Régen volt, hogy is volt

Nehéz összeszedni mi minden történt az elmúlt négy hónapban velünk, de teszek egy tétova kísérletet, hiszen mégiscsak türelmesen noszogattak egyesek, vártak folytatást és már már beletörődtek, hogy le kell mondaniuk valamiről, ami része volt a hétköznapoknak, cáfolok tehát és igyekszem. Nem hagytam fel a krónikás szereppel, mondhatnám: itt vagyok, ragyogok.

Augusztus végén abbahagytuk az európai nyár kimerítő élvezetét és a gólyákat beelőzve megérkeztünk a forró és már háborútól csöndes otthonunkba. 

Az iskolakezdés előtti utolsó hetekben beindult a harcok miatt eltolt nyári koncertszezon. Ezzel párhuzamosan ki ki felvette az itteni fonalat és belevetette magát a barátkozásba, szokás szerint a fizikai és cyber térben párhuzamosan tekeredtek a szálak. 

Megvettük a füzeteket, az egyenruhát képviselő szines polókat, iskolatáskát, írószereket. A nagyok mostmár szokásos módon beköltöztek a kollégiumba, a tavalyihoz képest új épületbe ám a régi csapattal és madrichokkal. 

Eszti az iskolakezdés előtti napon egy gödörbe lépve eltörte a lábát, így rögtön négy hétig együtt hosszabbítottuk meg az amúgy sem rövid nyári szünetet. Számtalan közös elfoglaltságot eszeltünki ki és még így is kockára néztük magunkat a tavalyi itteni X faktorral, belemerülve a "sztárvilág" ezen szeletébe, majd összehasonlításképpen néztünk brittain's got talent és american idol részeket is. Azt hiszem nem akarok tehetségkutatót látni egy darabig, de Eszti lelkiismeretesen tartja a szemét a megszeretett és gyűlölt szereplők életútján. 

Érdekes tapasztalat volt, hogy míg a magyarországi versenyekből a youtubra feltöltött videók döntő többsége a bénák és alázók küzdelmét mutatja be, addig a megvizsgált külhoni versenyekből szinte kivétel nélkül a csodálatra okot adó produkciókat tartottáka a feltöltők érdemesnek a megosztásra, a közönség pedig megtekintetésre.

A sztárok és sztárság mulandóságát is alaposan körbejártuk, meddig tart egy tehetségkutató nyertesének népszerűsége, stb.  A mulandóságot aztán más formában is hozta az élet.

A szomszédunkban lakó bácsinak meghalt a felesége, így ennek kapcsán kicsit beleláttunk a gyász itteni szokásaiba is, ami nagyon logikus és érthető stációkat kínál fel a megváltozott helyzetbe kerülő családnak. 

Kezdve azzal, hogy  a szűk család, jelen esetben a férj és a felnőtt gyerekei, azok házastársai és gyerekei együtt töltik a hetet, ami nyilván segít a gyászmunkában, segít a családon belül esetlegesen meglévő konfliktusok elengedésében is. A tágabb család, barátok, munkatársak, szomszédok egymásnak adják a kilincset, mind hoznak valami ételt, italt, hogy ellássa a gyászoló családot és levegye a vállukról a vendégjárás ezirányú terhét. Megteremti az alkalmat, hogy a gyászoló fél felvegye a szálat az esetleg régebben eleresztett baráti kapcsolatokkal, beleszövi őt a megváltozott státuszában a hálóba, ami megkönnyíti a későbbi kapcsolattartást, mikor bekövetkezik az a bénultságot felváltó légüres tér a gyászban. 

A temetés a zsidó vallás által megkövetelt lehető leggyorsabban kell lezajoljon, ez is segíti az új helyzet kialakulását, nem kétszer üt a dolog. Szinte még a sokkos állapotú gyászolók vesznek részt a a temetésen, így az nem tépi fel a már hegedő sebet. 

A szomszédból átszűrödö családi élet hangjai, a társaság hangulata egyáltalán nem emlékeztetett a mi kultúránkban megszokott gyászhoz rendelt magányosság és suttogás, maximum sírásnak hangerőt engedő lefolyására. Az egész olyan normális és hétköznapi volt, mint amilyen az élet is, hol szomorkásan, hol vidáman, hol elmélyülten, hol felszínesen folyt az élet.

Sokszor voltam ezidő alatt a kertben, mert ekkor zajlott nálam a kőbánya-kiskert project. A valamikori halucokat megszégyenítő kitartással és teherbírással törtem föl az udvar rég nem termő részét. A vízhólyagos tenyér volt a védjegyem, jelképem a kapa és a csákány. Mire eltelt egy hét, legalább 40 munkaóra volt a földben és még nyoma sem volt a majdani ágyásoknak. 

Akkor mikor azt gondoltam nemsokára lesz valami, a felénél tarthattam a dolognak és az udvar egy kicsike részéről beszélünk. 

Hosszú utat lehetne építeni a földből kiforgatott kövekből, de azt hiszem erre nem kerül majd sor. Később aztán ágyásokat emeltem, és palánták is érkeztek egy távoli organikus kertészetből, mára pedig lobog a szélben a nagyra nőtt mangold levél, piroslik a tányérban a hónapos retek, erősödik a hagymaszár a földben, kidugta a fejét végre a sárgarépa, fehér répa, kapaszkodik a borsó és a bab, vöröslik a céklaszár, és bár nem szezonja de megindult a brahiból elvetett krumpli, terpeszkedik a brokkoli, susog a spenót, integetnek a saláták és lapul a karalábé. Szorgalmasan legeljük a rukkolát, fennségesen ringatja magát a kamilla és a virágok is versenyre keltek e legszebb címért. A tavaly ültetett jázminok megerősödtek, a melléjük elhelyezett eper pedig szépen terjeszkedik. 

Mikor a gyászhét és a kertépítés lezajlott következett az őszi ünnepsorozat, új év, jom kippur, sátoros ünnep. Kirándultunk, folytatódott a koncertsorozat, társasoztunk, közösen olvastunk, böjtöltünk, bohóckodtunk.

Jom Kipur:

  

A sátoros ünnep alatt bevett gyakorlat, hogy az emberek vendégségbe mennek egymáshoz. Minden napra jutott nekünk is vendégeskedés vagy vendégfogadás. Azt kellett megállapítanom, hogy egészen sok itteni barátunk van már, hiszen legtöbbnyire velük teletek a napok és egészen meglepő volt tapasztalni, hogy szinte minden napra jut valaki. Emellé azért voltak magyar forgalom is, de elenyésző. 

Misi mint állandó elem szokás szerint fel fel bukkant, még a pékség munkájába is beletanult, mikor eredeti terveit felülírva hosszabban nálunk állomásozott. Emő is teljesítette régi ígéretét és bekukkantott hozánk egy délutánra. Mondhatni zsezsgésben nem volt hiány. Volt szabadtüzi sütés főzés többször is, amit hol a mi kertünkben, hol a közeli tisztáson vittünk véghez. 

Idén először volt szabályosnak mondható  ún. szukánk, vagyis sátrunk, amiben a hagyományok értelmében esznek és alszanak a zsidók a sátoros ünnep alatt. Mi is itt bonyolítottuk az étkezéseket, és vágyaimnak megfelelően Gergővel aludtunk benne többször is. Annakidején  a Maros utcában ebben az időszakban a gyerekszobában állítottuk föl a túrázáskor használt sátrak valamelyikét és abban aludtak a gyerekek. Az is jó volt, de ez most koronán az ékkő típusú kis épitmény volt, csupa indiai textiliával és papírdisszel, amik nem keveset utaztak, hogy itt díszelegjenek hirdetve, hogy ünnep van. Még 7 évvel ezelőtt gyűjtöttük össze őket a fél éves családi felfedezőúton indiai bolyongásunk alkalmával.

Gergővel Sárit utánozva elkezdtünk futni a közeli dombok között kanyargó mezőgazdasági úton. A reggelek csodás illata, harmatcseppjei, csiklandozó napsütése és a testem fokozatosan növekvő terhelhetősége lenyűgözött. 

Mire újra kezdődött az iskola és már már ránktörtek a hétköznapok, Magyarországon tört ki az őszi szünet, így mi is átkapcsoltunk újra az ünnepi állásba és újabb vendégek érkezését vártuk. Volt olyan pillanat, mikor 10 felnőtt és 9 gyerek volt egyszerre a pici házunkban és frissen sült a lángos és palacsinta, buggyant a tányérra a hummus, citromfelhőt árasztott a saláta, kézhez ragadtak a keleti sütemények, és forrósodott a muffin a sütőben miközben héberül, angolul és magyarul folyt szimultán a szó. Mozgalmas időszak volt, és nagyon élveztük. Voltak fiatalok és kicsit idősebbek, tanárok, táncosok, fizikai munkások, zenészek, nyuggerek és aktívak, kicsik és nagyok.

Élveztük aztán azt is mikor újra beállt a szokásos felállás és rend. Mindenki visszatért a szokásos szobájába és ágyába és mosolyogva emlékeztünk vissza hogyan is vártuk a vendégeket, milyen volt velük ide-oda menni, mennyit lehetett együtt kacagni, mi mindent történt velünk közösen szinte észrevétlenül. Kicsivel később aztán Jancsit kezdtük várni. Vele is csináltunk kisebb kirándulásokat, voltak Gergővel kettesben koncerten, városnézőben, meglátogatta a nagyok kollégiumát, ivott kávét a kioszkban, nézett éjszaka sülő cipókat a pékség kemencéjében, várt katonaságot kipróbáló hazaérő nagyokat, és iskolától megfáradt busszal érkező kisebbeket. Részt vett heti bevásárlásban piacon és szupermarketben, vezetett autót, látott turisztikai célokat is szolgáló farmgazdaságot, hallotta Gergőt kétféle világban is játszani, vitte iskola helyett természettudományi múzeumba az unokáinak egy részét és mindent szívesen megkóstolt, amit csak felkínáltunk. Reményeink szerint minden vendég feltöltődve ért haza, ahogy mi is feltöltődtünk általuk.

A nagyok vizsgaidőszakkal kezdték az őszi ünnepek utáni iskolai heteket, majd színdarabot gründoltak a csoportjukkal, amit nagy sikerrel mutattak be a kollégium többi csoportjának és a megjelent szülőknek. Az azt követő héten túlestek a Zsuzsa által játékos katonasághoz szoktatásnak nevezett egyhetes tréningen, ahova iskolai program keretében utaztak el. Gyakorolták a katonáskodás alapjait, amit úgy tűnik élveztek. Rengeteg élménnyel és fáradtan tértek haza. Sári kitüntetést is kapott persze, de az lett volna az érdekes, ha nem. Ábel csapatban teljesített remekül.

Most folytatódnak a vizsgák és dolgozatok, aztán ki lehet nyújtózni egy csöppet és várni a chanukát.

A kicsik mindenféle elfoglaltsággal dicsekedhetnek. Noé kapott egy vadiúj biciklit, sokat jár vele a moshavban, végre tudnak Eitannal együtt cangázni. Folytatódik a zeneírás, amiben, mint ahogy a blogolásban is technikai szünet volt. Ugyanazt a számítógépet használjuk az önkifejezésre, ami az utóbbi időben gyengélkedett, így le kellett mondanunk a vele való kapcsolatról. Most újra lehet nyúzni, készülnek az új zenék, és a dobolás eddig is folyamatos volt. 

Eszti életében nagy változások vannak. A tavaly elkezdett kerámia szakkör folytatódik, sorban készülnek a szebbnél szebb tárgyak, amik mázazva és kiégetve kerülnek haza, nem úgy, mint a mi gyerekkorunk kerámia szakkörének soha ki nem égetett kincsei. Idén az évek óta vágyott varrógépezés is megvalósult. Nagy korkedvezménnyel felvették a varrószakkörbe, egy közeli faluba. A szakkör keretében maga tervezheti és varrhatja meg a saját méretére a ruhákat. Azt hiszem jogos, hogy a foglalkozás végére mint egy kis felmosórongy olyan fáradt, hiszen nem kis odafigyelést igényel a dolog. Mindenesetre élvezi és szárnyal tőle. Az idei iskolaévben az évfolyamon elérkezett a hangszerválasztás ideje. Minden kisgyermek megjelölhetett két hangszert, amit szívesen tanulna, majd csoportokra osztották őket és ki ki megkapta a hangszerét. Eszti első helyen a szaxofont, második helyen a fuvolát írta be a paírra és egy nap valóban egy nagy táskával tért haza, amiben egy igazi szaxofon volt, amin ő igaziból gyakorol. Még nem olyan szorgalmasan, mint Gergő, de tehetségesen és elszántan.

A felszín alatt közben rengeteg munka folyt, hiszen mindezen idő alatt érkezett végső stádiumába a kenyérbolt, ami kávézó is egyben, A kioszk, ahol szorgalmasan főzöm  kávét, készítem a házi mozarellás, házi pesztós, házi kenyeres melegszendvicset, facsarom a narancs, répa, cékla és almalevet, vágom a házi sütemény és házi halva vastag szeleteit és árulom a házi kenyeret.

Egyenlőre imádom az új létformát, és megmaradt a régi pékségbeli munka is, hetente két esti és egy hajnali sütéssel.

A kioszk körül rengeteg volt az előkészítő munka, amiben Gergő is kivette a részét, Sári kevéske szabadidejében festette a pult alatti részt és tervezte a szórólapot, sőt néha Misi is felbukkant segíteni. Csináltunk ösvényt, állítottunk hatalmas napernyőt, csiszoltunk, festettünk táblát, cipeltünk és mosogattunk, rendezkedtünk, kitaláltunk, szépítettük, díszítettük és végül kinyitott a bolt. A boltban aztán gyerekek is dolgoznak néha, egy Eszti nevú copfos mindenre elszánt asztalleszedő és pincér, egy Shira nevű hasonlóan elszánt, hasonló munkakört betöltő szeszélyes hölgy és egy szöszke Maugli, aki hol a lakaókocsi tetején, hol a fán, hol a homokozóban cikázik, de ha kenyérhordásról van szó azonnal előterem és minden izmát megfeszítve hozza viszi a cipók garmadát. 

Mindenféle népek jönnek vásárolni, néha egészen messziről. A legutóbb két hölgy érkezett nagy elánnal. Történt, hogy hallottak a szomszédos falu serfőzdéjéről, felkerekedtek Tel-Aviv mellől és nekivágtak, hogy megnézzék a kézműves sörök kínálatát. Miután a serfőzdében enni nem lehet betértek a mellette lévő kisboltba, ahol meglátták a nálunk készülő kenyeret, aminek a csomagolásában Sári szórólapja volt becsúsztatva, amin a kioszk lakókocsija látható. Azonnal beleszerettek a dologba és elhatározták, ezt látniuk kell fizikai valójában. Zárás előtt kicsivel érkeztek , majd miután a teljes kínálatot végigkóstólták, elégedetten, boldogan távoztak, biztosítva minket arról, hogy hírét viszik az ország közepbe milyen kincset leltek.

Vannak régi barátok, akik örömmel üdvözlik az új helyet, vannak a szomszédos jóga centrum óráinak gráciái, akik hetente többször is a nagy zöld asztal mellé telepszenek, vannak erre járó idegenek, akik a lakókocsi láttán azonnal megéheznek, vannak bohémek, akik figyelmükkel aznap épp minket tüntetnek ki, vannak a faluban lakó, kimozdulásra vágyó hölgyek, urak, akik boldogan nyugtázták, hogy nem kell a közeli város bevásárlóközpontjáig gurulni, ha egy jó kávéra vágynak, de volt már fotózkodásra a közeli borászatot kiszemelő menyasszony vőlegény is, akik végül Sári festett hátterét választották, a boldogító igent övező albumuk számára, ahogy vannak az addiktív kenyérvásárlók is, akik szédülten érkeznek a friss kenyérért és felhörpintenek egy erős espressot, ahogy van Gergő, aki szinte tartozéka és reklámja a helynek.
Péntekenként hajnalban kezdjük a munkát, kenyeret és kalácsot sütünk, amit aztán pontban kilenckor nagy csinadrattával, zenei kísérettel viszünk a pékségtől a kioszkig. Az attrakció eddig egyszer volt látható, de a hatalmas siker megerősített abban, hogy az ötlet jó.

 

Miután a kioszk keddtől csütörtökig van nyitva, vasárnap és hétfőn van egy csomó kihasználatlan időm. Barátaink révén lehetőséget kaptam, hogy egy középiskolában töltsem a délelöttöket. Az iskola a közeli városban van és a fiatalok 10 osztályra osztva összesen120-an vannak, 15-18 évesek. Az iskola olyan szempontból speciális, hogy a tanulók valamennyien már egy másik iskolából érkeznek ide, vagyis valamiféle utolsó esélyt jelent nekik az itteni tanulás az érettségihez. Tanulási nehézség, viselkedéssel kapcsolatos okok, szociális tőről fakadó tényezők húzódnak a bekerülés háttérben. Azt nem mondhatom, hogy sosem jártam még ilyen osztályba, így izgatottan készülődtem az első alkalomra. A tanári kar türelmes és kitartó emberekből áll, akik nem felétélenül pedagógusi végzettségűek. Nagyon érdekes volt az eddigi kóstoló, és remélem a folytatásban sem lesz ez másképp. Hogy mit keresek ebben az iskolában azt még magam sem tudom, de ahogy a kioszkkal is történt, majd csak megtalálom benne a helyem. Egyiket sem én találtam ki, hanem kitalálták nekem, de mindkettő igéretes és tetszik. Eddig azt tanultam belőle, hogy nem azt kell kitalálni hol szeretném a mit csinálni, elég, ha kitalálom mit szeretnék vagy tudok a mások álltal előállított, adott helyzetben csinálni. A szituáció megteremtéséről gondoskodnak a körülöttemlévők, akik valamiért valamire alkalmasnak látnak. Nagy szabadság, igazi kihívás!

Ha tehetem megyek Gergővel koncertre is, Jancsi ittléte alatt volt egy fergeteges La Vache Qui Rit buli, ahol szabadtérten örülhettünk a futamoknak. Gergő szokás szerint brillirozott, és Vera sem adta alább, Adi hangja szárnyalt és zengett, nyoma sem volt benne a fellépés előtti izgatottságnak, Nitzan hozta a formáját, sőt már ugrálva is tud basszusgitározni és énekelni, Asaf aznap is beleszőtte az egyik szólóba a Hair Aqueriusának kezdő sorát, ami mindig megmsolyogtat és egyben fejbe koppint, hogy bizony bizony megint itt repkedek a föld felett 10 méterre a napsütésben szabadon és Lev szólója sem volt kutya. Néha felocsudva a zenéből körbepislantottam, egyre több az ismerős arc, itt is ott is ül, áll, táncol valaki akinek már főztem kávét a kioszkban, vagy akinél már jártam vendégségben, vagy akit a barátomként tisztelhetek, vagy aki a rokonom. 

Voltam persze Eyal Golan zenekar által kísért rendezvényen is, ott egyszerűen rá lehet nyugodtan feküdni a zenére, sosem pottyanok le róla, nincs zavar, nincs hiba, csak bravúrok, zenei viccek, és elképesztő szakmai tudás, élettel telt profizmus.

A mindennapokat kissé beárnyékolja a forrongó Jeruzsálem látképe. Biztonságban vagyunk, nincs fokozott veszélyérzetem, pánikra nincs ok és nem is lehet úgy élni, hogy azt mérlegeljük folyton mikor jön egy újabb merénylet. A hírekben azonban, amit rádión hallgatok, nyelvlecke gyanánt, időről időre megjelenik a téma. A villamosmegállóban várakozó tömegbe szándékosan belehajtó, a vonatállomáson késsel kaszaboló támadó, a zsinagógába reggel hétkor baltával gyilkoló fanatikusokról nem lehet egykönnyen megfeledkezni. A háborús helyzet számomra sokkal kevésbé ijesztő, mert olyankor más szabályszerűségek vannak érvényben és ezekhez lehet alkalmazkodni. A merényletek riasztanak és védtelenné tesznek. A minap egy bevásárlóközpontba belépve átfutott az agyamon, hogy mi van, ha épp most, pedig elötte már lejátszottam fejben, hogy erre kevés az esély, sőt Gergővel is megosztottam az enyhe szorongást. Ilyenkor persze felmerül bennem jó helyen vagyunk e, de rögtön ezer okot tudok felsorolni, hogy miért igen a válasz. Jó lenne persze, ha nem lenne vallási háboru, ha nyugodtan lehetne állítani, hogy sikerült a lehetetlen és békesség van ezen az oldalán a sárgolyónak, de a történelem és a mindennapok tanusága szerint pont ez az a konfliktus forma amibe rendszeresen kell sok embernek elpusztulnia.

Ezen a héten elkezdődik a tél, a Hermonon leesett az első hó, de Eilaton tartja magát a bíztató 25 fok, mi középtájt egy napos, szeles tavaszias hangulatban leledzünk és, ha minden igaz a napokban a ház fűtése is megoldódik, hogy mire valóban hideg lesz ne kelljen fázni, mert azt már tavaly kipróbáltuk és nem volt jó.