyák bóklásztak a dombon, majd a mi utunk elkanyarodott és ott leültünk eprezni, napozni. Hazáig több kalandban nem volt részünk Ábel felváltva vitte nyakában Noét és Esztit is kicsit, jókat kacagtak én meg arra gondoltam, nemrég még mi vittük ezt a nagy laklit a nyakunkban.

Én este még elmentem egy körre, lábamba maradt még egy kis mozdulni vágyás. Aztán a szokásos péntek esti lakoma következett gyertyával és borral,igaz alkohol mentessel, ahogy ez nálunk dukál. Szeretem, ha minden hétre jut legalább egy ünnep.
Szombaton kis csoportban keltünk útra, meg akartam nézni már egy ideje egy hegytetőt, de sosem jutunk el oda, hát most alaposan körbejártuk. Kedvelt célpontja a kirándulóknak, rengeteg autó van a hegy lábánál, legutóbb ettől riadtam vissza, de most csakazért is akartam tudni mi van ott. A környék tele van régi korok emlékeivel, itt is egy település maradványt láthattunk. A közeli gazdaság kapuja hivogatóan tárva nyitva állt, de csak belestünk oda, nem mentünk beljebb.
Lassan hazafele vettük az irányt, főzés, kertben levés, szundikálás, baráthoz menés, ki ki töltötte az idejét, ahogy kedve tartotta. Holnap megint kezdődik egy új szakasz, forog tovább minden és ez megnyugtató.

Nem hajóskapitány, mégis túl van a tengeren mi az?

Egész héten volt valami készülődés féle, valami elrendezés féle, valami olyan izé a levegőben. Tudtam persze az eszemmel, hogy Gergő el fog utazni, hisz nagyon örültem, mikor kiderült, hogy elviszik az amerikai turnéra. Akkor annak lehetett örülni, hogy ez azt jelenti igaziból számítanak rá, talán majd hosszabb távon is foglalkoztatni akarják, de akkor olyan jó messze volt ez az egész. Januárban, ó, hát az nagyon jó. De most itt van ez a január és oda kell adni őt kölcsön, hogy elvigyék magukkal messzire. És előkerül a bőrönd és le is tisztogatja és ott áll kinyitva a dolgozó sarokban és olyan nagyra tátja a száját és és és....
Büszke vagyok rá, hogy New Yorkban és Torontoban és Montreálban és Miamiban és Los Angelesben és San Diegoban és Mexikó Cityben is fellép majd. Büszke vagyok, hogy van ahol már nem is először, hisz a Besh o droMal beutazták a fél világot. Amikor annak idején elkezdődött a turnézás 2000ben nagyon nehéz volt, hogy elmegy. Kicsi gyerekeink voltak, sokszor várandósan maradtam egyedül a kis kajla gyerekekkel és magányos is lettem hirtelen, mert valahogy mindent egy lapra tettem fel. A legjobb barátomhoz mentem feleségül. Micsoda hülye ötlet, gondoltam ilyenkor. És nem segített volna, ha folyton telefonálunk, de nem is tettük, a jelenléte hiányzott és persze az a felem, aki átveszi, mikor ez a felem elfárad, amit épp kell. Annyira együtt csináltunk mindent, hogy hirtelen az érzelmi dolgok mellett megjelent egy komolyan rémisztő érzés is, miszerint egyedül teljesen életképtelen vagyok. Gyönge, ügyetlen, fáradékony mihaszna kis lény. Aztán valahogy lassan beletanultam és egyre jobban ment az egész. Mire Esztit vártuk és jött a kanadai turné a hatalmas hasammal és a három kis kölökkel már határozottan ügyesen vettem a három hetes nagy sikerekkel tarkított koncert sorozatot. Valahogy onnantól érzem azt, hogy értem miről van szó, meg tudom csinálni. Persze az a téli turné mikor Panni utolsó heteit éltük, az beleégett az agyamba, de azt hiszem az mindenkinek a négyes fogatban örökre megváltoztatta, kiszélesítette a tél, a hóesés, a kórház, a turné lehetséges jelentéseit. Az nehéz volt. Ahhoz azt hiszem nem lehetett felnőni és volt hozzá egy hét hónapos szöszke gyerek meg persze a másik csapatban a nagy hajú barna öt hónapos.
Hát most ezek mind eszembe jutottak ahogy ott tátongott az a fekete bőrönd, ami a teljes bepakolás után is félig üres maradt, ahogy ez lenni szokott. Aztán eljött az az éjszaka aminek a felében megcsörrent az ébresztő és az ágyból figyeltem az utolsó simításokat, majd az útra kész zenészt, hallottam ahogy brummog az autó motorja, aztán megfordul, elrobog a ház előtt. Elkezdődött tehát és remélem csupa siker és érdekes találkozás vár rá.
Mi a szokásos kis dolgainkkal foglalkozunk. Eszti zsúrmeghívást kapott egy másik faluba, ami nincs messze ugyan de nagyon meglepődött aki hallotta, hogy gyalog érkeztünk. Mi jót sétáltunk, beszélgettünk, néha bele bele másztunk a susnyás, szúrósba is, mert nem akartam az autó út szélén caplatni, jókat derültünk közben és egyből megtaláltuk a címet is, így kicsit korán is érkeztünk. Visszafele találtam jobb ösvényt, és ha már úton voltam úgyis, hazaugrottam szólni Noénak, hogy megyek is tovább barangolni. Mire visszaértem beborult az ég, mire Esztit hazafuvarozták túl voltunk a nagy zuhén, de a borongás maradt egész hétvégén.
Legózás is volt szokás szerint és mosás és főzés és takarítás és olvasás és gépezés és röhögés és dumálás és agyahagyott játék és most így ahogy sötétedik valahogy még nem tudjuk elképzelni, hogy holnap már kezdődik is a hét. Igaz van mit várni, hisz csütörtökön jönnek a nagyok, ami mindenképpen bearanyozza az időt. Addig meg mindenki teszi a dolgát, vigyázó szemünket az USA-ra vetjük.
Szombaton délelőtt nagy sétát tettünk hármasban, szokásos útvonalon meneteltünk, közben csodáltuk, hogy megint zöldebb és szebb, mint egy hete ugyanott. Az elkövetkezendő héten ünneplik errefele a fák új évét, ez Budapestről teljesen érthetetlen volt, de itt minden világos. Megjelentek az új levelek, kibújt a hazai viszonylatban tavaszi virágok egy része. Megújulás van ezerrel.

biztos volt, aki észrevette, hogy ez a borítókép kizöldülve

Egy sima, egy fordított

Gergő tanulságos utazáson vett részt Romániában, majd hazatért és ígéretéhez híven elvitt engem Kiryat Gatba, ami egy közeli város. Ahogy ott bóklásztunk és tekeregtünk teljesen érthető volt, hogy miért is nem voltunk eddig ott. Egyáltalán nem volt izgalmas, vagy szép, tény, hogy az eper olcsóbb volt, mint Bet Shemesben, de az árkülönbséget elbenzineztük, sőt.

Hazaérkezésünk után nemsokkal két helyes gyerek kászálódott le az iskolabuszról, majd alig telt el egy kis idő már érkeztek is a Révek. Egy részük legalábbis, hisz Misi és Ancsa és Bandi voltak csak itt a csapatból.
Gyors sétával kezdtük az együttlétet, megkerültük a falunkat, hogy lássák hova is érkeztek. Másnap rám munka várt, ők pedig Jeruzsálemet vették górcső alá. Este nagy dixit csatát vívtunk, beszélgettünk, majszoltuk a sütit és örültünk, hogy nem kell egész éjjel szilvesztereznünk, mert elég fáradtak voltunk enélkül is. Másnap a kicsik elmentek iskolába, mi felnőttek pedig tettünk egy gyalogtúrát a közeli dombokon.
Megcsodáltuk a sarjadó vetést, a vadon is csinosan növekvő ciklámeneket, találkoztunk teknőssel és sütött a nap is.

Mikor Misiék kigördültek a kocsijukkal mi elkezdtük várni a nagyokat. Dolgoztam, vásároltunk és a nagyok leszálltak a buszról, jöttek és mosolyogtak és elkezdődött a mese a hogyan volt, mi volt velük. Szerveztek a koleszosok szilvesztert maguknak, hidegtállal, zenével, koccintásnyi pezsgővel, jó hangulattal, orosz tv adással.

Mi Gergővel csütörtökön még ellódultunk egy újabb bar mitzvora egy elegáns bálterembe, mint ez már lenni szokott. A koncertig volt idő nézelődni, partvonalról okosakat gondolni. Óhatatlanul Ábel hasonló helyzete jut eszembe minden ilyen alkalommal. Örülök, hogy nem egy party volt csupán nagy felhajtással, hanem valamiféle beavatás is, átlépés, sikeresen vett akadály, bensőséges családias esemény. A koncert alatt jól szórakoztam, kikapcsolódtam, táncoltam kedvemre. Hamar hazaértünk, innen minden közel van.

Nagy pihenés után terülj terülj asztalkám reggeli, turkálóban lődörgés, aztán kirándulás következett. Új táj, új domb és völgy került a térképünkre, patakmederrel, elhagyott falucskával, kormos kérgű pálmaligettel. Szotyolával, eperrel kényeztettük magunkat, a séta közben leheveredtünk pihenni, aludni kicsit a napsütésben. A fiúk közben szorgalmasan gyűjtögették a mandulát.
Mire hazaértünk mindenki ki volt színezve a levegővel, napsugárral, kezdődhetett a közös konyházás. Föltettem a narancslekvárt, főtt indiai csirke, sült sütemény is, hogy legyen a  mandulából készített marcipánnak kísérője. Este dixit is film is volt, teljes szép napot zártunk.
Szombaton a nagy kaktuszos felé mentünk, onnan ereszkedtünk le a lankán, majd fölkapaszkodtunk egy új dombra, ugyan nem arra amire terveztem, mert ott épp rengeteg autó ácsorgott, hanem egy másikra, de az is szép volt. Láttunk kígyót, teknőst, és mikor letelepedtünk pihenni egy gazellát riasztottunk föl a susnyásból. Nagyokat beszélgettünk, és még vár ránk a délután, játékkal, zeneórával és sajnos iskola táska és koleszos cuccok összepakolásával. Kezdődik a szorgos, dolgos napok sora újra. Mintha pulóvert kötnénk, egy sima, egy fordított, peregnek a szemek sorban.

séta közben ezt azt találunk