Ónos eső helyett

Csütörtökön folyamatos volt a forgalom a kioszkban. Egyik kávé főtt a másik után, egyik szendvicset adtam ki a másik után. Voltak véletlen betérő idegenek, visszajáró kedves ismerősök, egyszóval minden pont olyan volt, mint szokott. Az erős napsütésben alig pár percet ücsörögtem a nagy kék asztalnál répát pucolva, mert a Noszty fiú esete Tóth Marival kötet a fonalas-horgolós dobozom tetején a hét vége felé már csak a magam megtévesztésére alkalmas a megnövekedett forgalom okán. A zárórát szokatlan szigorúsággal betartva pakoltam össze, takarítottam, mert a délután fontos tennivalókkal volt csipkézve.

Gergő isteni marokkói ebédet főzőtt mire hazaértem a munkából a kisklambók meg a suliból. Misi felénk zötyögott fáradtan a bázisról. Szinte váltottuk egymást a lakásban, még gyorsan beraktam egy mosást, az előzőt meg kiteregettem és már indultunk is a dolgunkra. Misire rábíztuk az alvás nehéz feladatát, ami az őrségben töltött hét után igazán ráfért a jelek szerint.

Előszőr a bankba kellett beugrani, mert egy csekket sikerült úgy betenni az automatába, hogy nem szerepelt rajta a nevem, sem az aláírásom. Rövid negyven perces várakozás után máris sikerült a másolatát alírni, ezzel a rajta szereplő összeg máris a számlánkon landolt.

A piacon a zárás előtti keleti hangulatban egy hölgy a kezemre csapott, mert azt hitte az általa vllámsebesen zacskóba guritani szándékozott, erősen leértékelt narancsára nyúltam rá, pedig csak a krumpliból szerettem volna venni pár kilót. A szürkületben kapkodó, kiabáló árusok, az alacsony áraktól felhergelt vásárlók kavalkádját máskor szívesen néztem és hallgattam volna, de most nem volt ilyesmihez kedvem. Robotként haladtam előre, amíg bírta a karom és pont végeztem mire Gergő és Eszti feltüntek a láthatáron szintén vásárlós küldetésből visszatérve. Úgy vágódtunk be egyszerre a kocsiba, mintha kigyakorolt koreográfia lett volna. Gurultunk máris az iskola felé. Ide igyekeztunk ma nagy várakozásban.

Nem tartom teljesen normális reakciónak, hogy az általános iskolai negyedéves fogadóóra ennyire megmozgasson érzelmileg. Ezzel egyidőben teljesen érthetőnek tartom, hogy elérzékenyülök tőle és kész. Szeretek az iskolába bemenni, ahogy otthon is szerettem. Meg vagyok hatódva a hangulatától.

Az udvarra beérkezve rengeteg gyerek nyüzsgött izgatottan. Az emeleten kis büfét rendeztek be, ahol házi sütemények és üditők várakoztak a vásárlókra. Az árút a szülők adják össze, a befolyt összeget pedig egy Rechovotban lévő Down szindrómás gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozó intézetnek juttatják el. A sütemények mellett a zöldségeket árusító kiskrapek vonta magára a figyelmememt, aki emelkedett hangulatban rendbontott, miközben a gondjaira bízott portékát kínálta megvételre. Az árukészlet az iskola kertjében levő, gyerekek által tanóra keretében gondozott veteményes zöldségkészlete volt.

Az udvaron folyt a foci, szülők érkeztek, gyakran kézenfogva a különböző méretű csemetéikkel. Jellemzően komplett családok érkeznek az értékelő megbeszélésekre. Tavaly a kedvencem az a csapat volt, aki a kutyát is hozta magával a fontos alkalomra nem csak az érintett gyermek csecsemő, karonülő és óvodista testvérét. 

A legtöbben boldogan kavarogtak a termek között. Az osztályfőnökökkel zajló családi beszélgetésre az iskola osztja be az érkezési sorrendet. Odafigyelnek arra, hogy a többgyerekes családok időpontjait egymáshoz hangolják. Az időpontot levélben küldik el. Az olyan gyerekek neve mellett, akiknek testvére is jár az elemibe kis csillag található. Ha valakinek nem felel meg az időpont egymás között lehet csereberélni. A cserét a beosztást tartalmazó levél alján megjelölt levágható csíkban lehet jelezni az ofő felé. A csúszás minimális, pedig minden gyerekre csak negyed órát szán a beosztás. A szaktanárokhoz érkezési sorrendben lehet bejutni, de ezeken a helyeken sincs tolongás, legfőképpen pedig idegeskedés és nyomulás. Rászánják az időt a családok a dologra, végülis évente kétszer van ilyen alkalom összesen. 

Noé az emeleten idétlenkedik a haverjaival. Már eleve Eitanékkal érkezett, mert a bank és beszerzés helyett sürgős és halaszthatatlan focizhatnékja volt még a faluban, mikor mi elindultunk. 

Senki nem szól rájuk, nem érzik, hogy rendre kéne őket utasítani. Szabad kacagni, futkosni, focizni a folyosón, viccből bunyózni, sőt kiabálni is ér. A büfében a gyerekek önállóan kezelik az árukészletet, a pénzesdobozt, teljesen fel vannak húzódva, de a kiszolgálás folyamatos, udvarias és gusztusos. Felnőtt csak a vásárlók között bukkan fel, de ezen az oldalon is a gyerekek dominálnak. Róluk szól a történet, ez teljesen világos.

Először Esztihez voltunk beosztva. Rögtön az orrunk alá dugta a tantónéni a gyermek gyöngybetűvel írott önértékelését. Segítőkészen fel is olvasta nekünk, de előtte arról mesélt, hogy fantasztikus, hogy milyen szépen és választékosan, okosan ír ez a lány. 

Sajnálkozott, hogy második osztályban nem ide járt és ami még ennél is nagyobb kár, hogy annakidején, két évvel ezelőtt, érkezésünkkor, nyelvtudás hiányában nem írta meg a tehetséggondozáshoz szükséges beugró felmérést, mert most akkor már mennyi minden pluszt kaphatott volna, és elmagyarázta, hogy ezt talán még most is érdemes lenne megcsinálni. Esztinek nagyon tetszett az ötlet. 

Végigvettük, hogy melyik tanár mit írt Esztiről. Elsőként persze a legtöbb tantárgyat tanító osztályfőnöki értékeléssel kezdődött a dolog. Megtudtuk, hogy a gyermek meglehetősen barátságos, udvarias, okos, házi feladatait rendre elkészíti, népszerű tagja az osztályközösségnek. A tavalyihoz képest azonban kevesebbet jelentkezik. Gyorsan megbeszélték, hogy jelentkezzen többet. A tantónéni bátorítólag megjegyezte, hogy tudja, hogy Eszti a kérdések mindegyikére tudja a választ, ne habozzon, jelentkezzen hát. Rápislanottam Esztire, majd felkacagtam, mert azt láttam az arcán, hogy minek jelentkezzen, ha ő tudja, hogy tudja a választ, a tanerő meg épp most fejtette ki, hogy szintén meg van győződve erről. Megosztva a gondolatomat együtt kuncogtunk tovább a dolgon, majd megállapítottuk, hogy esetleg az osztálytársakat lehet elkápráztatni a felszólalásokkal. 

A szaktanárok egyöntetűen jól teljesítő, lelkiismeretes, barátságos tanulónak jellemzeték Esztit. Megtudtuk, hogy Esztinek a számtantól külön tantárgyként kezelt geometria az egyik kedvence a héber mellett. Eltelt a negyed óra, felemelkedtünk a székekről, nagy büszkeségtől feszülő mellkassal és már mentünk is Noé osztályába, ahol épp Eitan volt soron.

A kis szabadidőt a büfében ütöttük el. Figyeltük az önfeledten cikázó Noét, a felszabadultan válogató Esztit, a folyosóra kitett gyerekmunkákat, a különböző méretű elemistákat és testvéreiket. Találkoztam tavalyi bölcsödéssel, sorban köszöntünk a falunkban lakó családoknak, ahogy szép számmal akadtak a kioszk vásárlói közül is a folyosón. Aztán ránk került a sor.

Noé tanítója széles mosollyal fogadott bennünket. Ő is megvillantotta az önértékelést tartalmazó papírt, végigmentünk a benne foglaltakon, aztán következett az ő személyes értékelése. Barátságos, tehetséges, okos, udvarias tanuló, népszerű tagja a közösségnek. Jelentkezhetne többet. Szó sem lehet róla, hogy valóra váltsa Noé kérését, miszerint visszakerüljön az általa tanított matek csoportba a tehetséggondozó csoportból. Örül, hogy Noé élvezi az angolos tehetséggondozó csoportban való munkát. A szaktanárok egyöntetűen szorgalmas, komoly tanulónak festették le a mellettem levő széken, hetykén terpeszkedő fickót. Megállapítást nyert, hogy rengeteget fejlődött és minden a lehető legjobban halad, kitűnően teljesít.

Elégedetten és büszkén lépkedtünk ki a teremből, átadva a helyet a következő családnak. Noé hazafele sem óhajtott velünk utazni és egyébként is a barátjánál alszik, másik két barátjával, mindez a mi falunkban fog zajlani tudtuk meg. Majd jön holnap mondta kedvesen integetve.

Ránk még várt egy remek kör az élelmiszer üzletben, de viszonylag gyorsan összekaptuk a dolgokat, amikre a héten szükség lehet. 

Hazaérve vacsoráztunk, majd lassan szedelődzködtem, hogy nekifussak Danával a pénteki körnek. Előkészítettük a kelt tésztás sütiket, amiknek a tésztáját hajnalban már bekevertük a reggeli kenyér és a Zsuzsa féle linzer megssütése közben, majd a hűtőben kelt szépen komótosan mostanáig. Most csak töltelékkel kentük meg, formára vágtuk, hajtottuk őket és így pihentek péntek reggelig tovább kelve, duzzadva, emelkedve fennségesen. 

Bekevertüka kétféle pénteki kenyér tésztáját, majd eltakarítottuk a keletkező kuplerájt, felsepertünk és a következő percekben már otthon is voltam. Gyorsan bebújtam az ágyba, hisz már nem sok volt éjfélig és hat harminckor újra jelenésem volt a pékségben.

Reggel korán ébredtem magamtól, az ébresztő egy kicsit később szólalt csak meg. Gyorsan levelet írtam még az ágyban fekve, aztán majdnem el is késtem a munkából. 

A szikrázó napsütésben ügettem a pékség felé. Mélyen beszívtam a hajnali szagokat. Leérve aztán elolvastam az üzenetet az asztalon, amit Dana hagyott ott nekem, mikor hatkor bekapcsolta a a kemencét. 

Most épp pár házzal arrébb az otthonában ébredeznek és viháncolnak az apróbb kölykei, nálunk bezzeg mindenki húzza a lóbőrt. Ennyit számít a pár év korkülönbség. 

Elsőnek a sütik kerülnek a sütőbe, majd kimértem a kenyértésztát a veknikhez. Mire kész voltam ezekkel besietett Daná is, formázza és pakolja a cipókat, majd már repül is tovább, ahogy én is. Megsültek a sütik, mákos, csokis, fahéjas a választék. Barnulnak a cipók, pont van idő elvinni a sütiket a kioszkba, ahol már megy a kiszolgálás.

Daná testvére segít nekünk péntekenként a kiszolgálásban és van elég munka Esztinek is, sőt Gergő és legutóbb Sári, most Misi is pont elég melót kap mintegy mellesleg. Nagyon jó, hogy ilyen szeretetre méltó kisegítőkkel lehet megosztani a napot. 

Pénteken pontban kilenckor már hagyomány a kenyér ünnep. Vonuluk, zenélünk, és mindig van meglepett friss rácsodalkozó, aki véletlen keveredett jó időben a jó helyre. Most egy bicajos banda kezében csattog a kamera, lelkendeznek, vásárolnak és esküt tesznek, hogy ezt aztán elmesélik a klubban. Egyikük lelkesen magyarázza a másiknak, hogy: a tájming a lényeg apuskám!  Boldogan ücsörögnek aztán a kávéjuk felett, eszük ágában sincs sietve tovatekerni.

Egész nap hajtás van, rengeteg a vendég. Aztán elmúlik a nyitvatartási idő, pakolunk, takarítunk, zárunk. Gergő isteni ebédet főz újra, ma indiai stílusban én mosok, és pihenek Noé és Eszti társaságában. Aztán gyomlálok a konyhakertben, mert ott is nagyon szeretek lenni. Korán fekszünk, mert szombaton olajbogyó szüretre megyünk.
Hatkor csörög az óra, de még nem vet ki magából minket az ágy. Lassan indul a reggel. Misi a honvédség által beprogramozva talpon van már, mire mi kikászálódunk.
Esztit ébresztem, csizmája az asztalon, de még eltart pár percig míg rájön, hogy ennek az az oka, hogy éjjel erre járt a Mikulás.
Noé fel sem ébred a készülődésünk hangjaira, ő már tegnap levajazta velünk, hogy köszöni szépen a lehetőséget, de esze ágában sincs olajbogyó szüretre jönni velünk.

Hétkor már a kocsiban ülünk és hajtunk kifele a falunkból, megyünk a tenger felé. A falu ahova igyekszünk Daná szüleinek a lakhelye. A kertjük végében terül el a veteményes, amiben sokféle növény termesztésével foglalkoztak már több-kevesebb sikerrel. Pár évvel ezelőtt aztán Geri nagyapó úgy döntött olajfákat telepít, amivel viszonylag kevés munka van. A kevés munka nagy része a termés betakarítása, ami kiválló alkalom arra, hogy összegyűljön a család és a barátok hada.

Mi egyszerre álltunk be a ház elé a Japán nagykövetség munkatársaival, akik a velük dolgozó családtag révén érkeztek életük első olajbogyószüretére. Gyorsan tájékoztattam őket arról, hogy mi is első alkalommal veszünk részt ilyesmiben és már bent is termettünk a kedves, családi fotókkal, textilekkel ékesített igazi családi fészeknek nevezhető házban.
Alig pislogtunk körbe már a teraszon is voltunk és mentünk a kert végébe a megkopasztani való fák felé.

A fák alatt nejlont terítettünk szét, majd ki ki vérmérséklte szerint nekilátott a bogyok ágról való leválasztásának. Jókedvű duruzsolás, szikrázó napsütés, testet átmozgató fizikai munka vette kezdetét.

Hamarosan kialakultak a szüretelő csoportok, kis gereblyék kerültek elő, amivel egyesek eredményesen fésülték le az ágakról a zöldes bordó bogyókat. Voltak pusztakezesek és gumikesztyűsök  is a gereblyések mellett. A nejlonról aztán vödörbe szórtuk a fénylő bogyókat, ahonnan a nagyobb műanyagtárolóba kerültek. Ezt egy utánfutóval szállították a soron haladva, majd mikor megtelt új rekeszt nyitottak.
Eszti leleményes és nagy teherbírású munkaerőnek bizonyult. Ebben persze nem kételkedtünk, de mégis döbbenetes volt látni mennyire tud és szeret dolgozni. Igazi, teljesértékű munkása volt a csapatnak. Hamar megkedvelte mindenki, de nagyapó hétpróbás barátai zárták leghamarabb a szívükbe a kis energiabombát. Udvarias, kedves stílusa, esze és mosolya mindenkit levett a lábáról. Sok dícséretett zsebeltünk be az ő révén, igaz mi többiek is rokonszenves jószágoknak könyvelődtünk el.
Mire minden fával végeztünk egész sok ismerősünk lett, meghívtunk látogatókat és meghívásokat kaptunk látogatásokra.

A befejezett munka után egy kiadós hús sütésre került sor, no nem mintha közben ne lett volna autó csomagtartójában feltálalt terülj-terülj asztalkám tíz óra magasságában, majd sör, bor és ropogtatnivaló egy körül.
A közös nagy lakoma alkalmat adott a viccelődésre, hosszabb beszélgetésekre, csacska pletykálkodásra, jó volt látni  a csapatot így egyben, a sokféle emberanyagot, a boldog és elégedett arcokat.

Búcsúzkodtunk, bezsebeltünk még néhány kedves szót, majd kifele menet egyszercsak a nagyapó ránkbízott egy húsz literes olivaolajas kannát, amivel úgy hisszük kihúzzuk a következő szüretig.
Mondhatni, hogy munkával töltöttük a hétvégét, mégis elégedetten zuttyanunk az ágyba mindahányan, ahogy Noé is így aludt el egy csöndesen, egyedül, de nem magányosan töltött nap után, hiszen egyedül otthon lenni is van olyan tanulságos és fárasztó, mint egy szabadban eltöltött
munkanap.