Napról napra, lapról lapra

Hétfőn vár minket a természet öle és nem habozunk belefúrni magunkat. Eltűnni a lombok között, a tarlón bogáncsot szedni a cipőnkből, megmászni a dombot, eltűnt jelzést felkutatni. Addig menni, míg a kicsik hazajövetele engedi.
Pillanatok alatt ebédet főzni, és várni, hogy kiokádja őket a busz. A két szöszke, szeplős fejecske, a táska alatt görbülő hát, a szakszofon a vállon, a mosoly az arcon. Miénk a délután, lehet vágni, ragasztani, frizurát kipróbálni, teniszezni, görkorizni, heverészni, együtt olvasni, bicikligumit ragasztani és kell vásárolni menni, de lehet azt is jó hangulatban.
Este aztán mégegyszer megnézni őket álmukban mielőtt lefekszünk. Rágondolni azokra, arra a kettőre, aki a komor városban hajtja álomra a fejét. A nagy fiú meg a nagy lány. Azok ketten, akik csöndben, ki tudja mikor annyira megnőttek, olyan csodálatosan kinyíltak, olyan messzire indulnak és remélem ilyen nagyon közel maradnak mégis. Őket reggel szoktam megnézni mikor itthon alszanak, mert képtelen vagyok már később elaludni, mint ők. Mégiscsak öregszik az ember.

Kedden visszafoglalom a kioszkot a hangyáktól, felverem álmos valójából, megtöltöm élettel. Teszek, veszek, rendezkedek és már jönnek is a jóga csoport tagjai szépen sorban az edzés után kiérdemelt egészséges reggelijükért, amit már egész gyakorlottan készítek. A nap további részében Gergő felbukkanását várom. Szokás szerint egyszercsak befut és akkor minden hirtelen még sokkal jobb lesz. Elém ül a magas indiai faragott székre, gőzölög elötte a kávé, hallgatom a híreket az interpretálásában. A hazai információkat az ő szűrőjén keresztül tudom csak türelemmel meghallgatni. Végtelen messze van tőlem az a szeglet, magamtól eszembe sem jut, hogy utánanézzek. A híreket patetikus nyugalommal fogadom, mintha sosem lettem volna része vagy egésze a dolgoknak amik ott végbemennek. Rövid nap van a suliban, Gergő lassan hazaindul, főz valami finomat, mire mi többiek hazaérünk. Isteni az étel illatára érkezni, terített asztalhoz leülni, hideg vizet kortyolni, jó társaságban, mosolyogva enni. 

Szerdán a szelídnek induló szerda jólesően hajtós nappá alakul, nem tudom kik dolgoznak a környéken, olyan mintha mind itt ülnének a kioszkban. Kisebb nagyobb csapatokban jönnek, mennek az emberek. Fogy a szendvics, kenyér, kávé, jégkrém. Egyszercsak az úton feltünik egy visszatérő vendégünk, kezében a pár napos babája. Esztire gondolok, aki legutóbb olyan mély megbeszélésbe keveredett ezzel a barátságos vendéggel. Minden nap rákérdezett az elmúlt héten, hogy volt e már, megszületett e a baba. Most ül az iskolában, és megérkezett a csomag az anyjával. Gyorsan előkapom a telefonomat, fényképezem a rózsaszín jövevényt. Pénteken persze majd visszajönnek, Esztit ők sem akarják elmulasztani.

Csütörtök van máris, munka után nemsokára jönnek a nagyok. Általános izgalom vesz rajtam erőt. Utolsó hazalátogatásuk. Legközelebb már végleg jönnek, hisz nekik is megkezdődik a nyári szünet. A vakáció elejére még esik egy nyelvtan érettségijük, de az már igazán a vége. Addig persze még lesz egy töri érettségi is, de azért az már igazán az utolsó előtti. 

Este mi felnőttek Eyal Golan műsorra megyünk. A hatalmas, többezres koncerteknél sokkal jobban szeretem a rendezvényeket. Intimebb hangulat, sok gyors szám, kevesebb faxni, rövid várakozás a színpadra lépés előtt, oldott hangulat a színpadon, rajongó és boldog közönség. Esküvő, bar mitzvo, bat mitzva, céges buli, szülinapi party bármi jöhet, mind jól szokott elsűlni. Két rendezvényen is játszottak aznap, nagy izgalomban voltam. Aztán jött a hidegzuhany. Ha lehet ilyet mondani egyik  helyszínen ijesztőbb közönség volt, mint a másikon. Jobban szeretem mikor érdekli a fejeket a zene, nem csak a kivagyiság, hogy meg tudják fizetni az ország legsikeresebb énekesét. Egyáltalán nem zavar, ha körülöttem a telefon képernyőjén keresztül élvezik a koncertet, bár el nem tudom képzelni mit csinálnak a felvételekkel. Megőrülök viszont a selfiző majd elvonuló násznéptől, miközben olyan zenélés folyik a színpadon, hogy az arcod leesik. Nem baj nekem jó, akkor is, ha épp rámlépnek egy magassarkúval, akkor is, ha rám ömlik egy feles, bármitől el tudok vonatkoztatni, hisz semmi más dolgom nincs, minthogy élvezzem a zenét. A zenészeknek extra körülmények között kell helytállniuk. A színpadra vonuló násznép mellett a fotósok és videósok is simán beletrappolnak az effektekbe, rátámaszkodnak a cintányérra, kihúzzák a hangszerhez vezető áramforrást, mert tölteni óhajtják a telefonjukat. Az énekes megadóan készíti el az ezredik szelfit miközben olyanokat énekel, hogy elgondolkozol, hogy hangszálak helyett egy lejátszó van a torkában. Pillanatra nem bicsaklik meg, nem téved. A dobos kezét néha csak látni vélem, mert a látásom fáziskésése nagyobb, mint ahogy lecsap és újra lecsap. A basszusért felelős apró ember fapofával lépked betonbiztosan és remekül. Az elektromos gitáron játszó tag a szóló után, amit teljes érdektelenség kísér a közönség részéről, Gergő vállára borulva sírást mímel, hogy ezért tanult annyi éven át. Gergő okosan elrendezett eszközei pillanat alatt lecsapható dobozfedő alá kerülnek, ha felszédül a násznép krémje a színpadra. Engedelmesen játsza a szólamát, társai várják a szólóját, figyelnek és adják alá a lovat, miközben a főhős szinte az arcába hajolva bíztatja, hogy hajrá Barsza. A gitár és szinti macsói is szívesen fogadják Gergő mosolyát, mikor ők kerülnek sorra a szólókkal, már keresik elismerő tekintetét. A derbuka is időről időre megperdül és felpezsdítően koppan, dobban az agyamon. A háttér énekes lányok könnyedén tercelnek, bármelyikük beillene szólistának. Élmény hallgatni ezt a dolgot, mindegy ki mit gondol ennek a zenei stílusnak az értékéről, ez az izraeli népzene egyik jelentős szelete és elképesztő tehetséggel van elővezetve. Aztán hirtelen vége, megyünk vissza a kocsihoz a zenekari busszal, amiben édes a pihenés, akkor is, ha hátul a 140-es tempo eléggé dobálja a járgányt. Már gurulunk is a virágfüzéres kocsinkkal az otthonunk felé, ahol négyen szuzsognak.

Pénteken szokásos kioszkos nap. Meg se kottyan a hajnali hazaérkezéssel megfejelt reggel, a Gergővel megejtett kiruccanás után. Felcsendül a moldvai dallamok sora a kenyér ünnepen, kezemben a gardonnyal hadonászom a ritmust, Nitzán megadóan gitározza, Gergő pedig csicsergi és határtalanul boldogan hunyorgok bele a napba. Mindjárt folytatom a kávfőzést, gyümölcslé facsarást, szendvics sütést, süteményvágást, beszélgetést, mosogatást. Aztán a kiválló társaságban elfogyasztható ebéd reményében sürgök forgok a kedvenceimmel a konyhában. Kis lebzselés után irány Srigim, meg akarom mutatni a srácoknak az ottani serfőzde remek péntek délutáni hangulatát. Fürtökben lógnak az asztaloknál a fiatalok, az idősebbek is elkezdhetik jeligére hajazó asztalnál is magas a hangulat. Gyöngyöző poharak, bánom, hogy nem szeretem a sört. Mi elvivős forma mellett döntünk, nem ismerünk senkit és egyébként is fáradtak vagyunk. Hazaérve aztán hagyom, hogy elpihenjen a testem, de nemsokára Sárival rendhagyó héber órát tartunk. Én tanulok ő tanít. Isteni pedagógus! Ábel sétálni megy, szokás szerint, Noé és Eszti osztoznak a görkorcsolyán amivel nem csak a sportpályákon lehet menni, hanem szerencsére a lakásban is. Este aztán még teázunk, szotyizunk  kertben, filmet nem nézünk, mert tudom akkor azonnal elalszom. Talán majd holnap, de akkor sem fontos, jó mikor csak beszélgetünk. 

Szomabaton a gyerekekkel fedezzük föl a Svil Israel újabb szeletét. Ahol most járunk már voltunk korábban, talán egy éve pont. Ábel fenyőmagot gyűjt és tör, mi meg boldogan eszegetjük, ami a rég lejárt szezon után még fellelhető. Megjegyezzük, hogy szezonban jövünk gyűjtögetni. Benne járunk megint a történelemben. Római kori mozaik padló, keresztesek valaha volt teraszos művelésű ligetei, elhagyott arab házak, hatalmas fák, apró forrás, legelő hosszúfülű juhnyáj. Az egyik egyed hátán kék fehér narancssárga jelölő festék csíkjai. Emlékszem Hagarnál annakidején Ramat Zviben ilyesmivel jelöltük a beoltott, elkülönítendő, megtermékenyített egyedeket, mikor melyiket mikor milyen színnel. 

Ezt a nyájat egy huszonéves beduin vigyázza, az állatok többsége a meleg elől a barlang hasadékba húzódik, onnan leselkednek ránk. Nem értik mit mászkálunk a melegben, ha állni, sőt feküdni is lehet. A gyerekek sem értik pontosan miért is kell továbbmenni, így visszafordulnuk engedelmesen. Majd kettesben folytatjuk. 

Elhalad mellettünk egy túra csoport csupa gyerek néhány fiatal kísérővel. Mint egy vándortábor, annyi különbséggel, hogy ezek a gyerekek minden péntek szombaton túrázással foglalkoznak. Van, hogy elméleti előadásokat hallgatnak, van, hogy útrakelnek, van, hogy sokat mennek, van, hogy keveset, mindenesetre együtt csinálják és egészen különös hangulat van ezekben a csoportokban. Mikor kinőnek ebből az "edzés"ből a kapcsolat általában megmarad, ahogy a természetjárás is beivódik, ami aztán a honvédség után egyszercsak újra előtör belőlük.

Vasárnap nem mennek iskolába a kicsik, nekivágunk Noé szülinapi ajándék élményeit megvalósítani. Ikea az első célpontunk. Kék-sárga európa a pálmák közé a homokba zárva. Megnyugtató ismerősség, biztos léptek az étteremig nézelődve. Tele hassal aztán lehet bevásárlókocsin rallyzni, hogy meginduljon az emésztés. Kell a hely a fagyinak. Amikor mindenen túl vagyunk jöhet a jégpálya. Megtaláljuk, nyitva az ajtaja, de sajnos ma zártkörű. Vígasztalnak, hogy Tel Avivban a vidámpark területén is van egy kicsi jégpálya. Már megyünk is, nem kell kétszer meggondolni. Hőség, szikrázó napsütés és zárva tartó vidámpark. Nem csüggedünk járunk egyet a közeli parkban. Nemsokára vizibiciklin pöffeszkedünk és röhögcsélünk, hajtjuk magunkat felváltva előre. Boldogan pislogunk egymásra. Alaposan elfáradva utazunk hazafele a leereszkedő sötétben.

Hétfőn Gergővel újra rajta vagyunk a csíkon. Kék, fehér, narancssárga színek egymás alá festve, és mi részegen követjük, árkon bokron át, oda és vissza, mintha valami díj várna a túlvégen. Vár is persze. Pazar Balaton felvidéki tájra bukkanunk. Nem hiába talpaltunk a kevésbé szép távvezetékek alatt a moshavok keritése mentén. 

A fügefa amire felkúszott a szőlő csalogatóan integet, bíztat, hogy már csak egy hónap és megpihenve az árnyékában jól lakunk majd a valaha volt kertben, ami most senkié, vagy mindenkié. Szép, nyugodt, csöndes hely, méterre a műúttól, ami inkább mezőgazdasági, mint turista forgalmat bonyolít gondolom a szőlő ültetvények között kanyarogva.  A tíz kilométeres kis talpalás a nagy melegben, tűzó napsütésben azért érezteti magát, nem kell sokat bánkódni, hogy haza kell menni, mert nemsokára jönnek a gyerekek.

Iskola után rögtön Holonba sietünk, ahol vár minket a jégpálya. A bérelt kori nem olyan, mint a jól bevált saját, de megteszi, a rolba vidáman simítja az edzés jegét és már csak percek kérdése és lehet siklani a jégen. Hány éve is nem volt a lábunkon korcsolya? Hirtelen elémidéződik a Széna téri jégpálya, az éjszakai hokizás a fiatalokkal, a vasárnap délutáni békebeli korcsolyázás a telepi közegben. A dolgok amiket öröknek éltünk meg, mikor benne voltunk és most lám milyen elképesztően távol vannak, alig van már ott valaki aki jégre lépne egy éjszakai barátságos mérkőzésen. 

Már engedik is be a pályára az embereket, az első lépés a jégen. A Barczák nem felejtenek, ha nem is olyan ördögien lazán, mint mikor szinte naponta csinálták, de hamar belerázódva száguldoznak a ringben. Én nem vagyok Barcza, csak tiszteletbeli, ennek megfelelően csúszok reménykedve, hogy majd később megszokom és valóban. Hamarosan mosolyogva szelem a jeget, rovom a köröket, ami alatt ezek a hozzámtartozók háromszor is körbeérnek. Mikor lejár az idő fel vagyunk dobva és el is vagyunk fáradva. Visszatérünk még ebbe a jégcsarnokba biztosan. 

Kedden a városba készülünk a nagyokhoz. Munak után gyorsan szedem a lábam hazafele, már az ebéd is kész van, a kicsik hazaértek a suliból. Noé ma 13 éves. Életében előszőr ment a szülinapján iskolába szerintem. Hagyományosan a fiúk, akiknek szorgalmi időszakra esik a szülinapjuk azt a napot ki szokták hagyni. Úgy látom ez már nem fontos annyira. Gyors ebéd után indulunk a teletömött hűtőtáskával. Tiramisu lapul benne. A nagyok sugárzó arccal jönnek a park felé ahol a randevút megbeszéltük. Két szülinap is zajlik, egyik oldalunkon bohóc rendezgeti a kiskorúakat, másik oldalunkon ugráló vár, pattogatott kukorica és vattacukor. Csak az egyik oldalon sír vígasztalhatatlanul az ünnepelt. A zene mindkét mulatságban fontos elem, egyik oldalon a Happy ismétlődik körbe körbe, míg a másikon a boldog szülinap jellegű itteni örökzöldek. Mi ülünk középen hatan és vigyorgunk a tányérjainkba, miközben Noé elégedetten nyugtázza, hogy a bicajra szerelhető lámpából az egyik zöld a másik piros kört rajzol majd a kerekére, mikor hajtja azt. Nem maradunk sokáig együtt, vissza kell érni az ifjúsági szervezet foglalkozására és Gergő próbájára.

Este Noé még nekiáll egy új nótának, zenét szerezni este is lehet ugyanis, mi Esztivel utánajárunk milyen is mikor Gergő egy piyut (vallásos énekek) projektben teszi veszi magát. Útközben összefutunk Danával, Shirával és Daniellel így együtt botorkálunk tovább a sötétben a próba terem fele. Altatónak biztosan jó lesz a dolog gondolom még felmérve a gyerekek energiaszintjét. Csöndben, fénylő arccal ülnek aztán a padlón, a zenészek mosolyognak, örülnek a látogatóknak. Ráadásul egy gyerekeknek szóló anyagot hallhatunk, a tesztelő kiskorúak hiszik is meg nem is, hogy minden óvoda megkapja majd a lemezt, amin ezek a dalok szerepelnek. Büszkén állíthatjuk, hogy ezrek ismerkednek majd a tárogató hangjával is egyben. A projekt állami és magányszemélyek támogatásával állt össze, egyfajta népzenei átmentés zajlik úgy is fogalmazhatnánk. Gergő egyik nap a keleti, másik nap az askenáz kultúrát közvetíti a soknemzetiségű együttélést gyakorlatban megvalosító nyúlfarknyi országban, ahol bizony van kulturális feszültség, menekültek és üldözöttek, befogadók és kirekesztők, befogadottak és kirekesztettek. Forrongó kavalkád, amibe kivállóan belesimul a világ egyik legnagyobb pride felvonulása a köré szerveződő egész nyári programsorozattal, párhuzamosan a szigorúan képviselt magas kultúrát előnybe helyező hónapos rangos Izrael Fesztivállal, a kaftános, szörmekucsmás pajeszok vígan lengenek a horgolt kipák mellett a burnuszok között. A rendőri erőszak és túlkapás, a háborús igazságtalanság megfér a hiradóban a politikusok korrupciós ügyeivel és az alvilág főszereplőinek viselt dolgaival, a katonák önfeláldozó honvédelmével, a bevándorlókat, vagy menekülteket érő hátrányos megkülönböztetések feltárásával.

Szerdán már reggeltől az estét vártam vegyes izgalommal. Útálom magukra hagyni a gyerekeket,de szeretek koncertre járni. Amióta rájöttem és sikerült megfogalmaznom, hogy egy esetleges lakástűztől félek igazából, ami esetleg álmukban lepi meg őket kicsit könnyebb. Egyrészt mert lehet róla beszélni,  másrészt ők is értik, hogy nem valami megfejthetetlen rettegés tart hatalmában engem, amitől esetleg nekik is tartaniuk kell, hanem ilyen egyszerű és mondhatni a valóságtól kissé elrugaszkodott dologról van szó. Szerdán aztán elővettek ezek ketten engem, mármint Noé és Eszti és elmagyarázták, hogy tudják, mit kell csinálni, ha ég a ház és még a tabletet sem vinnék magukkal higgyem el. Úgy ugranának ki az ablakon, mit a cirkuszi nyulak. Már ki is próbálták, mondták megnyugtatásra szánt hangon. Noé mélyen a szemembe nézett, átölelt és megígérte, hogy nem lesz semmi gond, Eszti is kedvesen noszogatott, hogy mikor indulok már tulajdonképpen. Gergő már rég elhúzott a kora délutáni beállásra.
Reggel Noéval orvosnál jártak, ahol megállapítást nyert, hogy a sejtéseinknek megfelelően Noé asztmás is a bőr allergia mellett. Kapott puffot, amivel könnyebbek az éjszakák és megszűntethető a légszomja, valamint a hörgős húzós légzése is. Eszti kicsit irigykedik, de reméli legalább szemüvege lesz, ha már ilyen izgalmas izék nem is szükségesek a légzéséhez. Miután az orvosi észrevételek kielemzésén túl vagyunk mégegyszer rákérdeznek mikor is indulok. Fogalmam sincs persze, mert a kevés hozzánk jövő buszok is teljesen alkalmatlan időpontokban jönnek mennek és sosem érik el a vonatot. Már tudom, hogy ez lesz az egyik ügy amiért majd civil összefogást hirdetek a környéken. Egyenlőre a falu szülői listájára küldött üzenettel is megelégszem. Felteszem a kérdést megy e valaki a város fele, ahol vonatra szállva mennék tovább Jeruzsálembe. Természetesen öt percen belül van válasz és az általam meghatározott időben fuvar is előáll Bet Shemeshig. Ha közvetlen stop lenne Jeruzsálembe akkor sem hagynám ki a vonatozást, ami még sosem adatott meg. A sinek egy vádiban futnak végig, ami szép látvánnyal kecsegtet. Szerelmese vagyok ennek a tájnak, ami onnan nézve biztosan egyforma dombok sora, de nekem innen rátekintve maga a történelem és csoda egybegyúrva. Hol egy mozaik, hol egy oliva prés, hol egy római kölépcső, vagy oszlop, hol egy barlang, amiben kényelmesen éltek emberek az őskor után több ezer évvel is, hol egy palota maradvány, aminek falai között Kajafás volt a házigazda. Egy egy fa, ami látta a nagy csatákat, cserepek a valaha volt agyag korsókból, amiből akár Dávid vagy Góliát is olthatta szomját. Támfalakkal határolt, felfoghatatlan idő bővében kialakított, termővé tett, körengeteg helyett teremtett kertek, ligetek.

A La Vache Qui Rit koncert a balga hangmérnök rombolása dacára is nagy siker. Az első szám alatt érzem csak azt, hogy hazamegyünk szépen csöndben, mert úgysem hallani Gergőt, aki a szólista szerepét tölti be az éneken kívül. A második dal alatt sikerül megtalálni a megfelelő gombot és nem kell tovább a belső hallásomra hagyatkoznom, nemcsak látom mit játszik, végre hallom is. Megkönnyebülten kezdek mozogni, lassan szokás szerint elkap az ár és nem ereszt többet. Szállok repülök messze, kitárt karral, zuhanok a semmibe, aztán megint felemelkedem, szabad vagyok. Körbepislantok, bámulnak rám mindenhonnan, vannak akik bátortalanul aprókat mozdulnak. Lassan aztán bevonódnak, kialakul a tánckar, az átlag életkort erősen fiatalítva is jó 60-as a felhozatal. Felemelkedik a székből aztán egy-két laposabb és teltebb fenék, megasba emelkedik a kar, amin már csöppet sem feszes a bőr, átsuhan a ráncos arcon a valaha volt mindenre reményt adó mosoly. Táncol már, ring, fejét felszegi, szeme becsukódik, majd mikor kinyílik homályát elveszti, kifényesedik. Belül tudja, hogy gyönyörű, ha el is járt má felette az a párválasztós idő. A férfiak érdeklődve figyelik az átalakulást, amit mások is elirigyelnek. Mi fiatalok akik a téren állunk, topogunk, forgunk figyeljük a jelentet szemünk sarkából. Aztán mások is felállnak, vannak akik csak kicsit rézsutosan elfordulnak, hogy ne csak a színpadon zajló előadást láthassák. Mintha dervisek és őket figyelő emberek vegyültek volna egybe.

Legszebb, mikor a hálóingben, pokróccal betkart kerekes székes hölgy keze is a magasba emelkedik, arca egyik oldalról a másikra fordul. Partnert keres táncához, amit testi kondiciója elég szűkre szab. Az imént felemelkedett és már teljesen felszabadult, színpad elé törő matrónát magához vonnza ez a jelenség. Elé perdül, lejti táncát, forgatja csipőjét. A hölgy hálásan mosolyog, lengeti karját, amin vállig csúszik a könnyű fehér apró virágos hálóing. A matróna továbblendül, már elöl középen visszavonhatatlanul ővé az első sor. A kerekes székes hölgy megértően, de csalódottan pislant utána. Csak kicsit habozok és máris elé ugrok. Szememet tekintetébe fúrom, engedi, örül neki, hagyja, hogy kék szemébe kapaszkodjak. Táncolunk együtt, egymáshoz nem érve. Érzem ahogy töltődik, érzem, ahogy fárad, érzem hol és hogy van, érzem, hogy boldog. Tudjuk mikor kell abbahagyni, halkan, szaporán piheg, elköszönünk szótlanul. Találkoztunk.

A koncert lassan véget ér, felcsendül a Csajorije, még bírnám hajnalig, de jó így is, szinte metsző hideg szélben megyünk az autó fele, otthon minden rendben, tudom és meg is győződhetek róla nemsokára.

Csütörtökön a szokásos munkanap hangulata után rögtön az iskola busz megérkezésekor megszállt a hétvége könnyedsége. Ebben az a több órás munka sem szegte kedvemet amit egy kilenc órás playlist összeállításával töltöttem. Gergő az éjjel folyamán két rendezvényen is megfordult, sajnáltam, hogy nem tudtam nélküle elaludni, de így legalább láthattam és meglephettem a teraszon ülve háromnegyed négy magasságában.

Pénteken reggel szokásos módon az ébresztő óra előtt felriadok, mielőtt csengetne ki is kapcsolom. Szeretem a péntek hajnali csöndet, a bizsergést, hogy vajon milyen lesz a forgalom, kik jönnek, mi újat lehet tanulni, tapasztalni.

Van egy új játékom is. Az igazából semmire sem jó 10 agórások amik hét közben felgyűlnek a kasszában, a pénztárcámban bekerülnek egy kis kosárba. Dana gyerekeivel aztán az első vendégek  érkezése előtt szétszórjuk a kioszk placcán. A szórás szép és újra és újra visszagyűjtve élvezettel hullatják a rézpénzt. Közben dúdolom, hogy "arany eső a szép kis házra, arany eső a családomra...."

Megjönnek az első vendégek. Eitan, Noé barátja fülhallgatóra gyűjt, így péntekenként velem dolgozik a kioszkban. Erős, lassú mackó. Árad belőle a nyugodt erő, a vendégek türelmetlen akarása sem ingatja meg, kényelmesen támasztja a pultot a rendelés elhangzása után is. Sosem tudom tényleg elkezdi e majd csinálni a gyümölcslét, de annyira lelazít az energia ami árad belőle, hogy a lefegyverző mosolya nélkül is megérné őt alkalmazni. Lazán hozza a tíz kilós répás zsákot, a több, mint tíz kilónyi kenyeret a kemencéből. Vicceseket mond és lehet vele ökörködni is. Mindenkit lelassít a nyugalma. Az anyukáját leszámítva persze. Ilyenkor a sajátjaim nyugalmára és csiga tempójára gondolok, ami valahogy az adott helyzetben engem is meg szokott borítani, mondjuk egy gyorsnak szánt takarítás, rendrakás vagy egyéb hülyeség pillanataiban. Remélem adott helyzetben fordítva is eszembejut majd a dolog és el tudom ereszteni a semmire sem jó hajszoltságot.

Rengetegen megfordultak a kioszkban, nem is tudom meddig lehet fokozni a munkabírásunkat, de jólesően pörgök tőle és csak mikor vége van érzem, hogy nem bírok szinte megmozdulni annyira elfáradok. Hazaérve persze már nem kell ilyenkor ledőlnöm rögtön, mint az első időkben, Flottul megy az ebéd körüli teendők és egyéb házimunkák sora a kertről nem is beszélve, ami felüdülés.

Lógnak a cukkinik, nőnek a padlizsánok, zöld bogyók fürtjei jelzik, hogy nemsokára két pofára zabáljuk majd a paradicsomot. Az uborka is más ízű a kertünkből, mint a boltból, de ez az egész éves saját termések után nem ad okot csodálkozásra. A krumpli termésünket nem győzzük imádni, egészen érthetővé vált mi a jó ebben a növényben, miért övezte rajongás ezt a gumót amióta csak kiderült, hogy ehető.

Este aztán egész normális időben le lehetne feküdni, ha Gergő nem most kapta volna meg az idei nyári Eyal Golan nagy koncertek anyagát. Lefekvés helyett lázas tanulás, kottázás kezdődik. Össze sem lehet hasonlítani ezt azzal a bizonyos első alkalommal, mikor azt éreztem előbb kap majd agyvérzést, vagy infarktust a szorongás és izgalom keverékétől, minthogy megtanulná az anyagot. Azért ezek azok az órák maradtak azok, amikor azt figyelem, hogy az egyébként lazán és könnyedén tanuló szerelmesem micsoda kapkodásban és kilátástalanságban van. Mekkora nyomás nehezedik rá, élvezetről egyenlőre nem beszélhetünk. Az a szája szegletében levő mosoly majd akkor jelenik meg újra, mikor pár óra múlva megvannak az első témák, amik úgy esnek, folynak ki a hangszeréből, mintha mindig is ottlettek volna. Micsoda apró győzelmek ezek az anyagon. Minta az olvasó próba után rögtön jönne a prömier előtti főpróba. Fantasztikus látni a folyamatot.

A megkönnyebbülés persze csak akkor lesz teljes, mikor megérkezik az első próba napra, ami halálos komolysággal zajlik errefelé 9-17 óráig, fél órányi szünettel,  és kiderül, hogy felkészülten, mindent tudva érkezett a tanulásra adott rövid határidő ellenére is. Ilyenkor értem meg újra Sári, Eszti, Noé izgatott készülését, ami nem jelent belemerülős szenvedős tanulást, de van az a bizonyos látható invesztálásáuk. A szorongó szakasz közvetlen sziporkázó kitárulkozás előtt, majd a határtalan nyugalom és szikrázó tudás. Ábeltől a laza ráhagyását irigyeljük kivétel nélkül. Már csak a rögtönzési képességét kellene kicsit megpöccinteni, ami segítene a határozott fokuszálásban. Csillogtatni pedig ő is tud, nem tudtam betelni vele, mikor hallhattam vizsgázni és fel volt dobva, el volt engedve.

Szombat este már jócskán besötétedett, a gyerekek nagy izgalomban várták a legújabb X-Faktor első részét, mikor mi nekivágtunk Gergővel Tel Avivnak. A délelőtti tengerpartozás kiszinezte az arcukat. Noé is rászánta magát a hullámlovaglásra a boogieval, vagyis felhagyott szokásos tengerparti őrhelyének őrzésével, ami nem más mint egy méregzöld napernyő.
Elégedetten néztem az összekészített iskolatáskákat és a pizsamába öltözött gyerekeket. Vacsora az asztalon, kávé a kocsiban, irány a The Zone. A hangulatos fővárosi klubban nem csak a bútorok jók, hanem a hangulat is bensőséges, ismerősen várakozó. Más alkalmakkor megszokott tömeg helyett szellősen vagyunk, ez meglep. Azt hittem a közönség egy része az utcán reked majd annyian leszünk. Mi mindenesetre izgatottan várjuk a "királyokat". Nem kell csalódnunk. A The Taraf bőgő, harmónika-ének, cimbalom és két hegedű felállásban elképesztő zenei mutatványt hajt végre. Már túl vannak egy koncerten, és az idő sem kíméli őket, öregszenek a valamikor volt fiatalok is. Hihetetlen tempok és váltások, gyönyörű futamok a bőgőn, sírnivaló fürgeség a cimbalmon, szaporán szaladgáló, alig emelkedő ujjak a harmónikán és persze a hegedűk! Hogyan lehetséges ez? Állok az első sorban és el vagyok olvadva, fel vagyok dobva, el vagyok képedve, többször kapom magam azon, hogy nyitva felejtett szájjal bámulok. Kicsit zavar, hogy a fotosok pont a fejem mellől tudnak legjobban fényképezni, de ez is csak addig a pillanatig vonja el a figyelmemet, míg beleér a kamera a látómezőmbe. Gergő áll a hátam mögött, néha hátrapillantok. Mosolyog, vigyorog, elernyedve minden tagja, befogad, iszik. Nincs persze idő, felcsendül az ének, a harmonikás csak úgy, mintha a legtermészetesebb volna, hogy ezt is tud, felejthetetlenül dalol. Hajnalban utaznak haza, a koncert után jammelnek a helyi arcokkal, akik nagyon készülnek. Vajon hogyan lehet egy ilyen koncert után bármilyen hangszert előhúzni, és vajon mit gondol az illető, aki mégis előhúzza, hogy mit fog tudni nekik mutatni. Annyira messze, mindenek felett vannak ezek a rettentő fáradt és kiválló muzsikusok. A közönséget alkotó zenészek helyében maximum kezet csókolnék és hazamennék. Otthon szépen sarokba állítanám a hangeszeremt néhány napra, amíg átgondolom érdemes e ezek után bármit is játszani. Még szerencse, hogy nem vagyok zenész.