Úton útfélen

Profán hírekkel szolgálhatok. Végre életszerű, fogyasztói társadalmat tükröző bejegyzés a sok érzelem után. Van kérem ez az élet is, nem csak folyton a kikapcsolódás meg kirándulás ami alkalmas elfoglaltabb embertársaink hergelésére. Az elmúlt héten a háztartásunk fejlesztésével foglalkoztunk. Olyanok voltunk, mint ahogy a friss házasokat elképzelem, ezük sincs, azuk sincs. Idemennek, odamennek, ezt vesznek, azt vesznek, colstokkal szaladgálnak, kimérnek, rendezkednek. Mi is voltunk szaküzletekben, vettünk polcokat, amik térelválasztóként is funkcionálnak, vettünk íróasztalt a gyerekeknek, sőt gépesítettük a háztartásunkat, hisz a héten megérkezik hozzánk a mosógép, sőt ráadásnak egy gáztűzhely is. Hatalmas lépések az ittlétben. Egész lakás kinézetű kezd lenni a dolog.
A kicsinyek már az európai bútoráruháztól teljesen meg voltak hatódva. Szorgalmasan jegyzetelték a cikkszámot, az árat, méreteket. A megpihenésre kivállóan bevált az étterem részleg, és a végén volt fagyi is a pénztár után. Otthon aztán lelkesen csavarozták a széket és asztalt, és figyelték mi hogyan lesz még. Mi is vidáman keresgéltünk és csavaroztunk és húztuk, vontuk, amit kellett. A végeredmény két gyerekszoba szerű szoba, valamint részünkre egy háló sarok és egy dolgozó sarok. A nappalink még üresen tátong, de nemsokára az is kialakul bizonyára. Szerencsére a rendezkedés nem vett el egy egész hetet, két fél nap elég volt belőle. A többiben lehetett dolgozni, sétálni, kirándulni, nézelődni.

A koncertek zajlanak, a bölcsis élet nemkülönben. A mi gyerekeinkkel meg mindenféle felállásban törekszünk a legtöbbet kihozni a mindennapokból. Élvezzük, hogy vanak, velük töltjük azt az időt, mikor épp kiváncsiak ránk, ami azért változó mennyiségben fordul elő, mert van sok egyéb dolguk is. Mindenesetre finom és feltöltő az együttlét, nem adnám másnak. Akár egy sütögetés a szabadban, akár egy társasozás, akár egy csöndes meseolvasás, akár zenehallgatás, akár film nézés, vagy bandukolás, mind jó.

E heti "Fedezd fel Izraelt" programunk keretében Beit Gimalba látogattunk, amiről azt hittük nem voltunk még ott sosem, de ahogy ráfordultunk a monostorhoz vezető útra Gergő felsóhajtot, hogy a kicsi Ábellel már jártunk itt. A monostor a szaléziak rendjéhez tartozik, aminek alapvető küldetése a szükséget szenvedő fiatalok oktatása. Maga a rend 1859-ben Torinóban alakult. Vidáman fedeztem fel a Bécsi útról jól ismert alakot Don Boscot a kertben szobor formában, és a templom festett üvegablakán.

Az itteni épület eredetileg agrár szakiskola volt, amit kifejezetten szegény, elsősorban árva fiatalok számára alakítottak ki 1878-ban, és csak 1892-ben lett belőle rendház, igaz akkor rögtön kettő. Egy hölgyek egy pedig urak részére. A monostor mai napig agrár érdekeltségű. Olivaolajat és vörösbort készítenek, ezeket a termékeiket árusítják.

A kaputól nem messze Gergő rábökött egy kis dobozra, és azt mondta, hogy az egy meteorológiai állomás. Nem hiába járt mégsem egyetemre! Én simán elmentem a dobozka mellett. Később utánanéztem. Ez nem egy állomás, hanem az állomás. Ez ugyanis az első amit Izraelben felállítottak, egészen pontosan 1919-ben, ráadásul a mai napig működik.
A szépen rendezett kert gyepe, a virágból kis sem látszó mandulafa, csak ráadás a monostor alap felszereltségéhez. A látnivalók közé tartozik néhány 5. századból származó bizánci templom maradványaként bemutatott mozaik, amiknek a mintáit követve díszítették az 1930ban emelt "új" templomot.

Van koncertterem is, ahol ottjártunkkor épp opera áriákat hallgathattunk volna meg, de kevéssé voltunk erre fogékony hangulatban. A kertben old timer alfa romeo találkozó zajlott, a templomban pedig alkalmunk volt feleleveníteni néhány történetet Jézus életéből, szerencsére nem a stációkat kellett végigvenni, mert azt valahogy nem szeretem.

A viszonylag kis templom gazdagon díszített falai és menyezete ellensúlyozták a kevésbé ügyes freskókat. A színes ablakokon beszűrődő fény játéka visszavitt az időben. Emlékszem gyerekkoromban többször is magával ragadott ez a látvány, ahogy a szürke kőoszlopok mintha ruhát öltenének magukra. Azonnal elmúlik a komorságuk és elővillan kecses faragottságuk ahogy illegetik magukat az üvegek által kölcsönzött ünnepélyes hacukában.

A parányi templomból kifordulva a falon aztán megpillantottuk az eredeti mozaikokat. Az apró kis színes kövek által kiadott hiányos mintákat mazsolázva lehetett beszélgetni művészetről, életformákról, szeretem, hogy lehet így is tanulni.

Aztán kerestünk magunknak egy heverészni való tisztás a monostor mellett. Később körbejártuk a kis dombtetőt és szomorúan konstatáltuk, hogy lassan minden oldalról körbeöleli majd a régi valahavolt világot egy új és feltartóztathatatlanul növekvő modern város.

Gergővel sikerült a "benzinkutas ösvény" nevet viselő túraútvonalon is továbbhaladnunk, amíg a kiskorúak vidám rádió műsort szerkesztettek otthon. Az ösvényről az derült ki, hogy eddig talán a legizgalmasabb a számomra. Ez persze könnyen lehet, hogy elmúlik, amint végigérek rajta. Egyenlőre azt látom, hogy zöld, virágba van borulva és kellően magasan fekszik, jól belátni a dombokat, amik mágikus erővel hatnak rám. Azt érzem mindet meg kell másznom, ami nyilván butság, mert mi lesz, ha elfogynak a dombok?

Ajtók nyílnak

Ezt a hetet a meghűlés jegyében töltöttük. Gergő szombat éjjel betegen ért haza a koncertről, nem is engedtem hepciáskodni másnap, nem mintha nagyon lett volna kedve bármihez, ami lázasan persze nem csoda. A jól bevált gőzölés, citrus félék, teák mentén teltek a napok. Noé viszonylag hamar felzárkózott, így mi csajok szorgosan jártuk a közintézményeket, a zenészeink meg hol lázasan, hol köhögve nyomták az ágyat. A héten több koncert is volt, ahova gyengélkedve érkezett a delegált művészünk, de mindet végigfújta igaz paracetamolos segítséggel. Ez nem lendített a gyógyuláson. Noé több napot is itthon volt, ez kedvezett a zenei pályafutásának, új számát itt hallgathatjátok: https://soundcloud.com/noe-barcza/demons-burby-remix
Hamarosan egy remix is előállt: https://soundcloud.com/noe-barcza/esh-esh-medura-burby-remix
Végül Eszti is megkapta a csütörtököt szabad, iskola mentes napnak, mert az mégiscsak igazságtalanság, hogy egyedül iskola buszozzon meg tanuljon. Legalábbis szerinte. Szerintem meg jó néha kivenni egy szabadnapot, ha elfárad az ember, hisz semmi olyan fontos dolog nem történt még semelyik iskolában sem ami helyett ne lenne jó kicsit otthon lenni a családdal. Eszti persze már a reggeli órákban érezte, hogy azért valamit mégiscsak lehetne csinálni, ami nem a négy fal között van, ahol köhögnek meg pihennek főleg a betegek. Mikor kiderült számomra, hogy a bölcsivel kirándulunk a birkákhoz itt a faluban, gyorsan felhívtam, hogy jöjjön velünk. Elkelt a segítség, így dolgozni jött a szeplős, mosolygós nagylány, mindenki határtalan örömére. Nagy utat tettünk meg az aprólékokkal a viszonylagos melegben. Néha megálltunk pihenni, inni, majd kaptak harapnivalót is a cél állomáson. A birkák a dadus társamék gazdaságában vannak, férje széles mosollyal üdvözölte az egész kompániát, számára meglepetés volt az érkezésünk. A gyerekeket jól ismeri, van akit csak hallomásból, van aki személyes jó barátja, vagy szomszédja. Valahányszor lehajt a bölcsi előtt a gyerekek sikítva integetnek neki akár traktorral, akár a kis elektromos autójával halad el a kerítésen túl. A bölcsi egyébként abban a házban működik, ami valaha az ő családjának a háza volt. Ide érkeztek meg a szüleivel 1958 ban. A ház később a falu használatába került. Smuel már sokat hallott Esztiről  is és most végre személyesen is megismerhette. Mi sem találkoztunk még hivatalosan, csak egyszer Miska bácsinál a boltban. Miután a felesége már többször meghívott, de még sosem jött létre a találkozó most megbeszéltük, hogy csinálunk beszélgetős alkalmat, mert ez a kutyafuttában váltott pár mondat azért bátran bővíthető. A gyerekek vidáman ismerkedtek a birkákkal, lovakkal, kutyákkal, örömmel ettek és ittak a kertben és nehezebben, mint ahogy jöttünk, de hősiesen visszagyalogoltak a bölcsibe. A program remekül sikerült, Eszti nélkül nem lett volna ilyen felhőtlen, hisz elkelt a segítség.

A nagyok hazajövetele is vidám eseménye volt a hétnek. Hozták a bizonyítványukat, ami elfogulatlanul is nagyon jól sikerült. Sári is, Ábel is "le a kalappal" teljesített, el vagyunk ájulva tőlük és ezt nem győzzük mondani nekik. Azt hiszem megérdemlik az elismerést.

A hétvégére a fiúk is jobban lettek, bár Gergő azért még nem teljesen van jól. A szokásos sétához össze kellett kicsit szednie magát, de azért egész hosszan tudtunk végül menni, míg a lehűlés és borult ég haza nem parancsolt bennünket. Az új táj egészen európai hangulatú erdőt rejtett. A túra kezdőpontja egy benzinkút mellett indul, már régóta nézegetjük vajon milyen lehet, de eddig ez a tény, hogy a kirándulást egy kútnál kezdjük visszavetette a kedvem. Most visszamenőleg sajnálom, hogy nem szavaztam bizalmat, sosem szabad tudom a látszat alapján ítélni. Megint igazolódott a tétel, vannak téves elképzelések, prekoncepciók. Kellemes szép vidékre jutottunk, és még hosszan lehetett volna folytatni az utat, sőt letérési lehetőségek is voltak. Azt hiszem ez is jó lesz hosszútávú használatra. Boldog vagyok, hogy bármerre indulunk csalódás kizárva.

Az este szépen telt, lakoma, társas játék, nagy röhögés, közös idő, mind együtt. Ez a kedvenc részem. Nagyon fontos nekem az a szelete az életünknek, amikor találkozunk. Hetente, kéthetente összeülni kicsit mind, van annak egy hangulata. Örülök, hogy megadatott ez nekünk, hogy van kedvünk, hogy együtt tesszük, hogy ez mindenkinek öröm és nem kötelességszerű "jó akkor legyen" alkalom.
Szombaton vártuk Eran, a barátunk szüleit, akik a mi falunkban akartak valakinek bemutatni minket. Eran a legrégebbi itteni barátja Gergőnek, 17 éve már, hogy megismerkedtek az akadémián. Szülei is hamar megismertek minket, a kapcsolat azóta is tart. A látogatásuk régóta lógott a levegőben, örültem, hogy végre sor kerül rá. Mi már számtalan alkalommal jártunk náluk, mindig jókat beszélgettünk, kötetlenül lehet velük együtt lenni. A házaspár akiknek be akartak minket mutatni egy tartalékos szolgálat alkalmával került a barátaik közé. A házát ahova invitáltak minket jól ismertem kivülről, sőt az egyik gyereküket és unokájukat is többször láttam már. A szüleink korabeli házaspár nő tagja magyar, a férfi olasz származású. A férfi szobrász, fantasztikus műterme van, amiről már sokat hallottam. Most bebocsátást nyertünk a birodalmába és a házába is. A felesége, Judit a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen térjek be egy kávéra valamikor, ami nem fog nehezemre esni. Majd az unokákat is bemutatjuk a gyerekeknek, volt a végszó. Érzem ahogy át meg átszőjük lassan a falut. A bölcsi révén már eleve jó pár családot ismerek, a gyerekek kapcsán is hozzáadódik jó néhány. Kezdünk itt otthon lenni. Ha külsősök is maradunk mégis valahogy bekerülünk. Hol itt, hol ott nyílik meg egy ajtó. Még sokakkal vagyok úgy, hogy már tudom, hogy tudnak rólunk és keressük az alkalmat, hogy valahogy kapcsolódjunk.

A héten egy pékműhelyben jártam a faluban. Már sokszor akartam menni és már többször hívtak is. Az ott készülő kenyérhez foghatót sosem ettem még. A pék egy nő, egy olyan nem is akármilyen nő. Olyan pont, hogy nyugodtan bele lehet keverni az eddigi nők közé akikkel hosszabb ideje már barátságban vagyok és nem lógna ki onnan. Az egyik gyereke az öt közül Noé barátja. A műhely valaha kávézó volt, amiről ódákat hallottam olyanoktól, akik nem tudták, hogy ismerem a tulajdonost. Meséltek a helyben sült kenyérről, amiből szendvics készült, a kávéról, ami igazi, de leginkább a hangulatról, ami valahogy átragadt azokra akik megültek ott egy kicsit. A mosoly, a nyugalom, az életvidám teremteni tudás volt a levegőben az illatok mellett. Aztán egy időre becsukódott a semmi különöset nem ígérő közönséges kétszárnyú ajtó.
Két éve aztán újra kinyílt. Csak kenyér készül odabenn, de az el is fogy rendre minden nap amennyi csak van. Messzebbről is ideutaznak érte. Jól éreztem magam ott, boldogan mentem onnan haza egy meleg cipóval a hónom alatt. Az is ilyen rég érő találkozás volt, mint a birkákkal dolgozó Smuel, vagy a szobrász és a felesége. Csupa jó ember, olyan igaziból befogadóak és jó értelemben vett módon kíváncsiak, vagyis nyitottak.
Ez a hét sem telt tétlenül vagy unalmasan, megérte végigmenni rajta. Most jöhet a következő. Ebben kicsit a szokásosnál több lesz a munka, de ezt sem bánom. Biztosan lesznek jó, játékokkal teli órák szép számmal.

Számolatlan

Folyik az életünk a szokásos mederben. Gyerekek, zene, tájak. Semmi kiugró és mégis semmi hétköznapi életérzés. Telnek a hetek, a hónapok és még mindig az újrakezdés optimista felhangjaival kelünk, fekszünk. Lassan lehet mondani, hogy a kemping lakás érzésből haladunk a berendezett otthon felé, legalábbis fejben mindenképpen. Fizikailag annyi változás történt ezügyben, hogy találtam egy randa szőnyeget, aminek nem győzünk örülni, mert pont akkora, mint kell és miután rajta lesznek dolgok nem baj, hogy nem egy csodaszép perzsa. Olyat majd a szobába teszünk, ha megvettük. Ami történik az inkább az, hogy nagyjából tudjuk mire lenne szükségünk, és azt is, hogy hol keressük ezeket a dolgokat. Nekem a fészekrakó öszönöm valamiért nagyon erősre van állítva. A lakásaink nagyon hasonlóan szoktak kinézni, ami nem az én érdemem, mert izlése kettőnk közül inkább a Gergőnek van. Én a tárolás, praktikum dolgokban tudok teljesíteni és abban, hogy akármi otthonos lesz, ha belemegyünk. Hatan egy csomó felületet eleve eltakarunk. Praktikumnak nevezem mikor edények garmada nélkül is tudok szinte bármit varászolni, a csúcs a pizzasütés volt serpenyőben hajszárító segítségével, sütőnk ugyanis még nincs és itt a mégen van a hangsúly.
A szokásos sétákat nem részletezem, hisz pont elég rendkívüli utat teszünk minden héten, most például a Herodiumban jártunk szombaton.
A Herodium egy vár, amit meglepő módon Heródes építtetett. A megnézéshez el kellett hagynunk Izraelt és átmenni Palesztinába. Ez a fajta határátlépés nem volt új számunkra. A nagyokkal való találkozásainkkor is olyan útvonalon járunk Jeruzsálembe, ami egy ilyen határátlépéssel van megfejelve. Még sosem állítottak meg minket, sem kilépés, sem belépéskor, lassítunk és intenek, hogy mehetünk. Ilyenkor mindig átfut a fejemen, hogy a bőrszínünk, raszjegyeink megfelelnek az elvárásoknak. Az határ után az izraeli oldalon ültetett fenyvesek átadják a helyüket a palesztínai oldal teraszos művelésű olajligeteinek. A messziről is szép geológiai formák rendre ámulatba ejtenek. A fal, ami aztán következik komor és szürke, pont olyan ronda, mint a távolban magasodó gyorsan felhúzott izraeli panel települések. Az út egyik oldalán magas kerítés választja el az arab falut az úttól, megelőzvén és megnehezítvén a kődobálást. A kerítés tövében szemét hegy növekszik, a házak és kertek azonban barátságosan néznek felénk. A gyerekek játszanak az utcán, az asszonyok kendővel a fejükön igyekeznek ide, oda, a meredek utcákon sosem lehetne jeges időben felhajtani, a kertek rendezettek, az építészet eklektikus. A kinai pagoda szerű ráépítés és a klasszikus arab kőház között minden megtalálható. Az út szélén szamaragoló bácsival mindig találkozunk, ebből sejtem nem csak egy van belőle. Árusok is mindig vannak, különféle hasznos és szép dolgokat lehetne venni tőlük, pont, mint a Magyar-Román határon. Aztán jön az elágazás a zöld rendszámú taxikkal és a nagy piros táblával, amin az áll, hogy izraeli állampolgárok részére a táblával jelzett úton behajtani életveszélyes. Nézem az arcokat a tábla mögött, pont olyanok, mint mi, vagy te. Nem szeretnék ilyen tábla mögött lakni. Aztán be szoktunk érni Izraelbe, ezen belül Jeruzsálembe. Ezt az utat már jól ismerem. A Heródium felé vezetőn azonban most megyünk először.

Ábelt sikerült kiszabadítani a koleszből, Sárinak próbája volt a kórussal, így őt majd máskor visszük el ebbe a fantasztikus és bizarr egykori várba.
A Heródium bejáratáig nem sok táblával kényeztetnek el minket, tulajdonképpen a nagy piros táblák igzítanak útba, minden elágazásnál ezek vannak, tehát egyenesen kell továbbmenni okoskodunk magyarosan. Hamarosan megpillantjuk a kúp alakú hegyet, amibe tulajdonképpen belevájták az építményt. Fantasztikus körpanoráma fogad bennünket, ellátni a Holt tengerig, csodálatos dombok öveznek minket, de ezek most sem zöldek, mint a falusi lankáink, hanem kopárak és mégis lélegzetvisszafojtva állunk Gergővel. Ez a kedvenc látképe, tudom, ismerem már egy ideje. Idén tavasszal lesz 20 éve, hogy összebarátkoztunk.

A vár dupla falu volt eredetileg, vízvezeték rendszerrel, bástyákkal, színházzal, zsinagógával, fürdővel, alatta elterülő városkával. Megyünk a föld alatt, és fölött egyaránt és szájtátva figyeljük megint hova keveredtünk. Közben egy malayalamiul beszélő csoporttal is találkozunk, Gergővel egyszerre jut eszünkbe a csodálatos akusztikájú térben, hogy a Doom című indiai film főcímzenéjére kéne fakadnunk, de nem tesszük. A gyerekeink jelenléte több komolyságra sarkall bennünket. Igyekszünk, igyekszünk, de azért időről időre cikik vagyunk, ahogy ez már csak van az emberrel egy bizonyos időszakban.

A kollégiumhoz visszaérve sikerül Sárival is röviden összefutni egy uzsonna erejéig. Jó látni a naptárhoz mérten ijesztően alulöltözött strandapucsos, rövidgatyás, kibuci polós gyermeket.

Aztán elköszönünk a nagyoktól és hazafele robogunk a kicsikkel, mert Gergő koncertre igyekszik. Éjjel betegen ér haza, hirtelen tört ki rajta a taknyos lázas állapot, Noé is köhög, Eszti túl van rajta, persze láz és egyebek nélkül, csak krákogva.

A kertünk virágba borult, csakúgy, mint a dombjaink és még csak a kezdetén vagyunk a színek kavalkádjának, egy csomó virág vár még csöndben a sorára vadon és háziasítva is egyaránt.
Süt a nap és kék az ég. Persze látom, hogy az előrejelzés szerint lesz eső is a héten, amit tulajdonképp várok is, hiszen az aszály sehol sem öröm. A legjobb lenne, ha éjjel esne és nappal nem. Igaz nem kérdezték ki a véleményemet ezügyben.
Mennek a napok sorban, vannak köztük évfordulók is. Ma 11 éve ment el Panni, vagyis a Mama, az anyukánk. Furcsa és nehéz érzés. Távolodunk és közeledünk minden nappal.

Kedvenc fa, kedvenc ház, kedvenc pasi

Suk HaKarmel, Tel-Aviv

17

17 év telt el azóta, hogy először szoríthattam magamhoz saját gyereket. Akkor azt írtam, hogy olyan a szülés, mintha 100 fokon kimosnák az embert. Aztán kiderült, hogy minden szülés másmilyen és ugyan fontos pont, de csak egy pont a sok közül.
Amikor először rám nevetett, amikor először láttam felébredni, elaludni, sírni, nevetni, enni, amikor először hallottam beszélni, amikor először akármi és aztán folytathatnám, hogy mikor másodszor, és lehet a sor elejére menni, hallom a régi írógép hangját, mikor a kocsit visszaugrasztjuk az elejére.
És minden nap másmilyen és ami rossz az is jófajta gyötrelem, mert tanulom őt és benne magamat, az én anyámat, az ő anyját, az ő anyjának az anyját, rá még jól emlékszem. Jönnek sorban az anyák, az apám anyja, a szerelmem anyja, a szerelmem anyjának az anyja, a szerelmem apjának az anyja. Mesélnek, meséltek, ha kérdeztem mindenképpen, néha maguktól is, csak figyelni kellett. A legtöbben csendben elmentek már, pedig még mondhatnák. Maradtak bennünk a mozdulataik, hajuk színe, a mosolyuk, ahogy bennük is maradt az övéiké az annakidején anyáktól. Állok a sorban az anyák között, nézem a szemét, az anyám szeme néz rám, már rég magasabb nálam, lehajol hozzám, átölel viccel és nevet. Hosszan intünk egymásnak reggel a buszmegállóban a gyorsan elreppenő közös hétvége után.

Az elmúlt hét alatt főleg vártunk. Vártuk Gergőt, aki hajnalban érkezett, ezért mi már este hétkor lefküdtünk, hogy a kanapén ülve meglepjük őt kialaudva. A gyerekek másnap nem mentek iskolába, hárman vártak haza a mukából.  Ketten vártuk izgatottan, hogy egy ügyintézés okán szerelmesen andalogjunk Tel Avivban, majd négyen vártuk izgatottan a fiatalabbak féléves bizonyítványát. Hatan vártuk, hogy eljöjjön a csütörtök és benne a családot egyesítő találkozás.

A pénteki napot két szekcióban töltöttük el, a lányok Gergővel La Vache Quirit koncertre utaztak Tel Avivba, ahol Misi erősítette a nemek arányának igazságosabb elosztását. A fáradalmakat aztán az evezős klub melletti pázsiton pihegtük ki étkekkel szegélyezett szőnyegünkön.

Szombaton túracipőt húztunk mindahányan, dombról dombra jártunk, mind mögött van egy következő, mintha sosem fogyna el előlünk a lehetőség. És pont ezt érzem a hétkönapok sűrűjébn is, hogy a virradattal új bimbó nyílik meg a kertben, új dolgokkal kerülök szembe.
Ami fáj elillan, ami nehéz pihévé lesz, csak tudni kell úszni, elfáradni nem szabad csupán, mert akkor lecsap a kilátástalanság fekete leple. Aludni kell, hogy erős legyek, új jelenség az életemben. Öregszem.