"Az idő soha soha meg nem áll, az órák róják szüntelen útjukat..."

Stirlitz tudta, mi pedig tudjuk, hogy bárminek lehet később jelentőssége. Pillanatok, találkozók, helyszínek, amik az adott időben semmi különös jellel nincsenek ellátva, mégis utólag beégeti őket valami mélyre kitörölhetetlenül.
Tavaly, mikor egy kedvesen mosolygó nő a kezembe nyomott egy kenyeret és gyorsan elmondta, hogy Noé barátjának a mamája, még nem sejtettem, hogy mi is barátok leszünk, sőt együtt fogunk dolgozni. Mikor a boltban egy apró vidám göndör kis nővel, aki Eszti barátnőjének a mamája, egész mély beszélgetésbe elegyedtem nem tudtam, hogy barátok leszünk, sőt, talán még valami közös munkát is kitalálunk, hogy hivatalosan is legyen közösen töltött időnk. Mikor Gergő megmutatta fényképen a zöld műanyagzsalus egyszerű falusi házikót nem tudtam, hogy otthonunk lesz az, ahol boldog és nehéz idők egyaránt ránk köszönnek majd. Mikor elültettem azt az első teanövényt nem tudtam, hogy bolondja leszek a kis kertnek és nincs nap, hogy ne tennék-vennék benne önfeledten. És persze nap, mint nap történnek ezek sorban, amik aztán később szintén beépülnek és persze vannak amik kiesnek, kitörlődnek, mert nincs jelentősségük. Vannak aztán  azok a soha el nem évülők is, amiket nem kérdőjelez meg semmilyen ember által megfigyelt mérték. A gyerekeink érkezése, első látása.
Az elmúlt hetekben sokszor lepörgött előttem egy kisklambó fényképalbumszerűen rendezett pillanatfelvételeinek füzére. Felnőtt, távolodott, közeledett, ment és maradt. Ünnepelni a városba siettünk, a városba, ahol született. A parkban ültünk le mi hatan, a parkban ahol annyit mászott négykézláb, majd felegyenesedve bukdácsolva, majd a lejtőn futás tudományának birtokában madarakat kergetett. Pezsgő durrant, kézbe került az áhított gitár, faltuk a francia sajtokat, viccelődtünk csendesen, mi hatan boldog elégedettségben.

A születésnaphoz egy másik évforduló is kapcsolódik, a kettő között kicsit több, mint egy hét feszül. Felnőttem, ő pedig közeledett, távolodott, ment és maradt. Tizenkét éve már.
A csak elviekben létező hétköznapok sűrűek és izgalmasak. Csak utólag lehet őket átlagosnak becézni. Változások sora az egész, meglepetések, új tudományok, rácsodálkozások, megismerések. A halványnak jellemzett iskolákban is mindig történik valami. Amikor meg rajta kívül lehet lenni pláne. Egy séta a faluban is remek, hát még, ha az ember annál is tovább jut. Esztivel és Misivel karöltve remek sivatagi kiránduláshoz jutottunk Emő jóvoltából, aki nem csak elrepített minket kis autóján a felejthetetlen helyekre, hanem felkészült túravezetőnk is volt. Mesélt, mutatott, sőt fényképezett és ami még ennél is fontosabb jól éreztük magunkat közben mind elejétől a végéig. Láttunk színes homokot, apró sivatagi virágot, valahavolt trópusi esőerdő megkövesedett fatörzseit, tengeri állatok lenyomatait, jéghideg vízű forrást, amibe csobanni is lehetett.
Voltunk a zöldbeborult Golán fennsíkon Gergő vezérletével. Négyesben utaztunk, a legkisebb és a legnagyobb gyerek kíséretében egy falu harmincadik szülinapjára.
Szokásos "Toscana" körünket is lerőttuk a szomszédos dombon.
A kioszkban folyik az élet, fejlődik szépen minden. Ennek következtében persze kis változások adódnak. A péklányságom időszakos lesz eztán, mert már túl sok a kioszkban a rám váró feladat. A három sütésből csak egyben veszek majd részt. Elejétől fogva helyettes voltam csak a kemence körül, és kiváncsian vártam honnan kerül majd elő egy részmunkaidős pék.  Aztán lett az is, így mostmár hárman dolgozunk a kenyér körül. A kioszkban a pénteki menetben meg dolgozik mindenki, aki a családból arra jár. Nagy élmény együttműködni!
Gergő hazatért Franciaországból, és most belföldön jár-kel. Koncert koncertet követ.
Noé megkönnyebbülten túl van a művészeti középiskolai felvételin. Eszti alaposan szemügyre vette az intézményt, azt hiszem új álmok szövődnek. Sári nem kímél papírt és bőrt, kerekednek a minták sorban. Jól vagyunk, az idő pedig " soha, soha meg nem áll...."