2014. július 28., hétfő

Mézeshetek


Már rögtön a cím teljesen helytelen, hiszen a mézeshetek kifejezés az esküvő után következő négy hetet jelölik, mi pedig már elég régóta vagyunk házasok. Az viszont, hogy édes kettesben töltünk egy csomó időt továbbra is áll. Ha munka van oda is együtt megyünk, ha ügyintézni kell oda is, és a szabadidőnket is együtt éljük át.
Valamikor volt egy szlogen, ami közel állt hozzám: kell egy hét együttlét. Bizony, hogy kell, sőt, ha több hét az mégjobb, legalábbis nekünk kell és nekünk jó. És az is világos, hogy a gyerekekkel kiegészülve másképp jó, de az is nagyon jó. Most azonban  a gyerekek táboroznak, vagy nem táboroznak, mindenesetre rengeteg dolguk van mindenképpen.
Nekünk is volt dolgunk, most például két napba sűrítve,  tovább haladtunk a nemzeti parkok felderitésében. Északra mentünk megint, mint korábban egyrészt, mert gyönyörű, másrészt, mert ott kevesebb a légiriadó.
Késő délután indultunk el a faluból, az volt a tervünk, hogy a Karmel hegyen fogunk aludni a kempingben, ami szerepel a parkokat felsoroló hivatalos honlapon. Nehezen, de megtaláltuk a parkot, bár a honlapon levő térkép, a google maps és a nemzeti parkok szórólapján csak nagy munkával tudtuk összehangolni mi hol lehet földrajzilag pontosan. Két számitógéppel ültünk neki még otthon  a konyhában a felderitésnek, hogy ne a hajtűkanyarokkal nehezitett pályán kelljen keresgélni.  Jó két órát töltöttünk el kutakodással fej fej mellett, Sherlock Holmes is büszkén veregette volna a hátunkat, ahogy egyik rejtélyt oldottuk meg a másik után.
Amikor átverekedtük magunkat a kacskaringós kitáblázatlan utakon, teljesen nyeregben éreztük magunkat, míg meg nem érkeztünk egy láthatólag zárva tartó parkba, ahol sorompó ugyan nem volt, de valahogy nem hasonlított kempingre sem, és egy lélek sem volt benne, ami lehetett volna jó is, de valahogy nem volt túl bizalomgerjesztő, így kicsit sétáltunk majd továbbmentünk.
Következő ötletünk egy másik, a parkok listáján szereplő kemping volt, Mishmar Ha Carmel, amiről egyik helyen úgy nyilatkoztak: csak előzetes foglalás alapján, a másikon viszon úgy, hogy mindenkit szeretettel látnak, a nagyobb csoportoknak előre kell bejelentkezniük.
A helyet megtaláltuk a kapu viszont zárva vol és miután attól kellett tartani besötétedik, nem sokat vizsgálódtunk, hanem visszapattantunk a kocsiba és a tengerig meg sem álltunk.
Ez a nemzeti parki is már zárva volt, pontosabban a pénztár volt zárva, be lehetett hajtani a parkolóba, ahonnan maga a nem létező kép tárult elénk.


Sziklákkal övezett öblök, hullámzó tenger, homokos part, lebukó nap a bal szélen. Giccsesebb képeslapot nem nagyon tudok elképzelni. Végigsétáltunk a parton, itt ott csoportokban sátrak álltak, voltak köztük egész komoly kolóniák, akik láthatólag az egész nyárra foglalták el a helyüket és ezzel magukat is. Tábori konyha, kisgyerekes családok közös együttnyaralásra felvértezetten.
Nagyszülők, akik szintén aktiv részesei voltak a mondhatni hippi csapatoknak. Hatvanas nők és férfiak terelgették az unokáikat, csakúgy, mint a harmincas negyvenesek a gyerekeiket. Akkor számoltam utána, hogy míg a mi nagyszüleinknek az volt a progresszív kikapcsolódás, ha meghallgatták a Pisztráng ötöst, amiben az volt a progressziv elem, hogy a fiatal Kocsis Zoltán játszotta, addig ezeknek a mostani kisgyerekeknek a nagyszülei bizony már azok a bácsik és nénik, akik, mikor csajok és srácok voltak Hendrixet, Stonest, Joplint, Zappát, Creamet, Doorsot, Zeppelint, Floydot, Stonest, Beatlest, Dylant, Yardbirdset hallgattak, a Szelíd motorosok volt a kult filmjük és az egy kicsit ereszkedő tetovált bőr sem olyan, mint amilyenre én emlékszem gyerekkoromból. A kemping pedig semmiben sem hasonlított az európai kempingekre. Az ilyen helyekre lehetne aggatni a hippitanya szót leginkább.
A szandálomba minden lépésnél átmenő homokforgalom, mélyen beszívtam a sós tengerillatot és igyekeztem átlátni hol lesz a mi szabad kis zugunk. Aztán egyszerre láttuk meg az öböl legszélén üresen ásító helyet, távol mindenkitől egészen közel a parthoz.
Már sötétben vacakoltunk a sátorral, a szivaccsal, a hűtőtáskával és nem győztünk álmélkodni micsoda szerencse ért bennünket, hogy nem volt nyitva egyik korábbi kemping sem.
Vacsora után a tengertől pár centire a holdfényben megszólaló furulya nem olyan, mint rendesen. Még magávalragadóbb, még szabadabb, még könnyedebb, játékosabb szerintem. Egyszerűen muszáj volt táncraperdülni tőle, és csak fújta, és csak járt a lábam és azt hiszem megértettem valamit a vándorlás és ideiglenes megtelepedés, a csapathoz való tartozás és az attól való önkéntes elkülönülés anatómiájából valami meghatározót, valami elemit, amit soha korábban nem éreztem, hiába vándoroltam és telepedtem le egész sok helyen a világban ugyanezzel a furulyással. Ez most más volt, valami egészen rendkívüli élmény.



Éjjel és hajnalban többször is felriadtam, nem a legnyugodtabb éjszaka volt ez, de a leggyönyörűbb kilátással rendelkező szállás volt amit életemben láttam. A sátorban fekve, nem több, mint 20 centire a lábamtól morajlott a tenger. Csodálatos volt hajnali négykor a derengés, ötkor a felhők között átsejlő napsugarak, hatkor a fény, ami utat tört magának felbátorodva, odébbtaszítva a habot formázó fellegeket, és csodálatos volt kilenckor is, mikor nekivágtunk a tengerparton húzódó piros jelzésnek. A kemping ugyanis szintén egy nemzeti park részét képezte, innen indul ki a Dor HaBonim néven jelzett park. A sziklák mélyedéseiben apró és még apróbb élőlények, a homokban sosem látott zúzmó szerűségek. Gyermekkorunk Jugoszláviája, ahova végül sosem mentünk el együtt, pedig minden úgy kezdődött közöttünk, hogy elhatároztuk oda bizony el kellene menni. Most itt voltak azok a sziklák, ott voltunk mi, csak a tenger volt hevesebb sokkal, mint Jugóban.




A kellemes sétának egy csapat kutya vetett véget, akik úgy tűnt nekem önállóan sétáltatják magukat, amivel semmi bajom alapvetően azon túl, hogy a falkába verődött nagyobbtestű kutyáktól félek, és kicsit jobban, ha nem látok mellettük lelkes gazdikat. Azt hiszem annak ellenére, hogy több kutyabarát bartájának tartom magam fogalmam sincs a kutyák lelkéről és a velük való helyes viselkedésről az ételadáson túl.
A tengerparton azért egészen sokmindent sikerült megcsodálni és hajtott a vágy, hogy a közeli Nahal Mearot nevű parkba is eljussunk.


Ha pontos akarok lenni, akkor Wadi el-Mughara néven is említhetem és miért ne akarnék pontos lenni. Az említett parkban geológiai és történelmi érdekesség is van.
A geoloógia még nem hódított meg eléggé ahhoz, hogy hosszan tanulmányozzam a sziklafalba vájódott barlangok földtani kialakulását, de az biztos, hogy a témában járatos illető sírt volna  a gyönyörtől már az első barlangnál és akkor még nem is tudta volna elképzelni, hogy külön ennek az érdeklődésnek szentelt gyalogos ösvény is vár rá. Ezeket én sem tudtam, de viszonylag hamar rá tudtam vezetni Gergőt, hogy mink a priossal jelzett körutat fogjuk bejárni, amihez nem volt téma rendelve.



A barlangokat két évvel ezelőtt vették föl az Unesco Világörökség listájára bizonyosan nem alaptalanul. Nekem enélkül is hatalmas élmény lett volna, hiszen már jártam a Suba lyuk, Istállóskői,  Szeleta barlangokban, ahol szintén élt ősember, csakúgy, mint itt. Szeretetem rendszerezni a dolgokat.
Az itt bemutatott barlangok magyarorszagitól eltérő vonása az ősember figurák elhelyezése a térben, valamint az utolsó barlangban multimédiás eszközökkel segített képzelet volt. Az egész hirtelen visszaaröpített minket Indiába. Ott láttunk utoljára ilyen kedvesen megformált, szépnek nem nevezhető, de gyerekek számára biztosan élményt adó megoldásokat.
Az itt található ősember barlangok egymillió éves folyamatos emberi jelenlétre utalnak, ami azért egészen szédítően hangzik. Ahogy a barlangokba be és onnan kijöttünk újabb és újabb gondolatok tolongtak a fejünkben, ezeket lelkes felfedezőkhöz illően meg is osztottuk egymással és szabadon bóklásztunk és botorkáltunk a sziklák között, mert a park egyedüli látogatói voltunk éppen.
"A nap már erősen sütött" idézem ide a családunkban klasszikusnak számító diafilm kezdómondatát, mikor belekezdtünk abba a bizonyos körsétába, de kis kalapkáinkban, vízzel a vállunkon felvértezve éreztük magunkat. Arra, hogy kicsit meg is pirulnuk nem számítottunk egyáltalán, ami így visszagondolva teljesen életszerűtlen.


A séta során egészen mélyre mentünk a vádiban, majd élesen kanyarodva felmásztunk a sziklákon a hegytetőre. Le leültünk amikor már elértük a fák szintjét, a napsütötte fenyőszag is Jugo feeling volt ezerrel és a sziklák fennségesen terpeszkedtek, mi pedig csodáltuk őket megadóan és hosszan.
Aztan felértünk a tetőre és a gerincen haladt az út, majd jött az ereszkedés és várt ránk az autó, amivel jöttünk, hogy elrepítsen minket Haifa környékére.
Elsőként Ein Afeqba mentünk, ahol egy igazi ingoványt bemutató parkba botlottunk. A mocsár vízállása vátozó, és a tavakat tápláló patakok a mezőgazdaság áldozatai. A hatvanas éveket megelőzően nem volt szükség arra, hogy vizet fecskendezzenek be az akkor még önműködő rendszerbe.


A parkolóból egy szép keleties vizimalomhoz érkezünk ahol kiállítást rendeztek be, ami a búza útját kíséri a kenyérig, pontosabban a keleti lepénykenyerekig. Voltak számunkra eddig ismeretlen tárgyak azt be kell vallani. A malom tetejére is fel lehet kapaszkodni, ezt a tornyot már a brit mandátum alatt kapta az épület, és valóban egész szépen belátni a mocsárvidéket, ahol Matula bácsival és Bütyökkel ugyan nem találkoztunk, de lett volna hova leültetni őket, ha mégis.



 A körsétát alaposan feltáblázott fauna tette izgalmassá, sajnáltam, hogy nincs erőm lejegyezni a latin és héber feliratokat és mindennek utánanézni az interneten, de egyszerűen beláttam, hogy ez nem az a nap.
A mocsárvidékben még Izrael állam létrejötte előtt fantáziát láttak, négy kibutz is alapult a közvetlen vidéken a festői tájon. A mocsarak lecsapolásával Izrael más részein is elszántan kísérleteztek az akkori telepesek, gyakran életüket, gyerekeik életét adva a lehetséges talpalatnyi művelhető földért, amiben hittek. Hitték, hogy még az a terület is adhat életet, amit pont művelhetetlennek ítélt státusza miatt adtak el nekik nem kevés pénzért. Értékes területeket ugyanis nem kaphattak.
Izrael egész történetét átszövi a hit a földben, a mások keze alatt megszelidülni nem tudó használhatatlan vidékek ma éléskamrái a városoknak. Csodával határos módon, leleménnyel, szaktudással és nem kevésszer pont vakmerő hozzánemértéssel, az azt pótló türelemmel és kitartással vágtak bele a mára virágzó és zöld kibutzok alapításába.


Ebben a mocsárban lépésről lépésre alakult a mezógazdaság. A huszas években egy Zeitzer nevű magyarajkú pionír azt gondolta ezen a mocsárvidéken halgazdaságot hoz létre, ami sikeres vállakozásnak mondható. Zeitzer öt kisebb medencét hozott létre, amit egyenként kapcsolt be a természetes vízáramba. Ma a nevét viselő medencék már nincsenek kapcsoaltban a természetes medencékkel és mocsarakkal, mert veszélyeztetnék annak kínosan őrzött, védelemre szoruló ökoszisztémáját.
A vizes émény után a közeli Haifába hajtottunk, gyors és finom ebéddel leptük meg magunkat egy kifőzdében, ahol helyi szokás szerint falafelt és swarmát lehet kapni.
Haifába persze nem enni mentünk elsősorban, hanem a Nesher parkot akartam Gergőnek megmutatni, ahol Noéval voltam másfél éve osztálykiránduláson, mint segítő szülő.  A Nesher park nevezetessége a két függőhíd, amilyen ugyan máshol is akad a világon, de ez meg itt van és nekem tetszik. A függőhíd alatt tanösvény fut, amin most nem mentünk végig, mert már eléggé el voltunk csigázva és még szerettünk volna tengerezni is.




A következő délelőtt aztán édes semmittevésben telt, végre a megvásárlása óta először kinyitottuk a napernyőnket is. Sosem gondoltam volna, hogy ilyenem is lesz, bár mikor Eszti ellentmondást nem tűrően nekemtámadt, hogy márpedig ő nem fog tovább napernyő nélkül élni, és már vagy négy éves is lehetett, azonnal kapott a szülinapjára egyet és azóta én is vágyakoztam egy ilyen izére, amit ő prsze leginkább esőben használ, mint valami gigantikus esernyőt, ami alá praktikusan vele együtt legalább négy barátnője is befér, így esőben is tudnak telepkört menni, minden barátnőnél felbukkanva egy pillanatra.
A déli órákban aztán már autóban ültünk, hazafele tartottunk a pihenés után a munkába, az ügyintézésbe és a mindent beárnyékoló háborúba.
Az elkövetkező napok eseményei lenyomtak minket is, pedig egyik rokonunkért, barátunkért sem kellett személyesen aggódni egyik oldalon sem, mégis az általános hangulat vált terhessé és vészjóslóvá. Erre érkezett a bejelentés, miszerint a légitársaságok, leszámítva az El-Al-t bizonytalan ideig nem indítanak járatot a térségbe. Ez akkor is még szürkébbé festette volna az eget, ha nem lett volna repülőjegyünk péntekre és szombatra, de volt.


Ilyen röviden még sosem voltam Magyarországon. Egy koncert, egy éjszaka, egy séta a Margit szigeten és már igyekeztünk vissza Tel Avivba. A koncert tökéletesen passzolt a hangulatomhoz, lehetett találkozni családtagokkal, rengeteg kedves baráttal, ismerőssel vigyorogtunk egymásra előtte, utána, és táncoltunk bomolva mi negyvenes csajok az első sor közepén, pont úgy, mint ahogy teszem ezt 15 éve mindig, ha a kedvenc bandám fellép valahol, ahova eljuthatok.

2014. július 18., péntek

Te meg Én


Amikor zajlik a normális életünk annyira belefeledkezünk, hogy el sem játszunk a gondolattal, mi lenne, ha nem az lenne ami épp van. Ez persze nem teljesen igaz, mert néha mindenki álmodozik, vagy tervezget, ilyenkor pedig nem történik más, mint amiről az előző mondatban megállapítottam, hogy nem csináljuk.
Év közben egyáltalán nem képzeltem el sokszor, hogy mit csinálnék, ha megszólalna a légvédelmi sziréna. Volt olyan nap, amikor lehetett tudni, hogy gyakorlatot tartanak a civil lakosság számára, ilyenkor pontosan megadják, hogy melyik környéken mikor fog a levegőbe hasítani a minden mással össze nem téveszthető éles vijjogó hang. Aki átélt ostromot biztosan fel tudja idézni a dolgot, aki meg nem az szelíden elképzelheti a tűzvédelmi oktatás alkalmával megszólaló kellemetlen csengőt, mert bár a hang nem ugyanaz, mégis a dolog nagyon hasonló. Megszólal egy hang és egy előre elmagyarázott és megértett instrukciót követve tesszük a dolgunkat. Pavlov ennél sokkal bonyolultabb esetben is eredményt tudott felmutatni.
A gyerekek bölcsitől a gimnáziumig ilyenkor szépen felállnak és elmennek az óvóhelyre, vagy a biztonsági szobába, ha van. Mert van ahol nincs. A felnőttek is tudják mi a dolguk, minden körzetben meghatározott idő áll a rendelkezésre, hogy a sziréna megszólalásától mennyi időn belül tudsz arra a helyre érni, ami erre az esetre ki van jelölve. Szépen és egyszerűen hangzik, a gyakorlatok alkalmával senki nem kapkod, érti, tudja, teszi. Élesben azért más. Minden szirénakor valami más jut eszembe. Milyen lehet mikor szülés közben szólal meg, milyen lehet az idősek otthonában, milyen lehet az elmegyógyintézetben, milyen a csecsemőknél, milyen lehet a börtönben. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a mi gyerekeink nyári szünete nem a légiriadóval telik, akkor is, ha az élet a normális kerékvágásba igyekszik menni. Az emberek dolgoznak, vásárolnak, intézkednek, találkoznak, szeretik és gyűlöli egymást, mint máskor, csak talán egy kicsit máshogyan.
Év közben egyáltalán nem tudtam elképzelni a házunkat üresen, tátongó szobákkal, ahol minden úgy van, ahogy hagyták, mikor elmentek innen. Elmentek nyaralni, felhőtlenül boldognak lenni, tanulni és magyarul barátkozni. Elmentek és én is mentem velük. Intéztük és megvettük, eltöltöttük és használtuk, uatztunk és játszottunk, megbeszéltük és megvígasztaltuk, elénekeltük és megírtuk. Aztán elbúcsúztam tőlük én is, és visszajöttem Gergőhöz, aki hősiesen gyermekeit és társát nélkülöző apuka és férj szerepben telejesített kiválóan. Azért nagyon örült, hogy az egyiket legalább abbahagyhatja és én is boldogan vetettem bele magamat abba a kalandba, amit csak az ért igazán, aki már próbálta.
Gyerekek nélkül lehet jó is lenni, de miközben jó is nélkülük borzasztóan tudnak hiányozni. Jó, hogy csak egymásra kell figyelni, így lehet kicsit a saját hangunkat is hallani. Jó megélni, hogy még mindig van az a szikra és tűz, jó tudni, hogy pont ugyanannyira jól tudunk együttműködni, mint amikor még nem voltunk valakiknek a szülei. Jó nagyokat túrázni nyafogás nélkül, jó nem tervezni és tájékozatni. És bárcsak sipákolna valaki, bárcsak minden tagmondatomra rákérdezne valamelyik, ahogy rendesen, mikor ismretetem a napi tervet, bárcsak lenne kupleráj és mocsok, mint egy rendes helyen, amit használnak a lakók, bárcsak veszekednének és vitatkoznának végre ezek a büdös kölkök, mert annyira hiányoznak, hogy az már már elviselhetetlen.
Tudom az eszemmel, ha éppen Budapesten csücsülnénk akkor is épp táboroznának, de most például lenne egy nap, mikor mind együtt van a banda, ráadásul Eszti betölti az első X-et.
Hogy mivel töltjük a napjainkat mikor épp nem a gyerekekről diskurálunk? Az mondhatni nem unalmas. A nászutas pár asszociációkba ritkán szerepel túrabakancs, ezért most igyekszem semmit ki nem felejtve számbavenni hol mindenhol jártunk eddig.
A kezdetekben sok ügyintézés történt, levizsgáztattuk az autót, útlevelet igényeltünk Gergőnek és megkezdtük a diplomáim honosítását, begyűjtöttünk és leadtunk számlákat.


Voltunk Tel Avivban a Gagarin bárban, ahol Fuck the bombs jeligével látták el a szokásos havonta megrendezésre kerülő balkán estet, ennek ellenére a szirénával terhelt város lakói közül kevesen érkeztek mulatni, ami érthető. Voltak azonban lelkes táncos lábú halandók, akik komolyan véve a felhívást, mindennek ellenére megérkeztek a kicsiny ám csöppet sem bizalomgerjesztő udvarba. Volt egy maroknyi ám kedves csapat, akik a vége után negyed órával kerekztek be a helyi Bubi biciklikkel kipirulva, és innovativan, de lecsúszva a Stereo Partizan buliról, ahol én is vendégszerepelhettem két nóta erejéig. A sötét udvarban aztán még beszélgettünk kicsit mi magyarok, mindenki máshonnan, más úton volt kapcsolható hozzánk, így izgalmas kis terefere zajlott párhuzamosan és keresztbe-kasul.
Másnap az egykori Balakan zenekar próbájára igyekeztünk, ahol Tibi, Eran és Gergő gyűltek össze. Szeretem őket így egyben látni, hallani. Jók ezek az évtizedeken túlmutató kapcsolatok, szövevények. Az est fénypontjaként együtt tekintettük meg a VB döntőt, amihez Eran mamája vacsorával és becses személyével egészített ki. Éjjel aztán kicsit pakolásztunk, mert másnap nekivágtunk Északnak, sátorral, és hatalmas kiváncsisággal.
Elsőként a Hamat Teverya nemzeti parkba érkeztünk, ahol egy hőforrásnak köszönhetően már évszázadokkal ezelőtt is gyógyfürdőként használt helyet tekinthettünk meg. A rómaiak és a törökök is fürdőházat építettek a forrás 60 fokos vizét használva. A rekonstruált török fürdő eredetijét valószínűleg 1780 körül építették és egészen 1940-ig üzemelt is rendesen. Ez nekünk nem nagy szám, hisz a törökök nálunk is építettek néhány gyógyfürdőt, amiket így vagy úgy átépítve a mai napig használunk, de itt ez egészen különleges dolog. A nemzeti park nem annyira a hamamról híres mégsem, sokkal inkább látogatják a három egymásra épült zsinagóga miatt, ahol csodálatos mozaikokra is bukkantak egy útépítés közben 1921-ben. Az első zsinagóga Krisztus előtt 230 körül épülhetett, majd ezt követte a  második, aminek padlója az eddig legkorábbról származó eddig fellelt mozaikpadló Izraelben. A harmadik zsinagóga egészen a nyolcadik századik működött. Sajnos a mozaikon éppen egy csapat dolgozott, a park alkalmazottja pedig biztosított minket arról, hogy az eredmény pár hónap múlva elképesztő lesz, mi pedig elhittük neki ezt.



Következő állomásunk az Arbel park volt, ami nem meglepő módon az Arbel hegy maga, ami a rögtön a Kineret, vagyis a Tiberias tó fölé magasodik, lélegzetelállító rálátást engedve a tóra és a Hermon hegyre, a Golán fennsíkra. Ebben a nemzeti parkban is van zsinagóga maradvány, ami a negyedik században épült. Arbel zsidó történelemi szemszögből nézve az önfeláldozás mementója, úgymond párja a Massadának. Ide a galileai zelóták barikádozták el magukat, majd választották a hegy alatt futó vádit sirjuknak a túlerővel szemben. Később a 17.-ik században a sziklákba, barlangokba erődöt vágtak szorgos kezek, hogy ellenörzésük alatt tarthassák az utat, ami a völgyben húzódott, közel a drúz vallás szent helyéhez Shuaib próféta sírjához.  Később Ahmed Pasa küldött csapatokat az itt állomásozó drúzok ellen, akik a barlangba tűzet dobva végeztek a katonákkal. A feltáráskor az erődön belül rituális fürdőt is találak, vagyis még a harcos szorgos kezek előtt is voltak szorgos kezek és a drúzok előtt zsidók.
Este kicsit fáradtan raktuk össze Emő sátrát, ami biztonságos nyugvóhelyet adott a szúnyogos Jordán parton. Sütögettünk, beszélgettünk az aktív nap után. Reggel aztán lebontottuk a lakásunkat, csobbantunk a folyóban, majd útrakeltünk a Nimród vár fele, amit már egyszer Castel Robi ajánlására majdnem megnéztünk, de a gyerekek könyörögtek, hogy ne, igaz akkor már aznap túl voltunk a Banias nemzeti parkon, ami gyönyörű és illatos volt a kora tavaszi napsütésben, mikor Anna és Ofri vezetésével megtekintettük.


Most itt magasodott előttünk a vár a hegy tetején, és kedvünkre róhattuk a lépcsőit gyönyörködve a kilátásban és az építészetben egyaránt. Libanonban, Bejrúttól 80 km-re van egy város, ami Tyre névre hallgat. Időszámítás előtt közel 3000 évvel alapították a Földközi tenger partján. Lakói ügyes hajós népség voltak, történetük szerint elsőkként tájékozódtak megbízhatóan a Földközi tengeren, eljutottak, Görögországba, Szicíliába, Spanyolországba, Észak Afrika partjaihoz. Tyreből egy kereskedelmi út indult Damaskusz felé. Ennek az útnak az ellenörzését hivatott mevalósítani a Nimród erőd, leánykori nevén Qual'at Subayba. Fantasztikus boltívek, víztározó, több emeltes lőrésekkel ellátott őrbástyák, kőoroszlán és egykori graffiti között tekeregtünk, gyönyörködve a nem mindennapi kilátásban latolgatva vajon hányan, hogyan éltek, építettek itt annakidején.


Innen egy jól irányzott húzással Quirat Shemona mellé, a Senirhez mentünk, amit Libanonban, ahol ered Hatzbayanak hívnak.  A patak 60 km hosszan tekereg, míg eléri a Jordán folyót. A nemzeti park ügyesen kiépített útja egy szakaszig kerekesszékkel, vagy babakocsival is látogatható, egészen konkrétan az ún. medencéig, amiben kivállóan lehet pancsolni. Innen nehezedik az ösvény, gyakran kell kapaszkodni, cipőt levenni, mert az út a sekély vízben halad. Gyermeki örömmel vetettük bele magunkat a patakba, aminek a partján megszámlálhatatlan növény terpeszkedett elégedetten. Hatalmas gyökerek és fakoronák alul és fölül öleletek bennünket körül. A legtöbbet mégis a leanderekben gyönyörködtünk, amik valósággal elborították a patak mindkét partját. A parklóban hagyott kocsihoz száraz ösvényen sétáltunk vissza, útközben fügét legelészve és csodálkozva vettük tudomásul, hogy az avokádó bizony fán nő, ami logikus, de sosem gondoltunk bele.



Semir után rögtön Iyyon következett, ami egy másik patak a környéken, ami meredek sziklafalak között tör elő impozánsan. A park bejáratánál a jegyszedő fiatalember biztosított minket arról, hogy a túraútvonal hosszabb, mintsem azt a park nyitvatartásáig be lehetne járni és egyébként is praktikus két autóval rendelkezni a túrához, tudniillik felső és alsó bejárata is van a parknak. Egyik kocsit fent, másikat lent hagyva el kényelmesebb a kirándulás. Mi hittük is nem is, amit mond, felkészültünk, hogy csak az első vízesésig jutunk és így is nagy kedvvel indultunk el a szintén egy darabig kiépített ösvényen. Aztán látva a sziklafalakat vérszemet kaptunk, turbo sebességre kapcsolva kaptattunk a következő kilátóig, majd tovább és tovább kapaszkodtunk. Figyeltük az időt, hogy biztonsággal visszaérjünk a park zárása előtt fél órával a kocsinkhoz. Az utolsó előtti zuhogóig jutottunk el, hol tűző napon, hol árnyas fák között kanyarogva a patak mentén. A zuhogónál pedig képeslapi idill fogadott minket. Egy nagy lapos kövön sütkérezett négy katona. Mindannyian kicsit meghökkentünk egymástól. Fegyvereik, adóvevőik egy halomban, tőlük távol magasodtak, se perc alatt még mi is térdrekényszeríthettük volna a híres golani egység maroknyi csapatát.
Zavarunkban inkább egymásra mosolyogtunk mindannyian és mi tovább is libbentünk vissza, amerről jötünk, ők meg bizonyára felcihelődtek szintén, hisz nekik is zárt a park, nem csak nekünk.
A kocsiba visszacsusszanva aztán felkanyarogtunk Metula városkába, ami a legészakibb csücske Izraelnek. A "Vigyázz előtted határ!" táblánál visszafordultunk, és elgurultunk a helyi boltig, ahol mintha a 80-as évek Csehszlovák boltjába kerültünk volna, no nem abba, amiben a Nők a pult mögött jtátszódik, mert ott ez nem fordulhatott volna elő, ami itt.  Lehetetlen zene szólt a rádióból, szőke hölgy törölgette a reménytelenül szétfolyt tejet, a pénztáros pedig a barátnőjével csevegett fesztelen, míg mi türelmesen vártuk, hogy fizethessünk miután szemrevételeztük a gyér kínálatot.

A Mátrafüredhez hasonlatos helyiség parkjában aztán letelepedtünk egy padra, hogy megejtsük kései ebédünket, mielőtt a Davidovics család kibucába látogatunk. Belecsöppenve az idillbe, három édes gyerek, két fáradhatatlan szülő, tó, patak, parkosított környezet, közösségi kert, kedves otthon, nem volt nehéz ott is ragadni. Közös vacsora a kertben, Barcza mesére elpihenő gyerekek, esti terefere a felnőttekkel, majd kitúrva a szülőket a hálószobájukból önfeledten terpeszkedtünk el a kényelmes matracukon.


Reggel aztán lehetett még kicsit gyerekezni és a háziak útmutatása alapján Tel Danba menni. Tel Danról azt hittem csak rom és kihagytuk volna, érdekesebb látnivaló után kutatva, még szerencse, hogy Andi és Ádám felhívták a figyelmünket a nem mindennapi parkra.
A Dan patak sok apró karszt folyó öszefolyásából áll és a Jordán folyóba ömlik. Jelentőssége abban rejlik, hogy ez az összefolyás a közel kelet legnagyobb karsztforrás gyüjtője. Élvezettel róttuk a nagy fekete kövekből kirakott ösvényt, csodáltuk a kilátást, az évszázados fákat, a patakot és a több ezer éves városfalakat.


Még volt idő lecsalinkázni a Yehudia Nemzeti Park részét képező, ám önállóan is látogatható Meshusim patakot bemutató parkhoz. Miután kigyönyörködtük magunkat a Golán fennsik elén terülő látképében lefelé baktattunk a lépcsőzetesen kialakított köves talajon. Elsőre könnyen, később nehezebben járható úton csalinkáztunk nem látva csak hallva a hangja alapján gyors folyásúnak itélt patakot. Aztán elénk tárult a lehetetlen, hatszögletű bazaltorgonákkal szegélyezett kiszélesedés, ahol megszelidül a patak. Őrült tempóban tépkedtük magunkról le a ruhát és vetettük bele magunkat az impozáns látképbe. Ücsörögtünk elégedetten a napba nézve a bazalt oszlopok lépcsőzetesen elhelyezkedő teraszán ott, ahol még keskeny a vádi és ömlik be szabadon a víz. Azt hittük aznapra már ezzel a csúcsélménnyel kell beérnünk, ami simán elfogadható ajánlat lett volna, de hol voltunk akkor még attól.
Mikor alaposan kistrandoltuk magunkat,  megmásztuk a kaptatót és máris faltuk a sárgadinnyét a kávé mellé. Tovább ereszkedtünk a Kineret felé, és gondoltuk még benézünk a Yehudiya parkba magába, de ott már nagyon erősen készülődtek a zárásra a fiatalok, akik legfőképpen egymással akartak foglalkozni, így mint abban a bizonyos mesében a Gergulics bácsi boltjában, itt is ajánlottak egy jobbat, mint amit venni akartunk. Azt ajánlotta a kaszirozó srác, hogy menjünk inkább Beit Tsaidába. Mentünk. Hogy micsoda jót tett velünk az csak ott lett világos, és az addig is remek összkép csak a végén teljesedett ki, de ne szaladjunk előre.



A Beit Saida parkban két ösvényt ajánlanak a látogatónak választásra. Az egyik a vízben megy, néha combtőig érve, a másik szárazon, babakocsival is megtehető, időről, időre rálátást engedve a vízre. Rögtön lehet sejteni, hogy mi a vízben gyalogoltunk végig, aprókat sikítva a gyönyörtől. Amikor pedig csurom vizesen a száraz úton trappoltunk a parkoló felé egy nagy Taglitos buszt vettünk észre. Amióta Sicka, azaz Fleischer Sára nevű műgyerekünk megérkezett az országba minden ilyen buszba belebámultunk ,amit csak láttunk, ez már a sokadik volt aminél megdobbant a szivünk. Az összes eddigihez képest annyi volt a változás, hogy itt mintha magyarul beszéltek volna. Gergő odakurjanott velük van e a Flesicher Sára és az "igen, mindjárt jön a mosdóban van" választ adó Eszterrel megejtve a hivatalos bemutatkozást, már láttuk is kirajzolódni az alakot, akit pontosan 10 évvel ezelőtt hozott kézenfogva a kis kék horányi házhoz a mi Sáránk.
Ott és akkor kezdetét vette egy mese, ami az összes szereplő megelégedésére azóta is zavartalanul folyik át és átszőve persze mindenféle korábbi és későbbi kapcsolatokat kezdve a Jakaboktól Ilonán át Sylviáig és még számtalan ponton átérve ide és oda. És jött szembe Sicka, mit jött szökellt, mikor meglátott minket, nekünk meg önfeledten tárult szét a kezünk egyszerre Gergővel, már csak a jól ismert kihez mész mondat hiányzott és már lapogattuk is ezt a nagyra nőtt egyszer volt gyereket. Sietve persze, mert már mindenki ült a buszon fegyelmezetten addigra. Nem mondhatni, hogy csodálkoztunk, inkább a papirforma szerint jártunk el, véletlenek márpedig nincsnek, és de bizony, hogy vannak alapon, még gyorsan üdvözöltük egymást Gáti Évivel is, akit szintén láttunk felcseperedni hellyel-közzel és függetlenül Sickától inkább a horányban őshonos Beck-Molnár klán szoszédsága és Perluszkánk közvetítése okán. A buszból megrökönyödött arcok néztek ránk, de úgy tűnt annak ellenére, hogy fogalmuk sincs kik vagyunk, a ránk látók velünk örültek.
Még beugrottunk Ein Gevbe Ákos, Zsófi, Ráchel, Ábel, Lea ötösfogathoz, ahol lehetett focizni, gyümölcsöt szemezgetve beszélgetni felnőttes dolgokról és magyarországi kilátásokról.
Lassan aztán nekivágtunk a Jordán partján már megszokott és szabadon ránk váró sátrohelyünkhöz vezető útnak, vacsoráztunk és kényelmesen nyúltunk el a szivacsunkon, csöppet sem merengve semmin, csak álombamerülve, mint akiket agyoncsaptak.
Reggel aztán dacolva a további parkokkal vidáman dagonyáztunk a folyóban és a parton, pihenve az esti Eyal Golan koncertre.

Délután a folyóból kikászálódva belebújtunk az elegáns ruhánkba és elautóztunk Namal Tel-Avivba, ahol hosszasan élveztük az egykori kikötő hangulatát, majd kicsit belefáradva a várakozásba álltunk egyik lábunkról a másikra.
A várakozás oka nem más volt, mint a légévdelmi sziréna, a szabad szemmel is jól látható rakéta ami átsüvített az égen, hogy elkapja a Vaskupola. Azok, akik emiatt visszafordultak, vagy megállásra kényszerültek elkéstek a koncertről, őket vártuk hát türelmesen, de kicsit feszengve. A koncert aztán kárpótolt a várakozásért, hulla fáradtan autóztunk hazafele az éjszakában kipipálva az együtt töltött Te meg Én nyaralásunk első etapját.