Meleg, hideg, jó, rossz

Végül nem hajnalban indultunk, hanem reggel, még csak azt sem mondhatom, hogy korán, hisz még belefért egy eperlekvár főzés, igaz csak minimális adagból. Az árnyékoló sátor, az Emő féle sátor, a hálózsákok, a szivacsok, minden a helyére került a kocsiban, feltötöttük a vizes kannát, elraktam a lábamhoz a hűtőtáskát, ahogy annakidején anyukámtól láttam. Mindenki beült, ahova akart és már ki is gördültünk a faluból. Indultunk Dél felé, a szabadság felé, ahogy a Hey Joe-ban is írva vagyon. Lassan magunk mögött hagytuk a mi dombjaiknat, egyre laposabbá és szárazabbá vált a környezet. A cserjék és kaktuszok helyét felváltotta a telepített eukaliptusz és fenyő, amik kis ligetekben, oázisokban tarkították az egyébként barna, homokos láthatárt. A széles többsávos utak is elfogytak maradt a kétszer egy sáv, hihetetlen, hogy ezen lehet eljutni a csücsökbe, a vöröslő hegyek közé. Útban Eilat felé volt alkalmunk megcsodálni a Makhtesht-t, ami egy hatalmas kráter, sokszínű homokkal, elképesztő geológiai formákkal, izgalmas, a kései esők nyomán még épp látható kis virágokkal. Boldogan és szájtátva kanyarogtunk a szűk úton lefelé és fölfelé.

Nem csináltunk az utazásból nagy ügyet, nem is rohantunk sehova, lehetett kicsit megállni, ha túrázni nem is, de lépkedni a sivatagban. Lehetett enni, inni, kávét főzni, beszélgetni. Jó mikor nem kell időre odaérni valahova, főleg, ha épp szabadságon vagyunk, hisz az úton levés is nyaralás ha nem a kietlen autopályán vágtatunk.
Félelmetes és egyben vonzó is a sivatagi táj. Szeretem érezni, hogy pici vagyok és jelentéktelen a nagy ormok, gyűrődések, repedések, vádik között. Szeretem tudni, hogy törékeny vagyok és nyápic. Szeretem azt is, hogy a végeláthatatlan homokdűnék között mégis egyetlen vagyok és hatalmas, mindenhonnan jól látható idegen folt, különleges, belesimulni kész, de képtelen részlet.

Mikor kiértünk a kráter másik végén, leereszkedtünk és kibukkantunk a datolyaültetvényekhez, ami már csak egy órányira van Eilattól, a színes koralloktól és halaktól. Láttuk az újonnan épülő repteret, láttuk a minket végigkísérő roppant hegyláncot, elmentünk a kibuc mellett, ahol Misi nemsokára lakni fog.

Tíz éve pont ezekben a napokban három apró gyerekkel tettük meg az utat a köves szabad strandra, hasamban dudorodott a negyedik jövevény. Hirtelen átfutott rajtam az elmúlt tíz év, miközben araszoltunk a városi forgalomban. A város mind a két csücskén elhelyezkedő szabad strand tömve volt lakókocsikkal, sátrakkal, emberekkel. Nem egyszerűen tömve, hanem három sorban egymás szájába lógva, mellőzve minden intimitást. Sütögettek, zenét hallgattak, napoztak, kutyáztak, mosogattak, mintha csak maguk volnának. Irigykedve figyeltem, hogy őket nem zavarja a közvetlen melléjük, eléjük, mögéjük felállított másik tákolmány, vagy jármű, mindez egy eredetileg parkolónak és strandnak szabadon hagyott helyen.
Világos volt, hogy, mi nem akarunk szardénia módjára kempingezni, így nekivágtunk olyan megoldást keresni, ahol kevesebben vannak. Emlékeinkben nem így szerepelt ez a partszakasz, igaz azóta az egekbe emelkedtek a szálloda árak minden kategóriában, főleg az ünnepek idején. Civil válasz, ami érthető, sőt mondhatni karakán. A szeméttel, szennyezéssel nem tudok dűlőre jutni. Azóta bizonyára lehet tudni melyik vízpartot milyen mértékű kár érte az ünnepek alatt.
Sikerült egy olyan szálláshelyen sátrat vernünk, ahol egyszer régen, még Gergővel és Zsuzsával fordultunk meg, és a  bungallókon túl, a hátsó kertben, sátrazásra alkalmas placc is van.

Nekem idegen a sátrazásnak ez a formája, de folyton tanul az ember valami újat. Nem sokat marháskodtunk a cuccokkal, amilyen gyorsan csak tudtuk lehánytuk őket egy megfelelő zugban és már mentünk is a tengerre.
A gyerekek vidáman merészkedtek a vízbe, mi felnőttek inkább a sportszerű napozás nehéz feladatát vállaltuk magunkkra kezdetben. Hamarosan mindenkit elfogott az éhség, így szinte boritékolt siker volt a grillezés ötlete, ami elé egy fagyizást is beiktattunk. Sutba vágtuk a rendes kaja előtt nem eszünk édességet elméletet már rég, mert még mindíg nem értjük pontosan miért ne lehetne az édessel kezdeni és a sóssal befejezni.
A sütögetés, sátorverés, alváshoz készülődés remek hangulatban telt. A fölénk tornyosuló hegyek alatt, a kemping kerítése mellett fut le a Svil Israel, vagyis a mostanában előszeretettel hódítgatott túraútvonal, ettől otthonosan szenderedtem el. A gyerekek szépen sorban feküdtek a borsózöld hálózsákjaikban, Noé vigyázott Emő sátrára nehogy elfújja a szél, ezért ő bent aludt, mi többiek pedig csillagos ég alatt terítettük le szivacsainkat.

Reggel felfedeztük a kempinggel szemben lévő Nemzeti Parkot, ami korallzátonyokat foglal magában, így a tanösvény nem a szárazföldön, hanem a mélyvízben húzódik. Minden gyerek és felnőtt végigúszott az elkerített vizi úton, és egyöntetűen arra jutottunk, hogy másnap is nyitástól zárásig maradunk és annyiszor úszunk végig rajta ahányszor csak tudunk.

A könyv olvasás vízparton című sportszámban is jeleskedtünk mindannyian. Sáriról kiderült, hogy hat másodperc/oldal sebességgel olvas. Az is kiderült, hogy mikor nem olvas a lengyelországi repülés során bedugult füle dacára is mélyre tud merülni. Ábel úgy tűnt jobban szeret a parton lenni, mint a vízben, ami teljesen új szokása neki, mert eddig pont azt állapítottuk meg róla mindig, hogy ő csak egyszer megy be a vízbe, ha strandolunk, mert sötétedésig semmivel nem lehet kicsalni őt onnan. A vizezésben én követtem őt a legkevésbé aktív poszton, a többiek megfagyásig tudtak halakat megyfigyelni. Gergő vezetésével, mint egy kacsa család haladtak a gyerekek. Lorenz sírt volna a gyönyörűségtől, én meg a meghatódottságtól. Gergő boldogan és büszkén vezetgette kis csapatát. Átadta a tengert, a búvárkodást. Megvan nekik, be vannak oltva.

Így telt hát el észrevétlen három nap a meleg nyárban, majd hazatértünk az őszbe csavarodott kis falunkba. Eső, szél, néha jégeső váltogatta egymást szakadatlan. Gergő azonnal visszaesett a köhögős, lázas állapotba.
Jobb volt ott a kékségben a rózsaszín hegyek alatt, mint a szürke, sáros faluban, de majd újra eljön a tavasz, és biztosan újra elmegyünk Eilatra együtt hatan.
Addig kirándulunk tovább és a nyaralás előtt is minden nap valami jó gyalogos vagy bicajos túrával szórakoztattuk magunkat, amiben mindenki részt vett. Mondhatni egész nap levegőn voltunk, feltöltődtünk, mozogtunk.
A peszach, vagy húsvét után visszaereszkedtünk lassan, de biztosan a kovászos életbe, újra lett kenyér, kinyitott a kioszk is, az időjárás is visszatért a nyárias formájába.
Az első munkanapomon egy csapat gólyát láttam az égen felettünk keringeni. Eszembe jutottak a horányi fészkek az oszlopokon. Mekkora utat tesznek majd meg ezek a csodálatos madarak, míg megérkeznek a Telep szomszédságába! Jó pár percig figyeltem őket, ahogy újabb és újabb kört írtak le, majd lassan továbbvonultak fennségesen. Azóta itt ott látom, ahogy csapatokba verődve a rájuk olyan jellegzetes, vagy mondhatni tőlük elvárt módon fél lábon ácsorognak a már learatott vetésben.
A holokauszt emléknap idén talán a szokásosnál is jobban megérintett. Az egyik ház nappalijában rendezett valaki rendhagyó mese estet egy nem helyben lakó vendéggel, aki véletlenül viszont Budapesti származású, ami tudom, hogy nem ritka, de mindenképpen érdekes.
Mirjam nem is a megmenekülésről beszélt hosszan, ami szerencsésnek mondható, hisz két fiútestvére is és a szülei is túlélték a háborút. A fivérek még a zsidótörvények okán számukra befellegzett felsőoktatás miatt kerültek kalandosan Angliába, míg ő részben egy keresztény családnál elhelyezve volt hivatott megmenekülni. Kiskamasz létére, szülei után vágyakozva a biztonságot hátrahagyva hazatért a bujkáló szülők helyzetét némileg nehezítve. Romániába átszökve, hajóval jutottak el Isztambulba, majd onnan Palesztinába, ahol végig kísérték a pesten maradt rokonok, barátok sorsát. Ki, ki haláltáborral, munkaszolgálattal  holtan, vagy élve de lajstromba került a családi emlékezetbe. A hófehér hajú, kedvesen magyaros akcentusú, korát meghazudtoló frisseségnek örvendő asszonyt a gyerekei, sőt unokái is elkísérték. Nem tudom lehetett e volna ez a találkozó odaát nálunk, vagy msánál, de talán a legbensőségesebb emlékezés volt, amin eddig résztvettem. A búcsúzásnál a kertünk virágaiból összeállított csokrot átnyújta magyarul szólítottam meg. Megbeszéltük, hogy mindenképpen találkozunk még, mert szívesen kerülnénk kapcsolatba. Gergőnek ez volt a leglázasabb estéje, így ő nem lehetett jelen. Igyekeztem mindent elmesélni neki később.
Sokat gondoltam Ábelre és Sárira, hisz ők nemrég tértek vissza a nem akármilyen Lengyel kirándulásból.  Jó volt viszontlátni őket a reptéren. Sokat megtudtunk és biztosan sokkal többet nem meséltek el abból ami ott velük történt. Jó volt visszakapni őket onnan. Jó volt megérezni inkább, mint megtudni, hogy sokat tanultak, tapasztaltak, láttak, hallottak.
Az utazás előtt a vezetőik azt kérték tőlünk, hogy a Lengyelországban töltött péntek estére küldjünk a gyerekeknek levelet, amit ők kinyomtava átadnak nekik. Gergővel komolyan vettük a feladatot és egy egy oldalban összefoglaltuk, amit az utazással és a gyökereinkkel kapcsolatban épp aktuálisnak tartottunk. Az internet világában nehéz elfogadni, hogy csak arról van fellehető adat, amit valaki feltöltött, vagyis minden olyan személy, történet és helyszín kiesik a látókörből nemsokára végleg, ami nem kerül föl a világhálóra. Elgondolkoztatott, hogy íme itt van egy feladat, ami biztosan ránk vár. Annakidején a Jad Vashem múzeumban is hiába kerestem azokat akikről legalább tudtam, hogy léteztek, hiszen oda is csak az kerül az adattárba, akit valahol valaki a megfelelő iratok birtokában bediktál. Felelős viselkedésnek látszik. ha a mi unokáinknak nyomot hagyunk, ha már mi unokák nem kaptunk ilyet. Értem, hogy védekezésből és nem gondatlanságból, de úgy tűnik nekünk jobb tudni, mint nem tudni. Van mit kikeresni, leadni. Még van honnan elindulni. Ha mi nem, a gyerekek már esetleg nem tudják majd a neveket, dátumokat, iratokat előkeríteni.
Az iskolai megemlékezésre Gergő tudott elmenni, így ő hallhatta Eszti élete első zenekari fellépését sazkszofonnal. Én a felvételt hallottam, remek, hogy nem egészen négy hónap alatt összeállt a negyedikesekből álló zenekar. A hangszertanulás is a zenekar alakulásával kezdődött és hetente két tanórát gyakorolnak együtt, természetesen iskolaidőben. A felvételen egy összeszedett jól kézben tartott zenekar hallható. Klarinét, pozan, trombita, fuvola, szakszofon, bariton, dob felállásban játszottak el közepesen bonyolult dallamokat élvezhetően. Eszti a szakszofonosok között az egyik legügyesebb! A Bartókra büszke, Kodály módszerrel alapozva kérdezem: hát nem fantasztikus, hogy egy mezei, vidéki általános iskola negyedik évfolyama pár hónap alatt bevezetődik valamibe, amit lehet, de nem kötelező folytatni? Sőt az igazság az, hogy aki nem akar már kiszállhatott a zenekarból és a tőle függetlenül működő hangszertanulásból és maradt elég gyerek, aki akar? Csuda jó, hogy a negyedik évfolyamosok az ország minden iskolájában hangszert kapnak és elkezdhetnek tanulni az anyagi lehetőségeiktől függetlenül. Az, hogy ez iskolaidőben zajlik pláne nagyon kényelmes. Hiszek benne, hogy kifejezetten egészségtelen a délelőtti tanuláson túl bármivel akadályozni, hogy a gyerekek játszanak, olvassanak, barátkozzanak, alkossanak. A hangszerrel kapcsolatban persze van napi gyakorlás is, ami nálunk nem hosszabb, mint tíz perc, vagy negyed óra és lehet mondani, hogy önállóan zajlik, saját akaratból.

A hétvégén magyar vonatkozású eseményen is voltunk, ha röviden is, de felbukkantunk a kárpátaljai magyarok találkozóján. A budapesti asztal ugyan földrajzilag nem passzol a képbe, de ismerkedtünk és beszélgettünk egy erdő mélyén a húsok fölött, isteni olajbogyóval és birsalmasajttal a szánk sarkában.
Május végéig szinte minden héten rövidebb egy, vagy több nappal az iskola. Ünnep ünnep hátán, most a napokban a függetlenség napja, később a shavuot, a lag ba omer cikkcakkozza a heteket. Az elkövetkező tört hetekben azonban még dolgozatok leselkednek a nebulókra. A nagyokra próba  és igazi érettségik, leadandó dolgozatok hada vár.
A hétköznapok sem voltak unalmasak. Voltak furcsa pillanatok, mint bluest játszani gardonnyal, fűteni áprilisban vagy összetörni és megjavíttatni az autót. Voltak mindennapos mozzanatok, túrni a kertet, tanulni új dallamot, festeni új képet, ki ki tette, amit kellett és  hirtelen vége lett az állítólag hosszú vakációnak, pedig épp csak belemelegedtünk. Most átadjuk a stafétát Misinek, aki a mai nappal leszerelt a honvédségtől. A napokban nálunk állomásozott, majd a következő fél évre szóló munka és lakhelyét intézte. Hamarosan visszatér hozzánk még egy kis kikapcsolódásra, kényeztetésre, hogy aztán belépjen a következő játéktérbe az élete forgószínpadán.
A kertben új növények szokják a mi földünket, kapaszkodnak, nyújtózkodnak, ismerkednek velünk. A hagyományos palántázás még várat magára, de egyszercsak az is meglesz tudom.
A tengernél enyhén fúj a szél, még hűvös a víz, de a hullámokban már ott az ígérete a partozásnak, a boldog kagylógyüjtős homokvárazásnak kortól nemtől függetlenül.