Egyéjszakás kaland és a nappalok

Hét elején, ami itt rögtön vasárnappal kezdődik, az ember, ha teheti kirándul. Komikus, hogy egyre messzebb kell autoznunk, hogy folytathassuk a Shvil Israelt. Az új szakasz amit bejártunk a Tátrát idézte a messzenyúló fenyvessel a lábunk alatt. Egy hét kimaradt az ösvényből, igaz volt mivel foglalkozni helyette. Osztálybuli, próba, utazás, nagyok hazaköltözése, szóval nem volt laza.
Noé osztálya már hetek óta készül a búcsúzásra. Rendhagyó módon az itt szokásos két év helyett négy évig volt az osztálynak ugyanaz az osztályfőnöke. Megfontolt, határozott, türelmes, csöndes, szigrú, kedves, okos, tapasztalt nő.

Annakidején, mikor Noé a keze alá került nyoma sem volt a szegény kis bevándorló gyerek iránti irgalomnak. Célratörő és határozott elképzelései mentén valóban minden sikerült. Nekünk őszintén elmondta már az elején, hogy nem lesz könnyű menet, az ötödik, hatodik osztály azt hiszem sehol sem az, főleg nem úgy, hogy az illető gyermek egy éve nulla nyelvtudással érkezett az országba. Magasra állította a lécet, mikor meggyőződött arról, hogy Noé elég okos kiskrapek és azt is remekül átlátta, hogy kényelmes is.
Voltak valóban nehéz időszakok, néhol szükség volt Hadas (Kama anyukája) segítségére hiszen történelem, földrajz, judaisztika terén vajmi keveset tudtunk mi segíteni. Aztán lassan elmaradozott a külső segítség és mi álltunk a könyvek fölé, majd mi is lekoptunk csöndben, mert nem volt ránk sem szükség. Rengeteg beadandó komoly fogalmazás, emelt szintű angol és matematika csoport szegélyezte a tanévet, ami lassan véget ér.
Az osztály búcsúpartyja egy közeli faluban zajlott le, ahova Danaval érkeztünk. A gyerekek tánccal a szülők egy része rövid előadással készült. Bátorságként értékelem, hogy a nyolc fős szülői társulat tagja voltam. Az esemény persze evés ivással kezdődött és karaokival végződött, ami teljesen klasszikusnak mondható. Az egyik anyuka karikatura rajzával megnyomott polot kaptak ajándékba a gyerekek és az osztályfőnök is, aminek láthatóan mind örültek. Már csak az évfolyam szintű búcsúzkodás van hátra és a bizonyítványosztás, no meg három egész iskola nap és vége az eleminek Noé számára. Hivatalosan is középiskolás lesz, méghozzá zenetanszakon, ami nagyon izgalmas és a sok utazás miatt nyilván fársztó is lesz, de ne szaladjunk előre.

Esztiék is elköszöntek az osztályban, ők is elbúcsúztatták a tanitójukat. Volt kisfilm, fotó sorozat, eszem iszom, de ezeknél sokkal érdekesebb volt az iskolazenekar záró koncertje.
Eszti nagyon élvezte az egész évet a zenekarban, rengeteget tanult és tehetsége is van a fúvós hangszerekhez, ami öröm, mert vonzódása a tárgykörben zsenge kora óta figyelemreméltó. Furulya, fuvola, szakszofon, ewi, eddig ez az impozáns sor a hangszerek frontján, amiken rendszeresen játszik, gyakorol, tanul. Szinte sosem kell nógatni, kezébe kerül a hangszer magától, örömét leli benne, meg mi is.
Az iskoalzenekar megható és profi. A bekerülés önkéntes negyedik osztályban, amikor amúgyis hangszertanulós év van. Minden negyedikes gyerek szerte az országban hangszert választ és kap a kezébe minimális betéti díj ellenében és ingyen oktatják őket heti két alkalommal, mind hangszeres órán, mind zenekari gyakorlaton, mindezt iskola időben. Az első három hónap után a gyerek eldöntheti, hogy akar e az iskola zenekar munkájában résztvenni. Ha nem akkor is folytatódik a hangszeres tanulás, de zenekar helyett mehet nyelvtan, vagy tesi órára, vagy ami épp zajlik azalatt.

Eszti nemcsak, hogy szeretett volna maradni a zenekarban, hanem jövőre is szeretné folytatni, amit ugyan az állam már nem támogat, de mi igen.

Sári és Ábel hazaköltöztek a kollégiumból. Hatalmas pakkokkal érkeztek, ami meglepett, mert egyszer már majdnem mindent hazahoztunk kocsival. Ezek szerint a kollégiumi hazaköltözés semmiben sem különbözik az egyéb költözéstől, aminek ismérve, hogy mikor már minden össze van csomagolva, onnatól már csak két napnyi pakolás van hátra. Ezt nemsokára újra kipróbáljuk, hisz már csak pár hét és megváltozik a házszámunk.

A nagyok hazaérkezése izgalmas volt, ugyanis az iskola által szervezett busz nem házig hozza őket, hanem a közeli kereszteződésben szállnak ki belőle. Az az egy kilométer amennyire ez a megálló a falu kapujától esik igazán semmiség, de a cucokkal föl sem merült bennem, hogy nekivágjanak, Gergő viszont nem volt épp itthon. Hadasz sietett a segítségükre. Szinte berobbantak a kertkapunkon a málhákkal.
Én az érkezésük előtt öt perccel rájöttem, hogy a dobfelszerelést át kell rakni a nappaliba és az ott lévő ágyat berakni a szobába, hogy Ábel a hátralevő időben ne a földön matracon aludjon. Ehhez persze a szobában levő könyvespolcot is át kellett rakni a nappaliba, szóval villámgyorsan raktam, húztam, vontam a kicsikkel, majd a nagyokkal, de hamar kész voltunk az apró változtatással. 

A nagyok önként előhúzták a bizonyítványikat. Ábel félévkor élete eddigi legrosszabb míg év végén élete eddigi legjobb bizijét tudhatja magáénak. Elégedetten mutogatta a jegyeit. Nekem sokkal látványosabb és fontosabb tapasztalásom volt ebben az évben, az a fejlődés, ami a személyiségében ment végbe. Felnőtt, megbízható.

Sári csalódott arccal mesélte, hogy idén nem lett évfolyam első, sőt osztály első sem. Ami még szomorúbb, hogy az eggyel gyöngébb nagyon jó minősítést sem kapta meg. Gyorsan végig gondoltam, hogy erre mi bíztatót lehet mondani, hisz a közbeeső beszámolók szerint elégedett volt a teljesítményével, jó jegyeket szerzett. Nem gondolom, hogy kitünőnek kell lenni, elég ha azt érzi az ember, hogy valóban mindent megtett annak érdekében, hogy fejlődjön. Sári határozottan nagyon is fejlődött, nem volt könnyű éve semmilyen szempontból. Míg igyekeztem összeszedni mit is mondhatnék, ha ő el van keseredve mosolyra húzta a száját. Elmesélte, hogy a kollégiumban van egy dolgozó, aki elveszítette a gyerekét körülbelül azokban a napokban, mikor Ábel született. A gyerek emlékére díjat alapíott, amit minden évben két diák nyer el. A díj magas pénzjutalommal jár. A kollégium és az iskola kiválló tanulóját jutalmazza meghatározott szempontrendszer szerint, amiben nem szerepel a szociális háttér, pusztán tanulmányi és közösségi oldalról értékeli a tanulót. A bizonyítvány osztás ünnepélyes keretei között Sári csalódottan vette tudomásul, hogy bizonyítványával nem érte el a szokásos évfolyam, vagy osztály díjakat. Már el is kalandozott a figyelme amikor az alapítvány díjazottait olvasták föl. Arra rezzent, hogy elhangzott egy Barcza, majd Ábelt kezdte keresni a szemével, mert az villant bele a fejébe, hogy biztosan akkor ő kapott valami elismerést, de a másodpercek töredéke alatt megértette, hogy a felharsanó Sára, Sára kiáltások a széksorokból arra engednek következtetni, hogy róla van mégiscsak szó. Sári elnyerte az iskola elsőnek járó díjat. Ez egy olyan elismerés, amitől még ő is kénytelen volt meghatódni egy pillanatra, sőt büszkének is tudott lenni és az elmesélés alatt azt figyeltem az arcán, hogy elégedett magával, az évvel és a díjjal is. Boldogan sugárzott a kis beugratós csíny alatt, amit nem sokkal később a fáradtan hazatérő Gergőnek már közösen adtunk elő.
Gergő fáradtsága a próbahéttel magyarázható, ami szinte minden nap meg volt tűzdelve koncerttel is, hol Eyal Golan, hol Lavache Qui Rit fellépések hol pedig projekt bemutató volt a kiegészítő program. 

A kimerítő hét után hivatalosan is elindult a nyári turné kör, amit már csak egy Krétán megejtett koncert előzött meg, ahova egyenesen az aznapi próba és az azt követő két fellépés után indult. Érthető, hogy a tengerpartra volt kénytelen pihenni menni szombaton, mikor dolgozni úgysem ildomos. Szereztünk Dana papájától sznorklit és békatalpat, hogy tudjon búvárkodni, mert az életminőség fontos dolog. Rutinos utazóként pillanatok alatt felmérte a szállás és a közlekedés adta lehetőségeket és míg a többiek a szálloda medencéjében vagy annak partján koktéloztak ő beúszta az összes környékbeli sziklát és hasadékot. Ha kipihenve nem is, de boldogan jött haza és már kezdődött is a következő erős hét.

Szombat este a falu összes gimnazistája meghívást kapott közösség intéző bizotságától. A találkozó tárgya a nyári szünet volt, azon belül pedig arra keresték a felnőttek a választ, hogy a fiataloknak milyen programokhoz lenne kedvük a vakációban. A bizonyára odaát is létező oktatási és ifjúsági sport és kultúra keret finanszirozásában itt a fiatalok maguk adhatnak ötleteket, magukra vonatkozóan már aki eljön a találkozóra. A felnőttek szorgalmasan jegyzeteltek, beszélgettek és ötleteltek közösen a fiatalokkal.

A találkozó helyszínéül a Kioszkot választották és megkérték Danat, hogy süssön pizzákat az alkalomra, ebben segítettünk Esztivel nagy buzgalommal.  Az est jól sikerült, a pizza pedig eszményi volt, éjfél felé ágybabújva nem volt alvászavarom, mint a bunda úgy aludtam.

Vasárnap a nagyokkal bestoppoltunk a városba, vásároltunk, intézkedtünk és találkoztunk a reptérről hazafele tartó Gergővel.

A hét várva várt eseménye Pisti és Tali esküvője kedvéért egy hatalmas kenyeret kevertünk be Danaval, ami nagyon finom és szép lett. Az egészet megettük rájuk gondolva, mert a mennyegzőre nem jutottunk el. Gergő főpróbája ugyanis annyira hosszúra nyúlt, hogy nem volt értelme nekivágnom a kicsikkel egyedül sem az ünnepi eseménynek. Sári és Ábel a városban töltötték az estét megünnepelve, hogy a nyelvtan érettségin is túlesve végleg és tényleg bezárták a tanévet.  Néha jó, ha az embernek van jogosítványa, de ha jól meggondolom ebben az évben összesen háromszor hiányzott és ebből most az egyszer nem sikerült rá megoldást találnom. Megnyerve az ünnepi kenyeret elettük az esküvőjüket. 

Kedden megkezdődött a hét a kioszkban, de a munka után rohantam haza. Itthon gyors ebédelés, és másnapi ebéd készítés zajlott, Gergő már kiszedte a hátsó üléseket a kocsiból, helyére bekerült a szivacsunk és a cuccaink. Búcsút intettünk a gyerekeknek és Gergővel nekivágtunk az egy éjszakás kalandunknak Caesarian.

A nyári turné első állomása az itteni amfiteátrum. Minden valamirevaló itteni zenész ad egy koncertet ezen a helyszínen, amit nagy sikerként értékelnek, ha sikerül megtölteni. Eyal Golan koncertből itt ezen a nyáron négy lesz, emelett további öt hasonlóan kiemelt helyszínen zajlik még előadás, ezeken gombostűt nem lehet leejteni és sokan szoktak a keritésen kívül is tömött csoportokban üldögélni, hisz, ha látni nem is de hallani kivállóan lehet a koncertet a kerítés túloldalán is. 

Nagy a készlődés a színpadon, mi pedig körbenézünk az egyébként nemzeti parkként funkcionáló Heródes alapította valahavolt kikötő városban. Már megint nyakig járunk a történelemben. Csodálatosan kiválasztott helyszín, impozáns palota, füdrőépület, galopp pálya és kiszolgáló épületek romjai sorakoznak, oszlopok, szobrok, falak körös körül. Lenyűgoző látvány a tengerrel a háttérben, nem is értem hogyan sikerült a láthatárba belerondítani egy üzemet, de ez is csak a szorgos országépítés okán történhetett.

A koncert beállása gyors, összeszedett aztán jön a hosszú várakozás, de ezalatt olvasunk, beszélgetünk, amennyire adott helyzetben lehet kényelembe helyezzük magunkat. A backstage megtelik mindenféle emberekkel, akik valahogy kapcsolódnak biztosan a produkcióhoz, de lassan az az érzés, hogy csak az nincs bent, aki nem volt elég bátor vagy kreativ, hogy előálljon valamivel amiért be kell jutnia. A biztosnsági őr, a tűzoltó, a nemzeti park alkalmazottja, a büfés, a mentős mind mind igyekszik magán kívül még valakinek, vagy valakiknek egy fotót kicsikarni Eyallal, nagy a sürgés forgás mi egyszercsak kimnekülünk az elviselhetetlenné fokozódó izgatott káoszbol és helyet foglalunk a periférián. Gergő a koncert előtt szokásos módon gyakorol, én pedig elcsenve a fülhallgatója egyik végét szokásos módon hallgatom, élvezem a futamokat. Ülünk a sötétben megtelik a nézőtér, izgatott hangok, taps és már kezdődik is a koncert. A show lenyűgöző, majd húsz ember áll a színpadon, vetített képek, fények tökéletes produkció, tele élménnyel. Vendég művészek is vannak, fiatal kezdő énekeseket mindig bemutat ezeken a nagy koncerteken Eyal, most egyszerre ötöt is. A jövő nemzedéke, frissek, tehetségesek egytől egyig. Jó hallani, hogy van utánpótlás, igaz amikor visszatér a főhős egyszeriben megértem, hogy vannak jó meg új hangok, de azok fényévekre vannak ettől amit éppen hallok.

A koncert után reménytelenül keresünk ennivalót, majd csodára bukkanunk. Kis leharcolt vendéglő tüzön sült nyárs az egységes menü, ami salátával, sült kruplival, humusszal, pitával egészül ki. Izgalmas az éjszakai vendégsereg, ahogy a hamisítatlan hetvenes évekbeli butorzat, és az azt idéző személyzet is filmbe illő. Fiatalok térnek be buli után és előtt, idősebbek hazafele a koncertről, ahonnan mi is jövünk, a helyi nehézfiúk kis csapata jól megfér együtt az Eyallal fellépő fiatalok  puccos menedzserének társaságával és velünk, akik mindenféle szempontból tájidegenek vagyunk.

A vacsora után alvóhelyet keresünk magunknak. Klasszikusan a Svil Israel árnyékában állunk meg az autóval, reggel első dolgunk lesz felfedezni azt az ösvényt, amit már régóta figyelünk kocsiból, mikor erre járunk. Robitól érdeklődtem legutóbb, hogy vajon lehet e kajakozni ezen a szép vizen, de azt válaszolta, hogy hozzá sem szabad érni, annyira rossz állapotban van, hiába hatalmas erőfeszítés és apparátus dolgozik a víztisztításon.

A területekről érkező folyók mindegyike durván szennyezett, igyekeznek az izraeli oldalon a tengerbe érés előtt megtisztítani amennyire lehet, de kifejezetten ellenjavalt a benne való pancsolás, horgászás, evezés. Kár, mert fennséges és gyönyörű. A folyó 45 km hosszú, számos ér és patak táplálja, nagyon lassan folyik, szinte áll. Szamáriában ered és az alvóhelyünk közelében találkozik a tengerrel. Valamikor ez a vizi útvonal kötötte össze Egyiptomot Szamáriával, itt zajlott a kereskedelem, szállítás. A környék egy teknős faj természetes költőhelye, valamint jól megfigyelhető a futóhomok vegetáció is.
A Svil Israel kanyarogva terelget minket eukaliptusz ligeten át, folyóparti piknikező helyek mellett. Egy valamikori vámházat is látunk és megcsodálunk. Visszafele kisétálunk a tengerhez. Itt annyi a lapos lukas könnyű kő, hogy egy egész várost el lehetne látni belőle ékszerekkel mégsem tünne föl a hiány. A támfal is lapos kövekből van rakva, még sosem láttam ilyet, nagyon mutatós.

A kirándulás után bevetjük magunkat a közeli boltba, reggelinket a tengerparton fogyasztjuk. Ketten is megbirkózunk egy öt kilós dinnyével némi sárgabarackkal és nektarinnal. Dana kenyere a tengerparton is fennséges. A nagy semmittevésben alaposan elfáradunk, azt sem tudjuk hogyan feküdjünk, még szerencse, hogy indulni kell az aznapi koncertre a tegnapi helyszínen.

A koncert újra teltház, nagy siker, most kintről is meghallgatom, az előzőt ugyanis a színpad sarkában táncoltam végig. Kint is jó, ráadásul ma nem ugyanazok a fiatalok vannak, mint tegnap, így még további új hangokat és neveket lehet megjegyezni. 

Koncert után fáradtan robogunk haza, reggel alig birom összeszedni magam, pedig semmi sem indokolja ezt a fáradtságot. Szabadnapos vagyok, így csak vendégségbe sétálok le Sárival a kioszkba, hozok Gergőnek diós kenyeret, amit Dana küld neki szeretettel. Ez a kedvence ugyanis és ezt mind Dana mind Gergő komolyan veszi. Nemsokára indul Eilatra Eyallal, onnan pedig Kijevbe Besh o droMozni. Mindkét helyen rég nem látott arcokkal találkozhat. Az ország legdélebbi csücskében Miskával fut össze, Kijevben pedig Ádival és a többiekkel.

A születésnapját nélküle ünnepeljük, de szombatra hazaér és akkor biztosan lesz alkalom boldogítani őt, ha fáradt is lesz magyon a végnélküli utazástól.
A pénteki munkanap remekül sikerült, annyi vendég volt, hogy alig győztük, pedig Opál is segített, aki egy nagyon kedves fiatal lány, aki úgy tűnik visszatérő és állandó kiegészítőnk lesz a nyáron mindenképp. Ő fog helyettesíteni amig Budapesten leszek, ahogy a mostani szabadnapjaim alatt is ő volt a dublőröm. 

Détután kicsit szortirozunk, ki-ki a maga dolgai között, héberezünk Sárival, most a hangos olvasást gyakorlom, rettenetes. Magában még csak csak mond az ember baromságokat, de hangosan azért nehezebb kummantani. Analfabétának lenni fárasztó, és igazán el kell rugaszkodni attól a szinttől, hogy a saját gondolataimat meg tudom fogalmazni és kis segítséggel le is tudom helyesen írni. Itt az idő, hogy az újság rémét legyőzzem, kényszerítsem magamat, hogy szintet lépjek. Nem szabad megelégedni és ülni a babérokon. 

A héten Hadasz segítségével sikerült mindenféle vizsgálatokra időpontokat foglalni, Sári sorozásának a dátumát megváltoztatni. Elsőre magam futottam neki ezeknek a látszólag egyszerű dolgoknak, de a telefonba bejelentkező automaták menürendszerében elveszek. A végén persze majdnem sirtam az elkeseredettségtől, jólesett sajnálni magam és megmártózni  a bevándorló vagyok, juj de nehéz nekem a kegyetlen világban érzésben. Aztán rágondoltam arra, hogy lehetnék menekült is, ha úgy vesszük az is vagyok, kulturális menekült. Kis önkritikát gyakoroltam és a vizsgálat eredménye, hogy lusta disznó vagyok, aki kicsikét sem kényszeríti magát a kényelmetlen formájú tanulásba, nem teszek semmit azon kívül, ami rámragad, pedig van hova fejlődni. Igenis akarok tudni ezen a nyelven is blogolni, pontosan és szépen fogalmazni, érzéseket és gondolatokat közvetíteni, meghallani és megérteni azt ami a konyhanyelven túlmutat. Itt az idő, munkára fel!

Napról napra, lapról lapra

Hétfőn vár minket a természet öle és nem habozunk belefúrni magunkat. Eltűnni a lombok között, a tarlón bogáncsot szedni a cipőnkből, megmászni a dombot, eltűnt jelzést felkutatni. Addig menni, míg a kicsik hazajövetele engedi.
Pillanatok alatt ebédet főzni, és várni, hogy kiokádja őket a busz. A két szöszke, szeplős fejecske, a táska alatt görbülő hát, a szakszofon a vállon, a mosoly az arcon. Miénk a délután, lehet vágni, ragasztani, frizurát kipróbálni, teniszezni, görkorizni, heverészni, együtt olvasni, bicikligumit ragasztani és kell vásárolni menni, de lehet azt is jó hangulatban.
Este aztán mégegyszer megnézni őket álmukban mielőtt lefekszünk. Rágondolni azokra, arra a kettőre, aki a komor városban hajtja álomra a fejét. A nagy fiú meg a nagy lány. Azok ketten, akik csöndben, ki tudja mikor annyira megnőttek, olyan csodálatosan kinyíltak, olyan messzire indulnak és remélem ilyen nagyon közel maradnak mégis. Őket reggel szoktam megnézni mikor itthon alszanak, mert képtelen vagyok már később elaludni, mint ők. Mégiscsak öregszik az ember.

Kedden visszafoglalom a kioszkot a hangyáktól, felverem álmos valójából, megtöltöm élettel. Teszek, veszek, rendezkedek és már jönnek is a jóga csoport tagjai szépen sorban az edzés után kiérdemelt egészséges reggelijükért, amit már egész gyakorlottan készítek. A nap további részében Gergő felbukkanását várom. Szokás szerint egyszercsak befut és akkor minden hirtelen még sokkal jobb lesz. Elém ül a magas indiai faragott székre, gőzölög elötte a kávé, hallgatom a híreket az interpretálásában. A hazai információkat az ő szűrőjén keresztül tudom csak türelemmel meghallgatni. Végtelen messze van tőlem az a szeglet, magamtól eszembe sem jut, hogy utánanézzek. A híreket patetikus nyugalommal fogadom, mintha sosem lettem volna része vagy egésze a dolgoknak amik ott végbemennek. Rövid nap van a suliban, Gergő lassan hazaindul, főz valami finomat, mire mi többiek hazaérünk. Isteni az étel illatára érkezni, terített asztalhoz leülni, hideg vizet kortyolni, jó társaságban, mosolyogva enni. 

Szerdán a szelídnek induló szerda jólesően hajtós nappá alakul, nem tudom kik dolgoznak a környéken, olyan mintha mind itt ülnének a kioszkban. Kisebb nagyobb csapatokban jönnek, mennek az emberek. Fogy a szendvics, kenyér, kávé, jégkrém. Egyszercsak az úton feltünik egy visszatérő vendégünk, kezében a pár napos babája. Esztire gondolok, aki legutóbb olyan mély megbeszélésbe keveredett ezzel a barátságos vendéggel. Minden nap rákérdezett az elmúlt héten, hogy volt e már, megszületett e a baba. Most ül az iskolában, és megérkezett a csomag az anyjával. Gyorsan előkapom a telefonomat, fényképezem a rózsaszín jövevényt. Pénteken persze majd visszajönnek, Esztit ők sem akarják elmulasztani.

Csütörtök van máris, munka után nemsokára jönnek a nagyok. Általános izgalom vesz rajtam erőt. Utolsó hazalátogatásuk. Legközelebb már végleg jönnek, hisz nekik is megkezdődik a nyári szünet. A vakáció elejére még esik egy nyelvtan érettségijük, de az már igazán a vége. Addig persze még lesz egy töri érettségi is, de azért az már igazán az utolsó előtti. 

Este mi felnőttek Eyal Golan műsorra megyünk. A hatalmas, többezres koncerteknél sokkal jobban szeretem a rendezvényeket. Intimebb hangulat, sok gyors szám, kevesebb faxni, rövid várakozás a színpadra lépés előtt, oldott hangulat a színpadon, rajongó és boldog közönség. Esküvő, bar mitzvo, bat mitzva, céges buli, szülinapi party bármi jöhet, mind jól szokott elsűlni. Két rendezvényen is játszottak aznap, nagy izgalomban voltam. Aztán jött a hidegzuhany. Ha lehet ilyet mondani egyik  helyszínen ijesztőbb közönség volt, mint a másikon. Jobban szeretem mikor érdekli a fejeket a zene, nem csak a kivagyiság, hogy meg tudják fizetni az ország legsikeresebb énekesét. Egyáltalán nem zavar, ha körülöttem a telefon képernyőjén keresztül élvezik a koncertet, bár el nem tudom képzelni mit csinálnak a felvételekkel. Megőrülök viszont a selfiző majd elvonuló násznéptől, miközben olyan zenélés folyik a színpadon, hogy az arcod leesik. Nem baj nekem jó, akkor is, ha épp rámlépnek egy magassarkúval, akkor is, ha rám ömlik egy feles, bármitől el tudok vonatkoztatni, hisz semmi más dolgom nincs, minthogy élvezzem a zenét. A zenészeknek extra körülmények között kell helytállniuk. A színpadra vonuló násznép mellett a fotósok és videósok is simán beletrappolnak az effektekbe, rátámaszkodnak a cintányérra, kihúzzák a hangszerhez vezető áramforrást, mert tölteni óhajtják a telefonjukat. Az énekes megadóan készíti el az ezredik szelfit miközben olyanokat énekel, hogy elgondolkozol, hogy hangszálak helyett egy lejátszó van a torkában. Pillanatra nem bicsaklik meg, nem téved. A dobos kezét néha csak látni vélem, mert a látásom fáziskésése nagyobb, mint ahogy lecsap és újra lecsap. A basszusért felelős apró ember fapofával lépked betonbiztosan és remekül. Az elektromos gitáron játszó tag a szóló után, amit teljes érdektelenség kísér a közönség részéről, Gergő vállára borulva sírást mímel, hogy ezért tanult annyi éven át. Gergő okosan elrendezett eszközei pillanat alatt lecsapható dobozfedő alá kerülnek, ha felszédül a násznép krémje a színpadra. Engedelmesen játsza a szólamát, társai várják a szólóját, figyelnek és adják alá a lovat, miközben a főhős szinte az arcába hajolva bíztatja, hogy hajrá Barsza. A gitár és szinti macsói is szívesen fogadják Gergő mosolyát, mikor ők kerülnek sorra a szólókkal, már keresik elismerő tekintetét. A derbuka is időről időre megperdül és felpezsdítően koppan, dobban az agyamon. A háttér énekes lányok könnyedén tercelnek, bármelyikük beillene szólistának. Élmény hallgatni ezt a dolgot, mindegy ki mit gondol ennek a zenei stílusnak az értékéről, ez az izraeli népzene egyik jelentős szelete és elképesztő tehetséggel van elővezetve. Aztán hirtelen vége, megyünk vissza a kocsihoz a zenekari busszal, amiben édes a pihenés, akkor is, ha hátul a 140-es tempo eléggé dobálja a járgányt. Már gurulunk is a virágfüzéres kocsinkkal az otthonunk felé, ahol négyen szuzsognak.

Pénteken szokásos kioszkos nap. Meg se kottyan a hajnali hazaérkezéssel megfejelt reggel, a Gergővel megejtett kiruccanás után. Felcsendül a moldvai dallamok sora a kenyér ünnepen, kezemben a gardonnyal hadonászom a ritmust, Nitzán megadóan gitározza, Gergő pedig csicsergi és határtalanul boldogan hunyorgok bele a napba. Mindjárt folytatom a kávfőzést, gyümölcslé facsarást, szendvics sütést, süteményvágást, beszélgetést, mosogatást. Aztán a kiválló társaságban elfogyasztható ebéd reményében sürgök forgok a kedvenceimmel a konyhában. Kis lebzselés után irány Srigim, meg akarom mutatni a srácoknak az ottani serfőzde remek péntek délutáni hangulatát. Fürtökben lógnak az asztaloknál a fiatalok, az idősebbek is elkezdhetik jeligére hajazó asztalnál is magas a hangulat. Gyöngyöző poharak, bánom, hogy nem szeretem a sört. Mi elvivős forma mellett döntünk, nem ismerünk senkit és egyébként is fáradtak vagyunk. Hazaérve aztán hagyom, hogy elpihenjen a testem, de nemsokára Sárival rendhagyó héber órát tartunk. Én tanulok ő tanít. Isteni pedagógus! Ábel sétálni megy, szokás szerint, Noé és Eszti osztoznak a görkorcsolyán amivel nem csak a sportpályákon lehet menni, hanem szerencsére a lakásban is. Este aztán még teázunk, szotyizunk  kertben, filmet nem nézünk, mert tudom akkor azonnal elalszom. Talán majd holnap, de akkor sem fontos, jó mikor csak beszélgetünk. 

Szomabaton a gyerekekkel fedezzük föl a Svil Israel újabb szeletét. Ahol most járunk már voltunk korábban, talán egy éve pont. Ábel fenyőmagot gyűjt és tör, mi meg boldogan eszegetjük, ami a rég lejárt szezon után még fellelhető. Megjegyezzük, hogy szezonban jövünk gyűjtögetni. Benne járunk megint a történelemben. Római kori mozaik padló, keresztesek valaha volt teraszos művelésű ligetei, elhagyott arab házak, hatalmas fák, apró forrás, legelő hosszúfülű juhnyáj. Az egyik egyed hátán kék fehér narancssárga jelölő festék csíkjai. Emlékszem Hagarnál annakidején Ramat Zviben ilyesmivel jelöltük a beoltott, elkülönítendő, megtermékenyített egyedeket, mikor melyiket mikor milyen színnel. 

Ezt a nyájat egy huszonéves beduin vigyázza, az állatok többsége a meleg elől a barlang hasadékba húzódik, onnan leselkednek ránk. Nem értik mit mászkálunk a melegben, ha állni, sőt feküdni is lehet. A gyerekek sem értik pontosan miért is kell továbbmenni, így visszafordulnuk engedelmesen. Majd kettesben folytatjuk. 

Elhalad mellettünk egy túra csoport csupa gyerek néhány fiatal kísérővel. Mint egy vándortábor, annyi különbséggel, hogy ezek a gyerekek minden péntek szombaton túrázással foglalkoznak. Van, hogy elméleti előadásokat hallgatnak, van, hogy útrakelnek, van, hogy sokat mennek, van, hogy keveset, mindenesetre együtt csinálják és egészen különös hangulat van ezekben a csoportokban. Mikor kinőnek ebből az "edzés"ből a kapcsolat általában megmarad, ahogy a természetjárás is beivódik, ami aztán a honvédség után egyszercsak újra előtör belőlük.

Vasárnap nem mennek iskolába a kicsik, nekivágunk Noé szülinapi ajándék élményeit megvalósítani. Ikea az első célpontunk. Kék-sárga európa a pálmák közé a homokba zárva. Megnyugtató ismerősség, biztos léptek az étteremig nézelődve. Tele hassal aztán lehet bevásárlókocsin rallyzni, hogy meginduljon az emésztés. Kell a hely a fagyinak. Amikor mindenen túl vagyunk jöhet a jégpálya. Megtaláljuk, nyitva az ajtaja, de sajnos ma zártkörű. Vígasztalnak, hogy Tel Avivban a vidámpark területén is van egy kicsi jégpálya. Már megyünk is, nem kell kétszer meggondolni. Hőség, szikrázó napsütés és zárva tartó vidámpark. Nem csüggedünk járunk egyet a közeli parkban. Nemsokára vizibiciklin pöffeszkedünk és röhögcsélünk, hajtjuk magunkat felváltva előre. Boldogan pislogunk egymásra. Alaposan elfáradva utazunk hazafele a leereszkedő sötétben.

Hétfőn Gergővel újra rajta vagyunk a csíkon. Kék, fehér, narancssárga színek egymás alá festve, és mi részegen követjük, árkon bokron át, oda és vissza, mintha valami díj várna a túlvégen. Vár is persze. Pazar Balaton felvidéki tájra bukkanunk. Nem hiába talpaltunk a kevésbé szép távvezetékek alatt a moshavok keritése mentén. 

A fügefa amire felkúszott a szőlő csalogatóan integet, bíztat, hogy már csak egy hónap és megpihenve az árnyékában jól lakunk majd a valaha volt kertben, ami most senkié, vagy mindenkié. Szép, nyugodt, csöndes hely, méterre a műúttól, ami inkább mezőgazdasági, mint turista forgalmat bonyolít gondolom a szőlő ültetvények között kanyarogva.  A tíz kilométeres kis talpalás a nagy melegben, tűzó napsütésben azért érezteti magát, nem kell sokat bánkódni, hogy haza kell menni, mert nemsokára jönnek a gyerekek.

Iskola után rögtön Holonba sietünk, ahol vár minket a jégpálya. A bérelt kori nem olyan, mint a jól bevált saját, de megteszi, a rolba vidáman simítja az edzés jegét és már csak percek kérdése és lehet siklani a jégen. Hány éve is nem volt a lábunkon korcsolya? Hirtelen elémidéződik a Széna téri jégpálya, az éjszakai hokizás a fiatalokkal, a vasárnap délutáni békebeli korcsolyázás a telepi közegben. A dolgok amiket öröknek éltünk meg, mikor benne voltunk és most lám milyen elképesztően távol vannak, alig van már ott valaki aki jégre lépne egy éjszakai barátságos mérkőzésen. 

Már engedik is be a pályára az embereket, az első lépés a jégen. A Barczák nem felejtenek, ha nem is olyan ördögien lazán, mint mikor szinte naponta csinálták, de hamar belerázódva száguldoznak a ringben. Én nem vagyok Barcza, csak tiszteletbeli, ennek megfelelően csúszok reménykedve, hogy majd később megszokom és valóban. Hamarosan mosolyogva szelem a jeget, rovom a köröket, ami alatt ezek a hozzámtartozók háromszor is körbeérnek. Mikor lejár az idő fel vagyunk dobva és el is vagyunk fáradva. Visszatérünk még ebbe a jégcsarnokba biztosan. 

Kedden a városba készülünk a nagyokhoz. Munak után gyorsan szedem a lábam hazafele, már az ebéd is kész van, a kicsik hazaértek a suliból. Noé ma 13 éves. Életében előszőr ment a szülinapján iskolába szerintem. Hagyományosan a fiúk, akiknek szorgalmi időszakra esik a szülinapjuk azt a napot ki szokták hagyni. Úgy látom ez már nem fontos annyira. Gyors ebéd után indulunk a teletömött hűtőtáskával. Tiramisu lapul benne. A nagyok sugárzó arccal jönnek a park felé ahol a randevút megbeszéltük. Két szülinap is zajlik, egyik oldalunkon bohóc rendezgeti a kiskorúakat, másik oldalunkon ugráló vár, pattogatott kukorica és vattacukor. Csak az egyik oldalon sír vígasztalhatatlanul az ünnepelt. A zene mindkét mulatságban fontos elem, egyik oldalon a Happy ismétlődik körbe körbe, míg a másikon a boldog szülinap jellegű itteni örökzöldek. Mi ülünk középen hatan és vigyorgunk a tányérjainkba, miközben Noé elégedetten nyugtázza, hogy a bicajra szerelhető lámpából az egyik zöld a másik piros kört rajzol majd a kerekére, mikor hajtja azt. Nem maradunk sokáig együtt, vissza kell érni az ifjúsági szervezet foglalkozására és Gergő próbájára.

Este Noé még nekiáll egy új nótának, zenét szerezni este is lehet ugyanis, mi Esztivel utánajárunk milyen is mikor Gergő egy piyut (vallásos énekek) projektben teszi veszi magát. Útközben összefutunk Danával, Shirával és Daniellel így együtt botorkálunk tovább a sötétben a próba terem fele. Altatónak biztosan jó lesz a dolog gondolom még felmérve a gyerekek energiaszintjét. Csöndben, fénylő arccal ülnek aztán a padlón, a zenészek mosolyognak, örülnek a látogatóknak. Ráadásul egy gyerekeknek szóló anyagot hallhatunk, a tesztelő kiskorúak hiszik is meg nem is, hogy minden óvoda megkapja majd a lemezt, amin ezek a dalok szerepelnek. Büszkén állíthatjuk, hogy ezrek ismerkednek majd a tárogató hangjával is egyben. A projekt állami és magányszemélyek támogatásával állt össze, egyfajta népzenei átmentés zajlik úgy is fogalmazhatnánk. Gergő egyik nap a keleti, másik nap az askenáz kultúrát közvetíti a soknemzetiségű együttélést gyakorlatban megvalosító nyúlfarknyi országban, ahol bizony van kulturális feszültség, menekültek és üldözöttek, befogadók és kirekesztők, befogadottak és kirekesztettek. Forrongó kavalkád, amibe kivállóan belesimul a világ egyik legnagyobb pride felvonulása a köré szerveződő egész nyári programsorozattal, párhuzamosan a szigorúan képviselt magas kultúrát előnybe helyező hónapos rangos Izrael Fesztivállal, a kaftános, szörmekucsmás pajeszok vígan lengenek a horgolt kipák mellett a burnuszok között. A rendőri erőszak és túlkapás, a háborús igazságtalanság megfér a hiradóban a politikusok korrupciós ügyeivel és az alvilág főszereplőinek viselt dolgaival, a katonák önfeláldozó honvédelmével, a bevándorlókat, vagy menekülteket érő hátrányos megkülönböztetések feltárásával.

Szerdán már reggeltől az estét vártam vegyes izgalommal. Útálom magukra hagyni a gyerekeket,de szeretek koncertre járni. Amióta rájöttem és sikerült megfogalmaznom, hogy egy esetleges lakástűztől félek igazából, ami esetleg álmukban lepi meg őket kicsit könnyebb. Egyrészt mert lehet róla beszélni,  másrészt ők is értik, hogy nem valami megfejthetetlen rettegés tart hatalmában engem, amitől esetleg nekik is tartaniuk kell, hanem ilyen egyszerű és mondhatni a valóságtól kissé elrugaszkodott dologról van szó. Szerdán aztán elővettek ezek ketten engem, mármint Noé és Eszti és elmagyarázták, hogy tudják, mit kell csinálni, ha ég a ház és még a tabletet sem vinnék magukkal higgyem el. Úgy ugranának ki az ablakon, mit a cirkuszi nyulak. Már ki is próbálták, mondták megnyugtatásra szánt hangon. Noé mélyen a szemembe nézett, átölelt és megígérte, hogy nem lesz semmi gond, Eszti is kedvesen noszogatott, hogy mikor indulok már tulajdonképpen. Gergő már rég elhúzott a kora délutáni beállásra.
Reggel Noéval orvosnál jártak, ahol megállapítást nyert, hogy a sejtéseinknek megfelelően Noé asztmás is a bőr allergia mellett. Kapott puffot, amivel könnyebbek az éjszakák és megszűntethető a légszomja, valamint a hörgős húzós légzése is. Eszti kicsit irigykedik, de reméli legalább szemüvege lesz, ha már ilyen izgalmas izék nem is szükségesek a légzéséhez. Miután az orvosi észrevételek kielemzésén túl vagyunk mégegyszer rákérdeznek mikor is indulok. Fogalmam sincs persze, mert a kevés hozzánk jövő buszok is teljesen alkalmatlan időpontokban jönnek mennek és sosem érik el a vonatot. Már tudom, hogy ez lesz az egyik ügy amiért majd civil összefogást hirdetek a környéken. Egyenlőre a falu szülői listájára küldött üzenettel is megelégszem. Felteszem a kérdést megy e valaki a város fele, ahol vonatra szállva mennék tovább Jeruzsálembe. Természetesen öt percen belül van válasz és az általam meghatározott időben fuvar is előáll Bet Shemeshig. Ha közvetlen stop lenne Jeruzsálembe akkor sem hagynám ki a vonatozást, ami még sosem adatott meg. A sinek egy vádiban futnak végig, ami szép látvánnyal kecsegtet. Szerelmese vagyok ennek a tájnak, ami onnan nézve biztosan egyforma dombok sora, de nekem innen rátekintve maga a történelem és csoda egybegyúrva. Hol egy mozaik, hol egy oliva prés, hol egy római kölépcső, vagy oszlop, hol egy barlang, amiben kényelmesen éltek emberek az őskor után több ezer évvel is, hol egy palota maradvány, aminek falai között Kajafás volt a házigazda. Egy egy fa, ami látta a nagy csatákat, cserepek a valaha volt agyag korsókból, amiből akár Dávid vagy Góliát is olthatta szomját. Támfalakkal határolt, felfoghatatlan idő bővében kialakított, termővé tett, körengeteg helyett teremtett kertek, ligetek.

A La Vache Qui Rit koncert a balga hangmérnök rombolása dacára is nagy siker. Az első szám alatt érzem csak azt, hogy hazamegyünk szépen csöndben, mert úgysem hallani Gergőt, aki a szólista szerepét tölti be az éneken kívül. A második dal alatt sikerül megtalálni a megfelelő gombot és nem kell tovább a belső hallásomra hagyatkoznom, nemcsak látom mit játszik, végre hallom is. Megkönnyebülten kezdek mozogni, lassan szokás szerint elkap az ár és nem ereszt többet. Szállok repülök messze, kitárt karral, zuhanok a semmibe, aztán megint felemelkedem, szabad vagyok. Körbepislantok, bámulnak rám mindenhonnan, vannak akik bátortalanul aprókat mozdulnak. Lassan aztán bevonódnak, kialakul a tánckar, az átlag életkort erősen fiatalítva is jó 60-as a felhozatal. Felemelkedik a székből aztán egy-két laposabb és teltebb fenék, megasba emelkedik a kar, amin már csöppet sem feszes a bőr, átsuhan a ráncos arcon a valaha volt mindenre reményt adó mosoly. Táncol már, ring, fejét felszegi, szeme becsukódik, majd mikor kinyílik homályát elveszti, kifényesedik. Belül tudja, hogy gyönyörű, ha el is járt má felette az a párválasztós idő. A férfiak érdeklődve figyelik az átalakulást, amit mások is elirigyelnek. Mi fiatalok akik a téren állunk, topogunk, forgunk figyeljük a jelentet szemünk sarkából. Aztán mások is felállnak, vannak akik csak kicsit rézsutosan elfordulnak, hogy ne csak a színpadon zajló előadást láthassák. Mintha dervisek és őket figyelő emberek vegyültek volna egybe.

Legszebb, mikor a hálóingben, pokróccal betkart kerekes székes hölgy keze is a magasba emelkedik, arca egyik oldalról a másikra fordul. Partnert keres táncához, amit testi kondiciója elég szűkre szab. Az imént felemelkedett és már teljesen felszabadult, színpad elé törő matrónát magához vonnza ez a jelenség. Elé perdül, lejti táncát, forgatja csipőjét. A hölgy hálásan mosolyog, lengeti karját, amin vállig csúszik a könnyű fehér apró virágos hálóing. A matróna továbblendül, már elöl középen visszavonhatatlanul ővé az első sor. A kerekes székes hölgy megértően, de csalódottan pislant utána. Csak kicsit habozok és máris elé ugrok. Szememet tekintetébe fúrom, engedi, örül neki, hagyja, hogy kék szemébe kapaszkodjak. Táncolunk együtt, egymáshoz nem érve. Érzem ahogy töltődik, érzem, ahogy fárad, érzem hol és hogy van, érzem, hogy boldog. Tudjuk mikor kell abbahagyni, halkan, szaporán piheg, elköszönünk szótlanul. Találkoztunk.

A koncert lassan véget ér, felcsendül a Csajorije, még bírnám hajnalig, de jó így is, szinte metsző hideg szélben megyünk az autó fele, otthon minden rendben, tudom és meg is győződhetek róla nemsokára.

Csütörtökön a szokásos munkanap hangulata után rögtön az iskola busz megérkezésekor megszállt a hétvége könnyedsége. Ebben az a több órás munka sem szegte kedvemet amit egy kilenc órás playlist összeállításával töltöttem. Gergő az éjjel folyamán két rendezvényen is megfordult, sajnáltam, hogy nem tudtam nélküle elaludni, de így legalább láthattam és meglephettem a teraszon ülve háromnegyed négy magasságában.

Pénteken reggel szokásos módon az ébresztő óra előtt felriadok, mielőtt csengetne ki is kapcsolom. Szeretem a péntek hajnali csöndet, a bizsergést, hogy vajon milyen lesz a forgalom, kik jönnek, mi újat lehet tanulni, tapasztalni.

Van egy új játékom is. Az igazából semmire sem jó 10 agórások amik hét közben felgyűlnek a kasszában, a pénztárcámban bekerülnek egy kis kosárba. Dana gyerekeivel aztán az első vendégek  érkezése előtt szétszórjuk a kioszk placcán. A szórás szép és újra és újra visszagyűjtve élvezettel hullatják a rézpénzt. Közben dúdolom, hogy "arany eső a szép kis házra, arany eső a családomra...."

Megjönnek az első vendégek. Eitan, Noé barátja fülhallgatóra gyűjt, így péntekenként velem dolgozik a kioszkban. Erős, lassú mackó. Árad belőle a nyugodt erő, a vendégek türelmetlen akarása sem ingatja meg, kényelmesen támasztja a pultot a rendelés elhangzása után is. Sosem tudom tényleg elkezdi e majd csinálni a gyümölcslét, de annyira lelazít az energia ami árad belőle, hogy a lefegyverző mosolya nélkül is megérné őt alkalmazni. Lazán hozza a tíz kilós répás zsákot, a több, mint tíz kilónyi kenyeret a kemencéből. Vicceseket mond és lehet vele ökörködni is. Mindenkit lelassít a nyugalma. Az anyukáját leszámítva persze. Ilyenkor a sajátjaim nyugalmára és csiga tempójára gondolok, ami valahogy az adott helyzetben engem is meg szokott borítani, mondjuk egy gyorsnak szánt takarítás, rendrakás vagy egyéb hülyeség pillanataiban. Remélem adott helyzetben fordítva is eszembejut majd a dolog és el tudom ereszteni a semmire sem jó hajszoltságot.

Rengetegen megfordultak a kioszkban, nem is tudom meddig lehet fokozni a munkabírásunkat, de jólesően pörgök tőle és csak mikor vége van érzem, hogy nem bírok szinte megmozdulni annyira elfáradok. Hazaérve persze már nem kell ilyenkor ledőlnöm rögtön, mint az első időkben, Flottul megy az ebéd körüli teendők és egyéb házimunkák sora a kertről nem is beszélve, ami felüdülés.

Lógnak a cukkinik, nőnek a padlizsánok, zöld bogyók fürtjei jelzik, hogy nemsokára két pofára zabáljuk majd a paradicsomot. Az uborka is más ízű a kertünkből, mint a boltból, de ez az egész éves saját termések után nem ad okot csodálkozásra. A krumpli termésünket nem győzzük imádni, egészen érthetővé vált mi a jó ebben a növényben, miért övezte rajongás ezt a gumót amióta csak kiderült, hogy ehető.

Este aztán egész normális időben le lehetne feküdni, ha Gergő nem most kapta volna meg az idei nyári Eyal Golan nagy koncertek anyagát. Lefekvés helyett lázas tanulás, kottázás kezdődik. Össze sem lehet hasonlítani ezt azzal a bizonyos első alkalommal, mikor azt éreztem előbb kap majd agyvérzést, vagy infarktust a szorongás és izgalom keverékétől, minthogy megtanulná az anyagot. Azért ezek azok az órák maradtak azok, amikor azt figyelem, hogy az egyébként lazán és könnyedén tanuló szerelmesem micsoda kapkodásban és kilátástalanságban van. Mekkora nyomás nehezedik rá, élvezetről egyenlőre nem beszélhetünk. Az a szája szegletében levő mosoly majd akkor jelenik meg újra, mikor pár óra múlva megvannak az első témák, amik úgy esnek, folynak ki a hangszeréből, mintha mindig is ottlettek volna. Micsoda apró győzelmek ezek az anyagon. Minta az olvasó próba után rögtön jönne a prömier előtti főpróba. Fantasztikus látni a folyamatot.

A megkönnyebbülés persze csak akkor lesz teljes, mikor megérkezik az első próba napra, ami halálos komolysággal zajlik errefelé 9-17 óráig, fél órányi szünettel,  és kiderül, hogy felkészülten, mindent tudva érkezett a tanulásra adott rövid határidő ellenére is. Ilyenkor értem meg újra Sári, Eszti, Noé izgatott készülését, ami nem jelent belemerülős szenvedős tanulást, de van az a bizonyos látható invesztálásáuk. A szorongó szakasz közvetlen sziporkázó kitárulkozás előtt, majd a határtalan nyugalom és szikrázó tudás. Ábeltől a laza ráhagyását irigyeljük kivétel nélkül. Már csak a rögtönzési képességét kellene kicsit megpöccinteni, ami segítene a határozott fokuszálásban. Csillogtatni pedig ő is tud, nem tudtam betelni vele, mikor hallhattam vizsgázni és fel volt dobva, el volt engedve.

Szombat este már jócskán besötétedett, a gyerekek nagy izgalomban várták a legújabb X-Faktor első részét, mikor mi nekivágtunk Gergővel Tel Avivnak. A délelőtti tengerpartozás kiszinezte az arcukat. Noé is rászánta magát a hullámlovaglásra a boogieval, vagyis felhagyott szokásos tengerparti őrhelyének őrzésével, ami nem más mint egy méregzöld napernyő.
Elégedetten néztem az összekészített iskolatáskákat és a pizsamába öltözött gyerekeket. Vacsora az asztalon, kávé a kocsiban, irány a The Zone. A hangulatos fővárosi klubban nem csak a bútorok jók, hanem a hangulat is bensőséges, ismerősen várakozó. Más alkalmakkor megszokott tömeg helyett szellősen vagyunk, ez meglep. Azt hittem a közönség egy része az utcán reked majd annyian leszünk. Mi mindenesetre izgatottan várjuk a "királyokat". Nem kell csalódnunk. A The Taraf bőgő, harmónika-ének, cimbalom és két hegedű felállásban elképesztő zenei mutatványt hajt végre. Már túl vannak egy koncerten, és az idő sem kíméli őket, öregszenek a valamikor volt fiatalok is. Hihetetlen tempok és váltások, gyönyörű futamok a bőgőn, sírnivaló fürgeség a cimbalmon, szaporán szaladgáló, alig emelkedő ujjak a harmónikán és persze a hegedűk! Hogyan lehetséges ez? Állok az első sorban és el vagyok olvadva, fel vagyok dobva, el vagyok képedve, többször kapom magam azon, hogy nyitva felejtett szájjal bámulok. Kicsit zavar, hogy a fotosok pont a fejem mellől tudnak legjobban fényképezni, de ez is csak addig a pillanatig vonja el a figyelmemet, míg beleér a kamera a látómezőmbe. Gergő áll a hátam mögött, néha hátrapillantok. Mosolyog, vigyorog, elernyedve minden tagja, befogad, iszik. Nincs persze idő, felcsendül az ének, a harmonikás csak úgy, mintha a legtermészetesebb volna, hogy ezt is tud, felejthetetlenül dalol. Hajnalban utaznak haza, a koncert után jammelnek a helyi arcokkal, akik nagyon készülnek. Vajon hogyan lehet egy ilyen koncert után bármilyen hangszert előhúzni, és vajon mit gondol az illető, aki mégis előhúzza, hogy mit fog tudni nekik mutatni. Annyira messze, mindenek felett vannak ezek a rettentő fáradt és kiválló muzsikusok. A közönséget alkotó zenészek helyében maximum kezet csókolnék és hazamennék. Otthon szépen sarokba állítanám a hangeszeremt néhány napra, amíg átgondolom érdemes e ezek után bármit is játszani. Még szerencse, hogy nem vagyok zenész.