Iskolakerülők

Vasárnap egy kiadós kirándulással indítottuk a hetet Gergővel. Régóta adósai vagyunk a környéknek a Luzitban fekvő barlang megtekintésével, ezt pótoltuk a szikrázó napsütésben. A különböző beszámolókból tudtam, hogy egy viszonylag nagy barlangról van szó, de azert arra nem számítottam, hogy több egymásba nyíló termet találunk, ahol simán elfér egy kisebb fesztivál is akár. Kiválló koncerteket lehetne szervezni oda, színházról nem is beszélve. Jelenleg úgy láttuk ereszkedés oktatás folyik ott leginkább. Egy kis gond azért van a helyszínnel, miszerint azért találtunk egy-egy bezuhant félszobányi sziklatömböt itt-ott. Bejártuk az összes zugot és továbbsétáltunk az őrjítően zöld terepasztalon.

Tettünk egy rövidebb és egy hosszabb körsétát, felfedeztünk izgalmas új kirándulóhelyet, ahol számtalan ösvény tekereg, lehet újra kalandozi. A terület az ún. Park Britanniához tartozik, aminek több túristajellel ellátott bejárata is van. Az egyik kapu egészen közel van a mi falunkhoz, mi most az azzal átellenes oldalról mentünk be a parknak nevezett erdőbe. Máskor jártunk már egy harmadik oldalról is benne, izgalmas összeragasztani a térképszelvényeket. 

Kóvályogtunk a tetszetős földúton, egész klasszikus erdőféleségbe érkeztünk. Kisvártatva szembetaláltuk magunkat egy legelésző bika csordával, akiket én inkább nagy ívben oldalról láttam jónak kikerülni, bár Gergő váltig állította, hogy nagyon helyesek és tényleg, de valahogy nekem kicsit mégis kiszámíthatatlan találkozásnak tűnt a dolog. Nagy kedvvel szedtem a lábamat a kitaposott út helyett az aljnövényzetbe gázolva.

Nem sokkal később megállapítottuk, hogy a gyerekek lassan hazajönnek a suliból és vissza kellene fordulni a kocsihoz. Na jó, azért a következő kanyarig még menjünk el felkiáltással szépen bele is futottunk egy jelzett útba, ami visszavitt minket a kiindulópontra a kocsihoz. Szép napos délelőtt volt, és ugyan megzavartunk egy rókát, esélyt adva így egy nyúlnak, mi úgy könyveltük el, hogy ezzel a két állattal a háttérben volt teljes a kiruccanás.
Eközben Misi a bázis fele igyekezett a nálunk töltött hétvége után. Legközelebb Ancsával és Bandival kiegészülve látjuk majd őt nemsokára.

Este Eszti chanukiáját csodálhattuk meg, amit kerámia órán készített, és ezzel kezdetét vette a nagy várakozás. Idén abban állapodtunk meg, hogy a szokásos ajándékeső helyett inkább valami más formát találunk az ünnep kibélelésének. Az már biztos, hogy az első gyertyát Kámáéknál gyújtjuk kedden, akkor még a nagyok nélkül, akik csütörtökön szabadulnak ki a koleszból, igaz akkor tíz napra hazajönnek. A kicsik sokat sopánkodtak, hogy egészen rövid szünet van idén a fény ünnepén, nekik ugyanis összesen 3 iskoal nap esik a szünetbe, de igyekszünk azt a kevesebbet majd ügyesen kihasználni. 

Nagyon élvezzük, hogy süt a nap és nincs hideg napközben, néha néha a kert kedvéért van egy kis eső, amitől minden konyhakerti lakó elégedetten növekszik.

A hét elején a pékségben a nappali sütést választottuk, ami nagyon időgyilkos, hiszen két óra munka a tészta kimérés és sütés, majd két- három óra amíg szeletelhetőre hül a kenyér, a szeletelés, csomagolás ugyancsak egy másfél óra, utána pedig még ki is kell szállítani a közeli boltokba. Lehet mondani, hogy megeszi a délelőttöt, amiért fájt a szívem, mert napsütés volt és jó szagú levegő. Azért futni elmentünk, hogy mégiscsak levegőhöz jussunk kicsit. 

Noé aznap itthon maradt, mert fáradt volt és egészen határozott iskolaundora van neki, függetlenül attól, hogy minden megy és barátai is vannak. Egyszerűen sajnálja az időt amit ott tölt zeneírás és hallgatás helyett és ezt azért egészen jól értem. Néha ki lehet hagyni egy-egy napot, ez mindig is így vol amióta a gyerekek kapcsán iskola van a láthatáron. Sosem éltek vissza ezzel, kifejezetten jól használják a lehetőséget. 

Eszti varró órája aranyozza be a keddi napot, ezen a héten különösen igaz volt a dolog, mert most készült el az overal, amit maga tervezett és vart meg. Teljes izgalomban indult el és érkezett haza, sőt rögtön Kamaékhoz is elmentünk bemutatni az új ruhát, ami nagy sikert aratott ott is.

Másnap Eszti volt a soros itthon maradó, jött velem hűségesen a kioszkba, ahol aztán aki csak érkezett mind láthatta micsoda szerencsém van, hogy ilyen munkatársam van. 

Aztán eljött a csütörtök, ami nagyon hosszú és megeröltető nap, főleg a péntekkel megfejelve, de nagy kedvvel vágtam bele, mert vártuk haza a nagyokat. Gergő végül értük ment, csak előtte megjárta Tel Avivot, majd együtt a nagyokkal piacon is voltak, igazi hősökként érkeztek haza a gyümölcsökkel, zöldségekkel megrakodva. Este Sárival mentem a pékségbe, nagyon jó volt vele is a munka.

Pénteken aztán hajnali sütés, készülődés, zenés felvonulás, amihez csatlakozott még egy furulya, Tibi sógornője személyében, aki a szomszéd faluban lakik és már ígéri egy ideje, hogy csatlakozik hozzánk és tényleg. Minden pénteken más sírja el magát a meghatottságtól a kenyér ünnepen, ezen a héten azt hittem rajtam a sor, annyira meghatódtam a két egymásba kapaszkodó furulya szólamtól!

A forgalom hatalmas ezen a reggelen, nagyon szemfülesnek kell lenni, hogy elférjen az ember, sőt kávéhoz jusson. Nagy a zsezsgés. Volt zene és tánc, vigalom és elégedettség, majd elment ez a délelőtt is, mint a többi és már azon kaptam magam, hogy Gergővel kettesben gurulunk Tiberiás felé.

Gergő hivatalos volt egy zenekar vendégeként a Dunav csoport évfordulójára. 

A Dunav célja, hogy megismerje, megismertesse, népszerűsítse a balkán régió táncait, zenéit Izraelben. Elszánt csapat, sokat utaznak közösen, rendszeresen járnak a magyarországi Táncháztalálkozóra, megfordulnak romániai néptáncos eseményeken, bolgár táncfesztiválon. A dolog piakntériája, hogy Ábel születése idején már találkoztunk velük, az eltelt 18 év Ábelen látszik legjobban, de ő nem jött velünk, ahogy a többiek is udvariasan kitértek a lehetőség elől, hiába említettünk szállodai szobát, éttermet a táncon és zenén felül. 

A zenekar, aki Gergőt, mint vendéget meghívta már több évforulón szolgáltattak zenét a csapatnak. Fantasztikus volt látni azt a kavarodást, miszerint mindenféle nációból izraelbe vándorolt idősebb nők és férfiak szerb, magyar, román, görög táncokat tanulnak meg a szabadidejükben és ezeket nagyon is jól és hozzáértő műkedvelőként el is tudják táncolni. Teszik ezt minden csütörtökön Jeruzsálemben évtizedek óta. A Dunav, mint szervezet még csak 14 éves, de maga a csoport 45 éve működik. 

A szervezők hatalmas lelkesedéssel fogadták a zenészeket, miközben az egybegyűltek épp szvingelni tanultak, hisz kell egy kicsit kikacsintani, kalandozni is.

Az első zenés blokk amiben Gergő is játszott egy csöndes, ülős koncert szerűség volt, ahol klasszikus zenei darabok is bemutasztatásra kerültek. Volt szerencsém gitár, hegedű, harmonika, melodika felállásban Bartókot hallani például, ami egészen érdekes tapasztalat. 

A vacsora után aztán elkezdődött az élőzenés táncház, amibe nem csak táncosként, hanem zenészként is volt szerencsém bekapcsolódni, mint a meglepetés vendég meglepetése. És valóban nagy volt az izgalom az ütőgardony körül, nem csak a táncosok, de a zenészek részéről is.

Éjjel aztán egészen sokáig ropták a különféle táncokat, akik akarták, míg befejezésül egy koncerttel zárult a dolog. 

Mindeközben Eszti és Sári Dánánál vendégeskedtek egy vacsorával egybekötött játék partiban. 

Reggel elindultunk haza és rögtön kirándulni vittük az ifjúságot, majd a közeli faluban megrendezett indiai vásárba kukkantottunk be, kis pihenő után pedig a falu chanukáján lehetett fénnyel vonulni, táncolni, fánkot enni. 

Este még egy gyors Nincs kegyelem! játékkal zártuk a napot, amit már mindkét baráti család (Kámáék, Dánáék) flottul játszanak.

Lehet mondani, hogy ez a hét is izgalmas, érdekes, jó és tanulságos volt. Most izgatottan várom a következőt, ami ünneppel van megfejelve, ami azt jelenti játékban, fánkban és gyertyafényben nem lesz hiány. 

Ónos eső helyett

Csütörtökön folyamatos volt a forgalom a kioszkban. Egyik kávé főtt a másik után, egyik szendvicset adtam ki a másik után. Voltak véletlen betérő idegenek, visszajáró kedves ismerősök, egyszóval minden pont olyan volt, mint szokott. Az erős napsütésben alig pár percet ücsörögtem a nagy kék asztalnál répát pucolva, mert a Noszty fiú esete Tóth Marival kötet a fonalas-horgolós dobozom tetején a hét vége felé már csak a magam megtévesztésére alkalmas a megnövekedett forgalom okán. A zárórát szokatlan szigorúsággal betartva pakoltam össze, takarítottam, mert a délután fontos tennivalókkal volt csipkézve.

Gergő isteni marokkói ebédet főzőtt mire hazaértem a munkából a kisklambók meg a suliból. Misi felénk zötyögott fáradtan a bázisról. Szinte váltottuk egymást a lakásban, még gyorsan beraktam egy mosást, az előzőt meg kiteregettem és már indultunk is a dolgunkra. Misire rábíztuk az alvás nehéz feladatát, ami az őrségben töltött hét után igazán ráfért a jelek szerint.

Előszőr a bankba kellett beugrani, mert egy csekket sikerült úgy betenni az automatába, hogy nem szerepelt rajta a nevem, sem az aláírásom. Rövid negyven perces várakozás után máris sikerült a másolatát alírni, ezzel a rajta szereplő összeg máris a számlánkon landolt.

A piacon a zárás előtti keleti hangulatban egy hölgy a kezemre csapott, mert azt hitte az általa vllámsebesen zacskóba guritani szándékozott, erősen leértékelt narancsára nyúltam rá, pedig csak a krumpliból szerettem volna venni pár kilót. A szürkületben kapkodó, kiabáló árusok, az alacsony áraktól felhergelt vásárlók kavalkádját máskor szívesen néztem és hallgattam volna, de most nem volt ilyesmihez kedvem. Robotként haladtam előre, amíg bírta a karom és pont végeztem mire Gergő és Eszti feltüntek a láthatáron szintén vásárlós küldetésből visszatérve. Úgy vágódtunk be egyszerre a kocsiba, mintha kigyakorolt koreográfia lett volna. Gurultunk máris az iskola felé. Ide igyekeztunk ma nagy várakozásban.

Nem tartom teljesen normális reakciónak, hogy az általános iskolai negyedéves fogadóóra ennyire megmozgasson érzelmileg. Ezzel egyidőben teljesen érthetőnek tartom, hogy elérzékenyülök tőle és kész. Szeretek az iskolába bemenni, ahogy otthon is szerettem. Meg vagyok hatódva a hangulatától.

Az udvarra beérkezve rengeteg gyerek nyüzsgött izgatottan. Az emeleten kis büfét rendeztek be, ahol házi sütemények és üditők várakoztak a vásárlókra. Az árút a szülők adják össze, a befolyt összeget pedig egy Rechovotban lévő Down szindrómás gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozó intézetnek juttatják el. A sütemények mellett a zöldségeket árusító kiskrapek vonta magára a figyelmememt, aki emelkedett hangulatban rendbontott, miközben a gondjaira bízott portékát kínálta megvételre. Az árukészlet az iskola kertjében levő, gyerekek által tanóra keretében gondozott veteményes zöldségkészlete volt.

Az udvaron folyt a foci, szülők érkeztek, gyakran kézenfogva a különböző méretű csemetéikkel. Jellemzően komplett családok érkeznek az értékelő megbeszélésekre. Tavaly a kedvencem az a csapat volt, aki a kutyát is hozta magával a fontos alkalomra nem csak az érintett gyermek csecsemő, karonülő és óvodista testvérét. 

A legtöbben boldogan kavarogtak a termek között. Az osztályfőnökökkel zajló családi beszélgetésre az iskola osztja be az érkezési sorrendet. Odafigyelnek arra, hogy a többgyerekes családok időpontjait egymáshoz hangolják. Az időpontot levélben küldik el. Az olyan gyerekek neve mellett, akiknek testvére is jár az elemibe kis csillag található. Ha valakinek nem felel meg az időpont egymás között lehet csereberélni. A cserét a beosztást tartalmazó levél alján megjelölt levágható csíkban lehet jelezni az ofő felé. A csúszás minimális, pedig minden gyerekre csak negyed órát szán a beosztás. A szaktanárokhoz érkezési sorrendben lehet bejutni, de ezeken a helyeken sincs tolongás, legfőképpen pedig idegeskedés és nyomulás. Rászánják az időt a családok a dologra, végülis évente kétszer van ilyen alkalom összesen. 

Noé az emeleten idétlenkedik a haverjaival. Már eleve Eitanékkal érkezett, mert a bank és beszerzés helyett sürgős és halaszthatatlan focizhatnékja volt még a faluban, mikor mi elindultunk. 

Senki nem szól rájuk, nem érzik, hogy rendre kéne őket utasítani. Szabad kacagni, futkosni, focizni a folyosón, viccből bunyózni, sőt kiabálni is ér. A büfében a gyerekek önállóan kezelik az árukészletet, a pénzesdobozt, teljesen fel vannak húzódva, de a kiszolgálás folyamatos, udvarias és gusztusos. Felnőtt csak a vásárlók között bukkan fel, de ezen az oldalon is a gyerekek dominálnak. Róluk szól a történet, ez teljesen világos.

Először Esztihez voltunk beosztva. Rögtön az orrunk alá dugta a tantónéni a gyermek gyöngybetűvel írott önértékelését. Segítőkészen fel is olvasta nekünk, de előtte arról mesélt, hogy fantasztikus, hogy milyen szépen és választékosan, okosan ír ez a lány. 

Sajnálkozott, hogy második osztályban nem ide járt és ami még ennél is nagyobb kár, hogy annakidején, két évvel ezelőtt, érkezésünkkor, nyelvtudás hiányában nem írta meg a tehetséggondozáshoz szükséges beugró felmérést, mert most akkor már mennyi minden pluszt kaphatott volna, és elmagyarázta, hogy ezt talán még most is érdemes lenne megcsinálni. Esztinek nagyon tetszett az ötlet. 

Végigvettük, hogy melyik tanár mit írt Esztiről. Elsőként persze a legtöbb tantárgyat tanító osztályfőnöki értékeléssel kezdődött a dolog. Megtudtuk, hogy a gyermek meglehetősen barátságos, udvarias, okos, házi feladatait rendre elkészíti, népszerű tagja az osztályközösségnek. A tavalyihoz képest azonban kevesebbet jelentkezik. Gyorsan megbeszélték, hogy jelentkezzen többet. A tantónéni bátorítólag megjegyezte, hogy tudja, hogy Eszti a kérdések mindegyikére tudja a választ, ne habozzon, jelentkezzen hát. Rápislanottam Esztire, majd felkacagtam, mert azt láttam az arcán, hogy minek jelentkezzen, ha ő tudja, hogy tudja a választ, a tanerő meg épp most fejtette ki, hogy szintén meg van győződve erről. Megosztva a gondolatomat együtt kuncogtunk tovább a dolgon, majd megállapítottuk, hogy esetleg az osztálytársakat lehet elkápráztatni a felszólalásokkal. 

A szaktanárok egyöntetűen jól teljesítő, lelkiismeretes, barátságos tanulónak jellemzeték Esztit. Megtudtuk, hogy Esztinek a számtantól külön tantárgyként kezelt geometria az egyik kedvence a héber mellett. Eltelt a negyed óra, felemelkedtünk a székekről, nagy büszkeségtől feszülő mellkassal és már mentünk is Noé osztályába, ahol épp Eitan volt soron.

A kis szabadidőt a büfében ütöttük el. Figyeltük az önfeledten cikázó Noét, a felszabadultan válogató Esztit, a folyosóra kitett gyerekmunkákat, a különböző méretű elemistákat és testvéreiket. Találkoztam tavalyi bölcsödéssel, sorban köszöntünk a falunkban lakó családoknak, ahogy szép számmal akadtak a kioszk vásárlói közül is a folyosón. Aztán ránk került a sor.

Noé tanítója széles mosollyal fogadott bennünket. Ő is megvillantotta az önértékelést tartalmazó papírt, végigmentünk a benne foglaltakon, aztán következett az ő személyes értékelése. Barátságos, tehetséges, okos, udvarias tanuló, népszerű tagja a közösségnek. Jelentkezhetne többet. Szó sem lehet róla, hogy valóra váltsa Noé kérését, miszerint visszakerüljön az általa tanított matek csoportba a tehetséggondozó csoportból. Örül, hogy Noé élvezi az angolos tehetséggondozó csoportban való munkát. A szaktanárok egyöntetűen szorgalmas, komoly tanulónak festették le a mellettem levő széken, hetykén terpeszkedő fickót. Megállapítást nyert, hogy rengeteget fejlődött és minden a lehető legjobban halad, kitűnően teljesít.

Elégedetten és büszkén lépkedtünk ki a teremből, átadva a helyet a következő családnak. Noé hazafele sem óhajtott velünk utazni és egyébként is a barátjánál alszik, másik két barátjával, mindez a mi falunkban fog zajlani tudtuk meg. Majd jön holnap mondta kedvesen integetve.

Ránk még várt egy remek kör az élelmiszer üzletben, de viszonylag gyorsan összekaptuk a dolgokat, amikre a héten szükség lehet. 

Hazaérve vacsoráztunk, majd lassan szedelődzködtem, hogy nekifussak Danával a pénteki körnek. Előkészítettük a kelt tésztás sütiket, amiknek a tésztáját hajnalban már bekevertük a reggeli kenyér és a Zsuzsa féle linzer megssütése közben, majd a hűtőben kelt szépen komótosan mostanáig. Most csak töltelékkel kentük meg, formára vágtuk, hajtottuk őket és így pihentek péntek reggelig tovább kelve, duzzadva, emelkedve fennségesen. 

Bekevertüka kétféle pénteki kenyér tésztáját, majd eltakarítottuk a keletkező kuplerájt, felsepertünk és a következő percekben már otthon is voltam. Gyorsan bebújtam az ágyba, hisz már nem sok volt éjfélig és hat harminckor újra jelenésem volt a pékségben.

Reggel korán ébredtem magamtól, az ébresztő egy kicsit később szólalt csak meg. Gyorsan levelet írtam még az ágyban fekve, aztán majdnem el is késtem a munkából. 

A szikrázó napsütésben ügettem a pékség felé. Mélyen beszívtam a hajnali szagokat. Leérve aztán elolvastam az üzenetet az asztalon, amit Dana hagyott ott nekem, mikor hatkor bekapcsolta a a kemencét. 

Most épp pár házzal arrébb az otthonában ébredeznek és viháncolnak az apróbb kölykei, nálunk bezzeg mindenki húzza a lóbőrt. Ennyit számít a pár év korkülönbség. 

Elsőnek a sütik kerülnek a sütőbe, majd kimértem a kenyértésztát a veknikhez. Mire kész voltam ezekkel besietett Daná is, formázza és pakolja a cipókat, majd már repül is tovább, ahogy én is. Megsültek a sütik, mákos, csokis, fahéjas a választék. Barnulnak a cipók, pont van idő elvinni a sütiket a kioszkba, ahol már megy a kiszolgálás.

Daná testvére segít nekünk péntekenként a kiszolgálásban és van elég munka Esztinek is, sőt Gergő és legutóbb Sári, most Misi is pont elég melót kap mintegy mellesleg. Nagyon jó, hogy ilyen szeretetre méltó kisegítőkkel lehet megosztani a napot. 

Pénteken pontban kilenckor már hagyomány a kenyér ünnep. Vonuluk, zenélünk, és mindig van meglepett friss rácsodalkozó, aki véletlen keveredett jó időben a jó helyre. Most egy bicajos banda kezében csattog a kamera, lelkendeznek, vásárolnak és esküt tesznek, hogy ezt aztán elmesélik a klubban. Egyikük lelkesen magyarázza a másiknak, hogy: a tájming a lényeg apuskám!  Boldogan ücsörögnek aztán a kávéjuk felett, eszük ágában sincs sietve tovatekerni.

Egész nap hajtás van, rengeteg a vendég. Aztán elmúlik a nyitvatartási idő, pakolunk, takarítunk, zárunk. Gergő isteni ebédet főz újra, ma indiai stílusban én mosok, és pihenek Noé és Eszti társaságában. Aztán gyomlálok a konyhakertben, mert ott is nagyon szeretek lenni. Korán fekszünk, mert szombaton olajbogyó szüretre megyünk.
Hatkor csörög az óra, de még nem vet ki magából minket az ágy. Lassan indul a reggel. Misi a honvédség által beprogramozva talpon van már, mire mi kikászálódunk.
Esztit ébresztem, csizmája az asztalon, de még eltart pár percig míg rájön, hogy ennek az az oka, hogy éjjel erre járt a Mikulás.
Noé fel sem ébred a készülődésünk hangjaira, ő már tegnap levajazta velünk, hogy köszöni szépen a lehetőséget, de esze ágában sincs olajbogyó szüretre jönni velünk.

Hétkor már a kocsiban ülünk és hajtunk kifele a falunkból, megyünk a tenger felé. A falu ahova igyekszünk Daná szüleinek a lakhelye. A kertjük végében terül el a veteményes, amiben sokféle növény termesztésével foglalkoztak már több-kevesebb sikerrel. Pár évvel ezelőtt aztán Geri nagyapó úgy döntött olajfákat telepít, amivel viszonylag kevés munka van. A kevés munka nagy része a termés betakarítása, ami kiválló alkalom arra, hogy összegyűljön a család és a barátok hada.

Mi egyszerre álltunk be a ház elé a Japán nagykövetség munkatársaival, akik a velük dolgozó családtag révén érkeztek életük első olajbogyószüretére. Gyorsan tájékoztattam őket arról, hogy mi is első alkalommal veszünk részt ilyesmiben és már bent is termettünk a kedves, családi fotókkal, textilekkel ékesített igazi családi fészeknek nevezhető házban.
Alig pislogtunk körbe már a teraszon is voltunk és mentünk a kert végébe a megkopasztani való fák felé.

A fák alatt nejlont terítettünk szét, majd ki ki vérmérséklte szerint nekilátott a bogyok ágról való leválasztásának. Jókedvű duruzsolás, szikrázó napsütés, testet átmozgató fizikai munka vette kezdetét.

Hamarosan kialakultak a szüretelő csoportok, kis gereblyék kerültek elő, amivel egyesek eredményesen fésülték le az ágakról a zöldes bordó bogyókat. Voltak pusztakezesek és gumikesztyűsök  is a gereblyések mellett. A nejlonról aztán vödörbe szórtuk a fénylő bogyókat, ahonnan a nagyobb műanyagtárolóba kerültek. Ezt egy utánfutóval szállították a soron haladva, majd mikor megtelt új rekeszt nyitottak.
Eszti leleményes és nagy teherbírású munkaerőnek bizonyult. Ebben persze nem kételkedtünk, de mégis döbbenetes volt látni mennyire tud és szeret dolgozni. Igazi, teljesértékű munkása volt a csapatnak. Hamar megkedvelte mindenki, de nagyapó hétpróbás barátai zárták leghamarabb a szívükbe a kis energiabombát. Udvarias, kedves stílusa, esze és mosolya mindenkit levett a lábáról. Sok dícséretett zsebeltünk be az ő révén, igaz mi többiek is rokonszenves jószágoknak könyvelődtünk el.
Mire minden fával végeztünk egész sok ismerősünk lett, meghívtunk látogatókat és meghívásokat kaptunk látogatásokra.

A befejezett munka után egy kiadós hús sütésre került sor, no nem mintha közben ne lett volna autó csomagtartójában feltálalt terülj-terülj asztalkám tíz óra magasságában, majd sör, bor és ropogtatnivaló egy körül.
A közös nagy lakoma alkalmat adott a viccelődésre, hosszabb beszélgetésekre, csacska pletykálkodásra, jó volt látni  a csapatot így egyben, a sokféle emberanyagot, a boldog és elégedett arcokat.

Búcsúzkodtunk, bezsebeltünk még néhány kedves szót, majd kifele menet egyszercsak a nagyapó ránkbízott egy húsz literes olivaolajas kannát, amivel úgy hisszük kihúzzuk a következő szüretig.
Mondhatni, hogy munkával töltöttük a hétvégét, mégis elégedetten zuttyanunk az ágyba mindahányan, ahogy Noé is így aludt el egy csöndesen, egyedül, de nem magányosan töltött nap után, hiszen egyedül otthon lenni is van olyan tanulságos és fárasztó, mint egy szabadban eltöltött
munkanap.

Régen volt, hogy is volt

Nehéz összeszedni mi minden történt az elmúlt négy hónapban velünk, de teszek egy tétova kísérletet, hiszen mégiscsak türelmesen noszogattak egyesek, vártak folytatást és már már beletörődtek, hogy le kell mondaniuk valamiről, ami része volt a hétköznapoknak, cáfolok tehát és igyekszem. Nem hagytam fel a krónikás szereppel, mondhatnám: itt vagyok, ragyogok.

Augusztus végén abbahagytuk az európai nyár kimerítő élvezetét és a gólyákat beelőzve megérkeztünk a forró és már háborútól csöndes otthonunkba. 

Az iskolakezdés előtti utolsó hetekben beindult a harcok miatt eltolt nyári koncertszezon. Ezzel párhuzamosan ki ki felvette az itteni fonalat és belevetette magát a barátkozásba, szokás szerint a fizikai és cyber térben párhuzamosan tekeredtek a szálak. 

Megvettük a füzeteket, az egyenruhát képviselő szines polókat, iskolatáskát, írószereket. A nagyok mostmár szokásos módon beköltöztek a kollégiumba, a tavalyihoz képest új épületbe ám a régi csapattal és madrichokkal. 

Eszti az iskolakezdés előtti napon egy gödörbe lépve eltörte a lábát, így rögtön négy hétig együtt hosszabbítottuk meg az amúgy sem rövid nyári szünetet. Számtalan közös elfoglaltságot eszeltünki ki és még így is kockára néztük magunkat a tavalyi itteni X faktorral, belemerülve a "sztárvilág" ezen szeletébe, majd összehasonlításképpen néztünk brittain's got talent és american idol részeket is. Azt hiszem nem akarok tehetségkutatót látni egy darabig, de Eszti lelkiismeretesen tartja a szemét a megszeretett és gyűlölt szereplők életútján. 

Érdekes tapasztalat volt, hogy míg a magyarországi versenyekből a youtubra feltöltött videók döntő többsége a bénák és alázók küzdelmét mutatja be, addig a megvizsgált külhoni versenyekből szinte kivétel nélkül a csodálatra okot adó produkciókat tartottáka a feltöltők érdemesnek a megosztásra, a közönség pedig megtekintetésre.

A sztárok és sztárság mulandóságát is alaposan körbejártuk, meddig tart egy tehetségkutató nyertesének népszerűsége, stb.  A mulandóságot aztán más formában is hozta az élet.

A szomszédunkban lakó bácsinak meghalt a felesége, így ennek kapcsán kicsit beleláttunk a gyász itteni szokásaiba is, ami nagyon logikus és érthető stációkat kínál fel a megváltozott helyzetbe kerülő családnak. 

Kezdve azzal, hogy  a szűk család, jelen esetben a férj és a felnőtt gyerekei, azok házastársai és gyerekei együtt töltik a hetet, ami nyilván segít a gyászmunkában, segít a családon belül esetlegesen meglévő konfliktusok elengedésében is. A tágabb család, barátok, munkatársak, szomszédok egymásnak adják a kilincset, mind hoznak valami ételt, italt, hogy ellássa a gyászoló családot és levegye a vállukról a vendégjárás ezirányú terhét. Megteremti az alkalmat, hogy a gyászoló fél felvegye a szálat az esetleg régebben eleresztett baráti kapcsolatokkal, beleszövi őt a megváltozott státuszában a hálóba, ami megkönnyíti a későbbi kapcsolattartást, mikor bekövetkezik az a bénultságot felváltó légüres tér a gyászban. 

A temetés a zsidó vallás által megkövetelt lehető leggyorsabban kell lezajoljon, ez is segíti az új helyzet kialakulását, nem kétszer üt a dolog. Szinte még a sokkos állapotú gyászolók vesznek részt a a temetésen, így az nem tépi fel a már hegedő sebet. 

A szomszédból átszűrödö családi élet hangjai, a társaság hangulata egyáltalán nem emlékeztetett a mi kultúránkban megszokott gyászhoz rendelt magányosság és suttogás, maximum sírásnak hangerőt engedő lefolyására. Az egész olyan normális és hétköznapi volt, mint amilyen az élet is, hol szomorkásan, hol vidáman, hol elmélyülten, hol felszínesen folyt az élet.

Sokszor voltam ezidő alatt a kertben, mert ekkor zajlott nálam a kőbánya-kiskert project. A valamikori halucokat megszégyenítő kitartással és teherbírással törtem föl az udvar rég nem termő részét. A vízhólyagos tenyér volt a védjegyem, jelképem a kapa és a csákány. Mire eltelt egy hét, legalább 40 munkaóra volt a földben és még nyoma sem volt a majdani ágyásoknak. 

Akkor mikor azt gondoltam nemsokára lesz valami, a felénél tarthattam a dolognak és az udvar egy kicsike részéről beszélünk. 

Hosszú utat lehetne építeni a földből kiforgatott kövekből, de azt hiszem erre nem kerül majd sor. Később aztán ágyásokat emeltem, és palánták is érkeztek egy távoli organikus kertészetből, mára pedig lobog a szélben a nagyra nőtt mangold levél, piroslik a tányérban a hónapos retek, erősödik a hagymaszár a földben, kidugta a fejét végre a sárgarépa, fehér répa, kapaszkodik a borsó és a bab, vöröslik a céklaszár, és bár nem szezonja de megindult a brahiból elvetett krumpli, terpeszkedik a brokkoli, susog a spenót, integetnek a saláták és lapul a karalábé. Szorgalmasan legeljük a rukkolát, fennségesen ringatja magát a kamilla és a virágok is versenyre keltek e legszebb címért. A tavaly ültetett jázminok megerősödtek, a melléjük elhelyezett eper pedig szépen terjeszkedik. 

Mikor a gyászhét és a kertépítés lezajlott következett az őszi ünnepsorozat, új év, jom kippur, sátoros ünnep. Kirándultunk, folytatódott a koncertsorozat, társasoztunk, közösen olvastunk, böjtöltünk, bohóckodtunk.

Jom Kipur:

  

A sátoros ünnep alatt bevett gyakorlat, hogy az emberek vendégségbe mennek egymáshoz. Minden napra jutott nekünk is vendégeskedés vagy vendégfogadás. Azt kellett megállapítanom, hogy egészen sok itteni barátunk van már, hiszen legtöbbnyire velük teletek a napok és egészen meglepő volt tapasztalni, hogy szinte minden napra jut valaki. Emellé azért voltak magyar forgalom is, de elenyésző. 

Misi mint állandó elem szokás szerint fel fel bukkant, még a pékség munkájába is beletanult, mikor eredeti terveit felülírva hosszabban nálunk állomásozott. Emő is teljesítette régi ígéretét és bekukkantott hozánk egy délutánra. Mondhatni zsezsgésben nem volt hiány. Volt szabadtüzi sütés főzés többször is, amit hol a mi kertünkben, hol a közeli tisztáson vittünk véghez. 

Idén először volt szabályosnak mondható  ún. szukánk, vagyis sátrunk, amiben a hagyományok értelmében esznek és alszanak a zsidók a sátoros ünnep alatt. Mi is itt bonyolítottuk az étkezéseket, és vágyaimnak megfelelően Gergővel aludtunk benne többször is. Annakidején  a Maros utcában ebben az időszakban a gyerekszobában állítottuk föl a túrázáskor használt sátrak valamelyikét és abban aludtak a gyerekek. Az is jó volt, de ez most koronán az ékkő típusú kis épitmény volt, csupa indiai textiliával és papírdisszel, amik nem keveset utaztak, hogy itt díszelegjenek hirdetve, hogy ünnep van. Még 7 évvel ezelőtt gyűjtöttük össze őket a fél éves családi felfedezőúton indiai bolyongásunk alkalmával.

Gergővel Sárit utánozva elkezdtünk futni a közeli dombok között kanyargó mezőgazdasági úton. A reggelek csodás illata, harmatcseppjei, csiklandozó napsütése és a testem fokozatosan növekvő terhelhetősége lenyűgözött. 

Mire újra kezdődött az iskola és már már ránktörtek a hétköznapok, Magyarországon tört ki az őszi szünet, így mi is átkapcsoltunk újra az ünnepi állásba és újabb vendégek érkezését vártuk. Volt olyan pillanat, mikor 10 felnőtt és 9 gyerek volt egyszerre a pici házunkban és frissen sült a lángos és palacsinta, buggyant a tányérra a hummus, citromfelhőt árasztott a saláta, kézhez ragadtak a keleti sütemények, és forrósodott a muffin a sütőben miközben héberül, angolul és magyarul folyt szimultán a szó. Mozgalmas időszak volt, és nagyon élveztük. Voltak fiatalok és kicsit idősebbek, tanárok, táncosok, fizikai munkások, zenészek, nyuggerek és aktívak, kicsik és nagyok.

Élveztük aztán azt is mikor újra beállt a szokásos felállás és rend. Mindenki visszatért a szokásos szobájába és ágyába és mosolyogva emlékeztünk vissza hogyan is vártuk a vendégeket, milyen volt velük ide-oda menni, mennyit lehetett együtt kacagni, mi mindent történt velünk közösen szinte észrevétlenül. Kicsivel később aztán Jancsit kezdtük várni. Vele is csináltunk kisebb kirándulásokat, voltak Gergővel kettesben koncerten, városnézőben, meglátogatta a nagyok kollégiumát, ivott kávét a kioszkban, nézett éjszaka sülő cipókat a pékség kemencéjében, várt katonaságot kipróbáló hazaérő nagyokat, és iskolától megfáradt busszal érkező kisebbeket. Részt vett heti bevásárlásban piacon és szupermarketben, vezetett autót, látott turisztikai célokat is szolgáló farmgazdaságot, hallotta Gergőt kétféle világban is játszani, vitte iskola helyett természettudományi múzeumba az unokáinak egy részét és mindent szívesen megkóstolt, amit csak felkínáltunk. Reményeink szerint minden vendég feltöltődve ért haza, ahogy mi is feltöltődtünk általuk.

A nagyok vizsgaidőszakkal kezdték az őszi ünnepek utáni iskolai heteket, majd színdarabot gründoltak a csoportjukkal, amit nagy sikerrel mutattak be a kollégium többi csoportjának és a megjelent szülőknek. Az azt követő héten túlestek a Zsuzsa által játékos katonasághoz szoktatásnak nevezett egyhetes tréningen, ahova iskolai program keretében utaztak el. Gyakorolták a katonáskodás alapjait, amit úgy tűnik élveztek. Rengeteg élménnyel és fáradtan tértek haza. Sári kitüntetést is kapott persze, de az lett volna az érdekes, ha nem. Ábel csapatban teljesített remekül.

Most folytatódnak a vizsgák és dolgozatok, aztán ki lehet nyújtózni egy csöppet és várni a chanukát.

A kicsik mindenféle elfoglaltsággal dicsekedhetnek. Noé kapott egy vadiúj biciklit, sokat jár vele a moshavban, végre tudnak Eitannal együtt cangázni. Folytatódik a zeneírás, amiben, mint ahogy a blogolásban is technikai szünet volt. Ugyanazt a számítógépet használjuk az önkifejezésre, ami az utóbbi időben gyengélkedett, így le kellett mondanunk a vele való kapcsolatról. Most újra lehet nyúzni, készülnek az új zenék, és a dobolás eddig is folyamatos volt. 

Eszti életében nagy változások vannak. A tavaly elkezdett kerámia szakkör folytatódik, sorban készülnek a szebbnél szebb tárgyak, amik mázazva és kiégetve kerülnek haza, nem úgy, mint a mi gyerekkorunk kerámia szakkörének soha ki nem égetett kincsei. Idén az évek óta vágyott varrógépezés is megvalósult. Nagy korkedvezménnyel felvették a varrószakkörbe, egy közeli faluba. A szakkör keretében maga tervezheti és varrhatja meg a saját méretére a ruhákat. Azt hiszem jogos, hogy a foglalkozás végére mint egy kis felmosórongy olyan fáradt, hiszen nem kis odafigyelést igényel a dolog. Mindenesetre élvezi és szárnyal tőle. Az idei iskolaévben az évfolyamon elérkezett a hangszerválasztás ideje. Minden kisgyermek megjelölhetett két hangszert, amit szívesen tanulna, majd csoportokra osztották őket és ki ki megkapta a hangszerét. Eszti első helyen a szaxofont, második helyen a fuvolát írta be a paírra és egy nap valóban egy nagy táskával tért haza, amiben egy igazi szaxofon volt, amin ő igaziból gyakorol. Még nem olyan szorgalmasan, mint Gergő, de tehetségesen és elszántan.

A felszín alatt közben rengeteg munka folyt, hiszen mindezen idő alatt érkezett végső stádiumába a kenyérbolt, ami kávézó is egyben, A kioszk, ahol szorgalmasan főzöm  kávét, készítem a házi mozarellás, házi pesztós, házi kenyeres melegszendvicset, facsarom a narancs, répa, cékla és almalevet, vágom a házi sütemény és házi halva vastag szeleteit és árulom a házi kenyeret.

Egyenlőre imádom az új létformát, és megmaradt a régi pékségbeli munka is, hetente két esti és egy hajnali sütéssel.

A kioszk körül rengeteg volt az előkészítő munka, amiben Gergő is kivette a részét, Sári kevéske szabadidejében festette a pult alatti részt és tervezte a szórólapot, sőt néha Misi is felbukkant segíteni. Csináltunk ösvényt, állítottunk hatalmas napernyőt, csiszoltunk, festettünk táblát, cipeltünk és mosogattunk, rendezkedtünk, kitaláltunk, szépítettük, díszítettük és végül kinyitott a bolt. A boltban aztán gyerekek is dolgoznak néha, egy Eszti nevú copfos mindenre elszánt asztalleszedő és pincér, egy Shira nevű hasonlóan elszánt, hasonló munkakört betöltő szeszélyes hölgy és egy szöszke Maugli, aki hol a lakaókocsi tetején, hol a fán, hol a homokozóban cikázik, de ha kenyérhordásról van szó azonnal előterem és minden izmát megfeszítve hozza viszi a cipók garmadát. 

Mindenféle népek jönnek vásárolni, néha egészen messziről. A legutóbb két hölgy érkezett nagy elánnal. Történt, hogy hallottak a szomszédos falu serfőzdéjéről, felkerekedtek Tel-Aviv mellől és nekivágtak, hogy megnézzék a kézműves sörök kínálatát. Miután a serfőzdében enni nem lehet betértek a mellette lévő kisboltba, ahol meglátták a nálunk készülő kenyeret, aminek a csomagolásában Sári szórólapja volt becsúsztatva, amin a kioszk lakókocsija látható. Azonnal beleszerettek a dologba és elhatározták, ezt látniuk kell fizikai valójában. Zárás előtt kicsivel érkeztek , majd miután a teljes kínálatot végigkóstólták, elégedetten, boldogan távoztak, biztosítva minket arról, hogy hírét viszik az ország közepbe milyen kincset leltek.

Vannak régi barátok, akik örömmel üdvözlik az új helyet, vannak a szomszédos jóga centrum óráinak gráciái, akik hetente többször is a nagy zöld asztal mellé telepszenek, vannak erre járó idegenek, akik a lakókocsi láttán azonnal megéheznek, vannak bohémek, akik figyelmükkel aznap épp minket tüntetnek ki, vannak a faluban lakó, kimozdulásra vágyó hölgyek, urak, akik boldogan nyugtázták, hogy nem kell a közeli város bevásárlóközpontjáig gurulni, ha egy jó kávéra vágynak, de volt már fotózkodásra a közeli borászatot kiszemelő menyasszony vőlegény is, akik végül Sári festett hátterét választották, a boldogító igent övező albumuk számára, ahogy vannak az addiktív kenyérvásárlók is, akik szédülten érkeznek a friss kenyérért és felhörpintenek egy erős espressot, ahogy van Gergő, aki szinte tartozéka és reklámja a helynek.
Péntekenként hajnalban kezdjük a munkát, kenyeret és kalácsot sütünk, amit aztán pontban kilenckor nagy csinadrattával, zenei kísérettel viszünk a pékségtől a kioszkig. Az attrakció eddig egyszer volt látható, de a hatalmas siker megerősített abban, hogy az ötlet jó.

 

Miután a kioszk keddtől csütörtökig van nyitva, vasárnap és hétfőn van egy csomó kihasználatlan időm. Barátaink révén lehetőséget kaptam, hogy egy középiskolában töltsem a délelöttöket. Az iskola a közeli városban van és a fiatalok 10 osztályra osztva összesen120-an vannak, 15-18 évesek. Az iskola olyan szempontból speciális, hogy a tanulók valamennyien már egy másik iskolából érkeznek ide, vagyis valamiféle utolsó esélyt jelent nekik az itteni tanulás az érettségihez. Tanulási nehézség, viselkedéssel kapcsolatos okok, szociális tőről fakadó tényezők húzódnak a bekerülés háttérben. Azt nem mondhatom, hogy sosem jártam még ilyen osztályba, így izgatottan készülődtem az első alkalomra. A tanári kar türelmes és kitartó emberekből áll, akik nem felétélenül pedagógusi végzettségűek. Nagyon érdekes volt az eddigi kóstoló, és remélem a folytatásban sem lesz ez másképp. Hogy mit keresek ebben az iskolában azt még magam sem tudom, de ahogy a kioszkkal is történt, majd csak megtalálom benne a helyem. Egyiket sem én találtam ki, hanem kitalálták nekem, de mindkettő igéretes és tetszik. Eddig azt tanultam belőle, hogy nem azt kell kitalálni hol szeretném a mit csinálni, elég, ha kitalálom mit szeretnék vagy tudok a mások álltal előállított, adott helyzetben csinálni. A szituáció megteremtéséről gondoskodnak a körülöttemlévők, akik valamiért valamire alkalmasnak látnak. Nagy szabadság, igazi kihívás!

Ha tehetem megyek Gergővel koncertre is, Jancsi ittléte alatt volt egy fergeteges La Vache Qui Rit buli, ahol szabadtérten örülhettünk a futamoknak. Gergő szokás szerint brillirozott, és Vera sem adta alább, Adi hangja szárnyalt és zengett, nyoma sem volt benne a fellépés előtti izgatottságnak, Nitzan hozta a formáját, sőt már ugrálva is tud basszusgitározni és énekelni, Asaf aznap is beleszőtte az egyik szólóba a Hair Aqueriusának kezdő sorát, ami mindig megmsolyogtat és egyben fejbe koppint, hogy bizony bizony megint itt repkedek a föld felett 10 méterre a napsütésben szabadon és Lev szólója sem volt kutya. Néha felocsudva a zenéből körbepislantottam, egyre több az ismerős arc, itt is ott is ül, áll, táncol valaki akinek már főztem kávét a kioszkban, vagy akinél már jártam vendégségben, vagy akit a barátomként tisztelhetek, vagy aki a rokonom. 

Voltam persze Eyal Golan zenekar által kísért rendezvényen is, ott egyszerűen rá lehet nyugodtan feküdni a zenére, sosem pottyanok le róla, nincs zavar, nincs hiba, csak bravúrok, zenei viccek, és elképesztő szakmai tudás, élettel telt profizmus.

A mindennapokat kissé beárnyékolja a forrongó Jeruzsálem látképe. Biztonságban vagyunk, nincs fokozott veszélyérzetem, pánikra nincs ok és nem is lehet úgy élni, hogy azt mérlegeljük folyton mikor jön egy újabb merénylet. A hírekben azonban, amit rádión hallgatok, nyelvlecke gyanánt, időről időre megjelenik a téma. A villamosmegállóban várakozó tömegbe szándékosan belehajtó, a vonatállomáson késsel kaszaboló támadó, a zsinagógába reggel hétkor baltával gyilkoló fanatikusokról nem lehet egykönnyen megfeledkezni. A háborús helyzet számomra sokkal kevésbé ijesztő, mert olyankor más szabályszerűségek vannak érvényben és ezekhez lehet alkalmazkodni. A merényletek riasztanak és védtelenné tesznek. A minap egy bevásárlóközpontba belépve átfutott az agyamon, hogy mi van, ha épp most, pedig elötte már lejátszottam fejben, hogy erre kevés az esély, sőt Gergővel is megosztottam az enyhe szorongást. Ilyenkor persze felmerül bennem jó helyen vagyunk e, de rögtön ezer okot tudok felsorolni, hogy miért igen a válasz. Jó lenne persze, ha nem lenne vallási háboru, ha nyugodtan lehetne állítani, hogy sikerült a lehetetlen és békesség van ezen az oldalán a sárgolyónak, de a történelem és a mindennapok tanusága szerint pont ez az a konfliktus forma amibe rendszeresen kell sok embernek elpusztulnia.

Ezen a héten elkezdődik a tél, a Hermonon leesett az első hó, de Eilaton tartja magát a bíztató 25 fok, mi középtájt egy napos, szeles tavaszias hangulatban leledzünk és, ha minden igaz a napokban a ház fűtése is megoldódik, hogy mire valóban hideg lesz ne kelljen fázni, mert azt már tavaly kipróbáltuk és nem volt jó.