Mézeshetek

Már rögtön a cím teljesen helytelen, hiszen a mézeshetek kifejezés az esküvő után következő négy hetet jelölik, mi pedig már elég régóta vagyunk házasok. Az viszont, hogy édes kettesben töltünk egy csomó időt továbbra is áll. Ha munka van oda is együtt megyünk, ha ügyintézni kell oda is, és a szabadidőnket is együtt éljük át.
Valamikor volt egy szlogen, ami közel állt hozzám: kell egy hét együttlét. Bizony, hogy kell, sőt, ha több hét az mégjobb, legalábbis nekünk kell és nekünk jó. És az is világos, hogy a gyerekekkel kiegészülve másképp jó, de az is nagyon jó. Most azonban  a gyerekek táboroznak, vagy nem táboroznak, mindenesetre rengeteg dolguk van mindenképpen.
Nekünk is volt dolgunk, most például két napba sűrítve,  tovább haladtunk a nemzeti parkok felderitésében. Északra mentünk megint, mint korábban egyrészt, mert gyönyörű, másrészt, mert ott kevesebb a légiriadó.
Késő délután indultunk el a faluból, az volt a tervünk, hogy a Karmel hegyen fogunk aludni a kempingben, ami szerepel a parkokat felsoroló hivatalos honlapon. Nehezen, de megtaláltuk a parkot, bár a honlapon levő térkép, a google maps és a nemzeti parkok szórólapján csak nagy munkával tudtuk összehangolni mi hol lehet földrajzilag pontosan. Két számitógéppel ültünk neki még otthon  a konyhában a felderitésnek, hogy ne a hajtűkanyarokkal nehezitett pályán kelljen keresgélni.  Jó két órát töltöttünk el kutakodással fej fej mellett, Sherlock Holmes is büszkén veregette volna a hátunkat, ahogy egyik rejtélyt oldottuk meg a másik után.
Amikor átverekedtük magunkat a kacskaringós kitáblázatlan utakon, teljesen nyeregben éreztük magunkat, míg meg nem érkeztünk egy láthatólag zárva tartó parkba, ahol sorompó ugyan nem volt, de valahogy nem hasonlított kempingre sem, és egy lélek sem volt benne, ami lehetett volna jó is, de valahogy nem volt túl bizalomgerjesztő, így kicsit sétáltunk majd továbbmentünk.
Következő ötletünk egy másik, a parkok listáján szereplő kemping volt, Mishmar Ha Carmel, amiről egyik helyen úgy nyilatkoztak: csak előzetes foglalás alapján, a másikon viszon úgy, hogy mindenkit szeretettel látnak, a nagyobb csoportoknak előre kell bejelentkezniük.
A helyet megtaláltuk a kapu viszont zárva vol és miután attól kellett tartani besötétedik, nem sokat vizsgálódtunk, hanem visszapattantunk a kocsiba és a tengerig meg sem álltunk.
Ez a nemzeti parki is már zárva volt, pontosabban a pénztár volt zárva, be lehetett hajtani a parkolóba, ahonnan maga a nem létező kép tárult elénk.

Sziklákkal övezett öblök, hullámzó tenger, homokos part, lebukó nap a bal szélen. Giccsesebb képeslapot nem nagyon tudok elképzelni. Végigsétáltunk a parton, itt ott csoportokban sátrak álltak, voltak köztük egész komoly kolóniák, akik láthatólag az egész nyárra foglalták el a helyüket és ezzel magukat is. Tábori konyha, kisgyerekes családok közös együttnyaralásra felvértezetten.
Nagyszülők, akik szintén aktiv részesei voltak a mondhatni hippi csapatoknak. Hatvanas nők és férfiak terelgették az unokáikat, csakúgy, mint a harmincas negyvenesek a gyerekeiket. Akkor számoltam utána, hogy míg a mi nagyszüleinknek az volt a progresszív kikapcsolódás, ha meghallgatták a Pisztráng ötöst, amiben az volt a progressziv elem, hogy a fiatal Kocsis Zoltán játszotta, addig ezeknek a mostani kisgyerekeknek a nagyszülei bizony már azok a bácsik és nénik, akik, mikor csajok és srácok voltak Hendrixet, Stonest, Joplint, Zappát, Creamet, Doorsot, Zeppelint, Floydot, Stonest, Beatlest, Dylant, Yardbirdset hallgattak, a Szelíd motorosok volt a kult filmjük és az egy kicsit ereszkedő tetovált bőr sem olyan, mint amilyenre én emlékszem gyerekkoromból. A kemping pedig semmiben sem hasonlított az európai kempingekre. Az ilyen helyekre lehetne aggatni a hippitanya szót leginkább.
A szandálomba minden lépésnél átmenő homokforgalom, mélyen beszívtam a sós tengerillatot és igyekeztem átlátni hol lesz a mi szabad kis zugunk. Aztán egyszerre láttuk meg az öböl legszélén üresen ásító helyet, távol mindenkitől egészen közel a parthoz.
Már sötétben vacakoltunk a sátorral, a szivaccsal, a hűtőtáskával és nem győztünk álmélkodni micsoda szerencse ért bennünket, hogy nem volt nyitva egyik korábbi kemping sem.
Vacsora után a tengertől pár centire a holdfényben megszólaló furulya nem olyan, mint rendesen. Még magávalragadóbb, még szabadabb, még könnyedebb, játékosabb szerintem. Egyszerűen muszáj volt táncraperdülni tőle, és csak fújta, és csak járt a lábam és azt hiszem megértettem valamit a vándorlás és ideiglenes megtelepedés, a csapathoz való tartozás és az attól való önkéntes elkülönülés anatómiájából valami meghatározót, valami elemit, amit soha korábban nem éreztem, hiába vándoroltam és telepedtem le egész sok helyen a világban ugyanezzel a furulyással. Ez most más volt, valami egészen rendkívüli élmény.

Éjjel és hajnalban többször is felriadtam, nem a legnyugodtabb éjszaka volt ez, de a leggyönyörűbb kilátással rendelkező szállás volt amit életemben láttam. A sátorban fekve, nem több, mint 20 centire a lábamtól morajlott a tenger. Csodálatos volt hajnali négykor a derengés, ötkor a felhők között átsejlő napsugarak, hatkor a fény, ami utat tört magának felbátorodva, odébbtaszítva a habot formázó fellegeket, és csodálatos volt kilenckor is, mikor nekivágtunk a tengerparton húzódó piros jelzésnek. A kemping ugyanis szintén egy nemzeti park részét képezte, innen indul ki a Dor HaBonim néven jelzett park. A sziklák mélyedéseiben apró és még apróbb élőlények, a homokban sosem látott zúzmó szerűségek. Gyermekkorunk Jugoszláviája, ahova végül sosem mentünk el együtt, pedig minden úgy kezdődött közöttünk, hogy elhatároztuk oda bizony el kellene menni. Most itt voltak azok a sziklák, ott voltunk mi, csak a tenger volt hevesebb sokkal, mint Jugóban.

A kellemes sétának egy csapat kutya vetett véget, akik úgy tűnt nekem önállóan sétáltatják magukat, amivel semmi bajom alapvetően azon túl, hogy a falkába verődött nagyobbtestű kutyáktól félek, és kicsit jobban, ha nem látok mellettük lelkes gazdikat. Azt hiszem annak ellenére, hogy több kutyabarát bartájának tartom magam fogalmam sincs a kutyák lelkéről és a velük való helyes viselkedésről az ételadáson túl.
A tengerparton azért egészen sokmindent sikerült megcsodálni és hajtott a vágy, hogy a közeli Nahal Mearot nevű parkba is eljussunk.

Ha pontos akarok lenni, akkor Wadi el-Mughara néven is említhetem és miért ne akarnék pontos lenni. Az említett parkban geológiai és történelmi érdekesség is van.
A geoloógia még nem hódított meg eléggé ahhoz, hogy hosszan tanulmányozzam a sziklafalba vájódott barlangok földtani kialakulását, de az biztos, hogy a témában járatos illető sírt volna  a gyönyörtől már az első barlangnál és akkor még nem is tudta volna elképzelni, hogy külön ennek az érdeklődésnek szentelt gyalogos ösvény is vár rá. Ezeket én sem tudtam, de viszonylag hamar rá tudtam vezetni Gergőt, hogy mink a priossal jelzett körutat fogjuk bejárni, amihez nem volt téma rendelve.

A barlangokat két évvel ezelőtt vették föl az Unesco Világörökség listájára bizonyosan nem alaptalanul. Nekem enélkül is hatalmas élmény lett volna, hiszen már jártam a Suba lyuk, Istállóskői,  Szeleta barlangokban, ahol szintén élt ősember, csakúgy, mint itt. Szeretetem rendszerezni a dolgokat.
Az itt bemutatott barlangok magyarorszagitól eltérő vonása az ősember figurák elhelyezése a térben, valamint az utolsó barlangban multimédiás eszközökkel segített képzelet volt. Az egész hirtelen visszaaröpített minket Indiába. Ott láttunk utoljára ilyen kedvesen megformált, szépnek nem nevezhető, de gyerekek számára biztosan élményt adó megoldásokat.
Az itt található ősember barlangok egymillió éves folyamatos emberi jelenlétre utalnak, ami azért egészen szédítően hangzik. Ahogy a barlangokba be és onnan kijöttünk újabb és újabb gondolatok tolongtak a fejünkben, ezeket lelkes felfedezőkhöz illően meg is osztottuk egymással és szabadon bóklásztunk és botorkáltunk a sziklák között, mert a park egyedüli látogatói voltunk éppen.
"A nap már erősen sütött" idézem ide a családunkban klasszikusnak számító diafilm kezdómondatát, mikor belekezdtünk abba a bizonyos körsétába, de kis kalapkáinkban, vízzel a vállunkon felvértezve éreztük magunkat. Arra, hogy kicsit meg is pirulnuk nem számítottunk egyáltalán, ami így visszagondolva teljesen életszerűtlen.

A séta során egészen mélyre mentünk a vádiban, majd élesen kanyarodva felmásztunk a sziklákon a hegytetőre. Le leültünk amikor már elértük a fák szintjét, a napsütötte fenyőszag is Jugo feeling volt ezerrel és a sziklák fennségesen terpeszkedtek, mi pedig csodáltuk őket megadóan és hosszan.
Aztan felértünk a tetőre és a gerincen haladt az út, majd jött az ereszkedés és várt ránk az autó, amivel jöttünk, hogy elrepítsen minket Haifa környékére.
Elsőként Ein Afeqba mentünk, ahol egy igazi ingoványt bemutató parkba botlottunk. A mocsár vízállása vátozó, és a tavakat tápláló patakok a mezőgazdaság áldozatai. A hatvanas éveket megelőzően nem volt szükség arra, hogy vizet fecskendezzenek be az akkor még önműködő rendszerbe.

A parkolóból egy szép keleties vizimalomhoz érkezünk ahol kiállítást rendeztek be, ami a búza útját kíséri a kenyérig, pontosabban a keleti lepénykenyerekig. Voltak számunkra eddig ismeretlen tárgyak azt be kell vallani. A malom tetejére is fel lehet kapaszkodni, ezt a tornyot már a brit mandátum alatt kapta az épület, és valóban egész szépen belátni a mocsárvidéket, ahol Matula bácsival és Bütyökkel ugyan nem találkoztunk, de lett volna hova leültetni őket, ha mégis.

 A körsétát alaposan feltáblázott fauna tette izgalmassá, sajnáltam, hogy nincs erőm lejegyezni a latin és héber feliratokat és mindennek utánanézni az interneten, de egyszerűen beláttam, hogy ez nem az a nap.
A mocsárvidékben még Izrael állam létrejötte előtt fantáziát láttak, négy kibutz is alapult a közvetlen vidéken a festői tájon. A mocsarak lecsapolásával Izrael más részein is elszántan kísérleteztek az akkori telepesek, gyakran életüket, gyerekeik életét adva a lehetséges talpalatnyi művelhető földért, amiben hittek. Hitték, hogy még az a terület is adhat életet, amit pont művelhetetlennek ítélt státusza miatt adtak el nekik nem kevés pénzért. Értékes területeket ugyanis nem kaphattak.
Izrael egész történetét átszövi a hit a földben, a mások keze alatt megszelidülni nem tudó használhatatlan vidékek ma éléskamrái a városoknak. Csodával határos módon, leleménnyel, szaktudással és nem kevésszer pont vakmerő hozzánemértéssel, az azt pótló türelemmel és kitartással vágtak bele a mára virágzó és zöld kibutzok alapításába.

Ebben a mocsárban lépésről lépésre alakult a mezógazdaság. A huszas években egy Zeitzer nevű magyarajkú pionír azt gondolta ezen a mocsárvidéken halgazdaságot hoz létre, ami sikeres vállakozásnak mondható. Zeitzer öt kisebb medencét hozott létre, amit egyenként kapcsolt be a természetes vízáramba. Ma a nevét viselő medencék már nincsenek kapcsoaltban a természetes medencékkel és mocsarakkal, mert veszélyeztetnék annak kínosan őrzött, védelemre szoruló ökoszisztémáját.
A vizes émény után a közeli Haifába hajtottunk, gyors és finom ebéddel leptük meg magunkat egy kifőzdében, ahol helyi szokás szerint falafelt és swarmát lehet kapni.
Haifába persze nem enni mentünk elsősorban, hanem a Nesher parkot akartam Gergőnek megmutatni, ahol Noéval voltam másfél éve osztálykiránduláson, mint segítő szülő.  A Nesher park nevezetessége a két függőhíd, amilyen ugyan máshol is akad a világon, de ez meg itt van és nekem tetszik. A függőhíd alatt tanösvény fut, amin most nem mentünk végig, mert már eléggé el voltunk csigázva és még szerettünk volna tengerezni is.

A következő délelőtt aztán édes semmittevésben telt, végre a megvásárlása óta először kinyitottuk a napernyőnket is. Sosem gondoltam volna, hogy ilyenem is lesz, bár mikor Eszti ellentmondást nem tűrően nekemtámadt, hogy márpedig ő nem fog tovább napernyő nélkül élni, és már vagy négy éves is lehetett, azonnal kapott a szülinapjára egyet és azóta én is vágyakoztam egy ilyen izére, amit ő prsze leginkább esőben használ, mint valami gigantikus esernyőt, ami alá praktikusan vele együtt legalább négy barátnője is befér, így esőben is tudnak telepkört menni, minden barátnőnél felbukkanva egy pillanatra.
A déli órákban aztán már autóban ültünk, hazafele tartottunk a pihenés után a munkába, az ügyintézésbe és a mindent beárnyékoló háborúba.
Az elkövetkező napok eseményei lenyomtak minket is, pedig egyik rokonunkért, barátunkért sem kellett személyesen aggódni egyik oldalon sem, mégis az általános hangulat vált terhessé és vészjóslóvá. Erre érkezett a bejelentés, miszerint a légitársaságok, leszámítva az El-Al-t bizonytalan ideig nem indítanak járatot a térségbe. Ez akkor is még szürkébbé festette volna az eget, ha nem lett volna repülőjegyünk péntekre és szombatra, de volt.

Ilyen röviden még sosem voltam Magyarországon. Egy koncert, egy éjszaka, egy séta a Margit szigeten és már igyekeztünk vissza Tel Avivba. A koncert tökéletesen passzolt a hangulatomhoz, lehetett találkozni családtagokkal, rengeteg kedves baráttal, ismerőssel vigyorogtunk egymásra előtte, utána, és táncoltunk bomolva mi negyvenes csajok az első sor közepén, pont úgy, mint ahogy teszem ezt 15 éve mindig, ha a kedvenc bandám fellép valahol, ahova eljuthatok.