Vissza a jövőnkbe

látkép a faluból

Több, mint egy hete lakunk az új helyünkön, nevén nevezve Givat Yeshayahuban. Földrajzilag, az ország közép részén, az Ela völgyben fekvő helység, 14 km-re van Beit Shemes nevű kisvárostól. A falu, csakúgy, mint az előző lakhelyünk úgynevezett moshav, magyarán szólva szövetkezeti falu. No semmi nagyon komolyra nem kell persze ebből gondolni, ez azt jelenti, hogy valamikor az alapítás idején, 1958-ban, a tagok arra szövetkeztek, hogy közösen vásárolnak és értékesítik terményeiket. Alapvetően mezőgazdasággal, állattartással, ezen belül tyúkkal foglalkoztak eredetileg. Az alapítók magyarok, mai szóhasználattal, anyaországi és határon túli magyarok, akik vállvetve tervezték a jövőt. Aki ismeri valamelyest a jelenlegi magyarországi zsidó ifjúsági szervezeteket annak ismerősen cseng az alapítók szervezetének neve: HaNoar HaTzioni. Ábel is ebbe a szervezetbe járt Budapesten. A falu mára Jeruzsálem vonzáskörzetéhez tartozik, többnyire a városból kiköltözött értelmiségi családok szívesen választott lakóhelye inkább, mint termelésre elszánt pionírok gyülekezete.

kicsi házunk

Barátaink, Nitzanék révén kerültünk ide. Házigazdáink családja magyar származású őslakos nagypapával, segítőkész, kedves, nálunk kicsit idősebb házaspár 3 a mienknél jóval fiatalabb gyerekkel. A lakás a házigazda nagyszüleié volt, hosszú éveken át csak magyarul beszéltek a falak között, az elmúlt 5 évben formálódtak benne héberül a szavak, álmok és sóhajok. Most visszafoglaltuk, és ezennel virtuálissá vált hazánkhoz csatoljuk. Fogadjuk, hogy nyelvét, kultúráját megtartjuk. Falait kifestettük, hisz már olyan jól belejöttünk júniusban ebbe a dologba, hogy szinte hiányzott. A beépített konyhabútoron kívül ebben a lakásban sem voltak bútorok, az előző alkalommal beszerzett kevéske dolgunkat hoztuk ide, no meg rengeteg Lego érkezett velünk Budapestről, ami egy igazán régi bőröndben várja az építőket. Úgy terveztük lassan rendezkedünk be, illetve kivárunk, új dolgok vásárlása helyett a használt bútorokat részesítjük előnybe, amiket mások meguntak, ezekhez ugyanis ingyen, vagy nyomott áron lehet hozzájutni. Már már kitaláltuk kinek mire lesz szüksége, hány polc, milyen asztal, mennyi szék, mekkora ágy hiányzik.

Ezzel párhuzamosan igyekszünk ráhangolódni az iskolára is, hisz már javában tart a visszaszámlálás, 5 nap van hátra az első tanítási napig. Júniusban abban maradtunk a közeli kibbutz iskolájával, ahova a gyerekek körzetük szerint tartoznak, hogy visszatértünkkor jelentkezünk. Az elemiben megismerkedtünk Eszti és Noé tanítóival, megtekintettük az osztálytermeiket, befizettük a tankönyveket és kirándulásokat fedező jelképesnek mondható tandíj negyedét.

kirándulni továbbra is járunk családilag (is)

A nagyok tanáraival való találkozó helyett az önkormányzat iskolásokkal foglalkozó szakemberéhez kellett ellátogatnunk, akitől megtudtuk, hogy a középiskolában attól tartanak, hogy az érettségikhez közelítő tananyag szempontjából a srácok héber írás és olvasási sebessége nem elég gyors. Hivatalosan ugyan ketten összesen heti 12 órában kaphatnának ez ügyben segítséget, ám ezt az iskola nehézkesen tudná megoldani. Tavaly már szembesültünk ezzel a problémával, akkor ragaszkodtunk hozzá, hogy a normál gimnáziumi oktatásba kapcsolódhassanak be a gyerekek, az iskola pedig oldja meg humánerőforrásilag a problémát. Ennek eredményeképpen résztvettek az órákon, és egyénileg is foglalkoztak velük. Az év végi bizonyítványuk szerint  elég magasan teljesítettek. Idén nem kardoskodtunk a hagyományos gimnázium mellett, megtekintettük az egyéb lehetőségeket. 

A jeruzsálemi Hanoar HaTzioni szervezet keretében fenntartott bentlakásos iskola kertjébe belépve leginkább egy amerikai campusban éreztük magunkat. A felvétel előző nap zárult le, mint ezt pár perccel később megtudtuk. A beszélgetésből kiderült, hogy bejárós és bentlakásos formában zajlik az oktatás, az alapvetően bevándorló tinédzserek számára fenntartott intézményben. Megtudtuk, hogy az iskola maga francia alapítású, a campusban ezen kívül amerikai iskola is működik. Délutáni elfoglaltságként foci, kosár, vívás, úszás, szinkron úszás, boksz, testépítés, balett, zumba, társas tánc, modern tánc közül lehet választani, de van ping-pong és tenisz pálya is, valamint színház, kórus, szakszofon, fuvola, trombita, harsona, klasszikus és elektromos gitár, zongora, hegedű, derbuka, dob közül lehet választani nagyjából. 

A bentlakásos elhelyezés 4 ágyas szobákban történik, a napi 4 étkezés a közös ebédlőben zajlik. A szépen gondozott kertben edzőjátszótér, grillezésre alkalmas sarkok, uszoda, patak is van. Kár, hogy pont egy nappal a jelentkezési határidő lejárta után ülünk a hűvös irodában.  

Kár, hogy júniusban a középiskolában egy szóval sem mondták, hogy az érettségik közelsége miatt nem biztosak benne, hogy elegendő segítséget tudnak adni a nagyoknak. Ábel és Sára arcáról azt lehet leolvasni az irodai székeken ücsörögve, hogy a kollégiumi elhelyezés kedvükre való lenne, sőt, ha az segítene térdre is ereszkednének annak érdekében, hogy ily módon próbálják meg kötődésünk szakítószilárdságát. Kár, hogy lejárt a jelentkezési határidő gondoljuk mindannyian, miközben a felvilágosítással, felvételezéssel foglalkozó középkorú férfi mondja és mondja a tudnivalókat a suliról, arról, hogy a gyerekek csak két hetente utaznak haza, mert a közbeeső hétvégén kirándulások vannak. Megállapítjuk, hogy elég Szarvas hangulata van a dolognak. Aztán rátér az anyagi részre, itt Gergő bejelenti, hogy most fognak röpködni a súlyos tízezrek, már nem is bánom, hogy lejárt a határidő. 

Pár mondat után kiderül, hogy miután még nem vagyunk egy éve az országban és a gyerekek bevándorlónak számítanak kicsit olcsóbb nekik az egész éves tandíj és bentlakás étellel együtt, mint a körzeti gimiben a tankönyvcsomag. Kár, hogy lejárt a jelentkezési határidő mondja a középkorú férfi, majd megjegyzi, hogy azért akkor kinyomtatná a tavalyi bizonyítványukat, legyünk kedvesek igazolványképet készíttetni és másnap a nagyok jelenjenek meg reggel 9 órakor felvételizés céljából. Nem merünk hangosan örömködni, a nagyok arca megnyúlik az izgatottságtól, a kicsik pacsiznak, mert, ha ez így alakul lesz saját szobájuk, mi felnőttek pedig csak nézzük egymást és az örömben úszókat. Ezek boldogan topognak, indulunk hazafele. 

Nehéz szívvel léptem be, éreztem, hogy megváltozik minden, most kifele megyek és tudom, hogy még drukkolnom is kell hozzá. Teljes agyhasadás. 

Látom, hogy új, érdekes, boldog idő elé néznek, megnyugtatónak hangzik, amit a már odajárótól hallunk a kertben megszólítva, a könyvtáros néni, a szociális munkás mind elégedettek és családiasnak minősítik a helyet. Nyilván marha nehéz és furcsa is lesz ez a nagyoknak, de most boldogan lépkednek mellettünk gondolataikba mélyedve. Elég alapos volt talán az eddigi kapcsolódási felület nyugtatgatjuk egymást mi szülők. El sem tudjuk képzelni mi lesz, ha egyáltalán lesz ez az egész.

támfal (Ipuskának)

méretarány

Holnap felvételi, ezt sem gondoltuk volna tegnap, mikor azt hittük csak valami formaságot kell intéznünk a gimnáziumhoz az önkormányzatnál. Nagyot fordult velünk ez a hinta hirtelen, magasba, ismeretlenbe emelkedett, kicsit kavarog a gyomrom, kicsit félek, de jó, hogy van és ringat, csak, ugye azért mégis. 

A felvételi napján korai kelés, izgatott készülődés, gyönyörű úton haladuk a cél felé. Körülöttünk fenyvesek, kiszáradt folyómeder, igazi nyári mediterrán illatok, kanyarog az út alattunk, rendezem a gondolataimat. Matek, angol, héber szintfelmérőre igyekszünk. A kicsik már most rémesen odavannak, hogy ezzel kell megint tölteni a napot, később ugyan sokat játszanak a kertben, mi is egész sokat tudunk velük lenni miközben a bürokratikus dolgokat ejtjük meg az irodában, de rendre figyelmeztetnek bennünket rá, hogy ez azért nem a legjobb program számukra. 

Ábel és Sári dolgoznak a feladatlapokon, majd beszélgetnek a szociális munkással, aki minket is kikérdez, meghallgat. Később átmegyünk az iskolai részbe, ahol a nagyok egyesével beszélnek az erre kijelölt tanárral, megjelölik a két választott érettségi tárgyukat, arra az esetre, ha fölveszik őket. Ezt velünk is megbeszéli a tanárnő, aki búcsúzáskor azért odaböki, hogy nagyon helyes család vagyunk. Belesünk az egyik üresen ásító kollégiumi szobába, ahonnan egy macska ugrik ki az ablakon, én a könyvtárba is benézek, mert úgy sejtem itt is fognak ezek időt tölteni, innen egy idősebb spániel lép elő, úgy tűnik itt az állatoknak is van hely. Hazafele megyünk, fáradtak vagyunk a korai keléstől, Gergőre vár még egy koncert, én elkísérhetem, a gyerekeket otthon hagyjuk.

A koncerthelyszín a tengerparton van, kék ég, zöld fű, hatalmas nézőtér, ami estére megtelik a város keleti lakosságával, 10.000 ember énekli egyszerre a teljes műsort. Fantasztikus élmény annak ellenére, hogy alig látom a színpadot oldalról, ahol szabadon mozoghatok. Engem persze csak az a kis sáv érdekel gyakorlatilag, ahol Gergő ül, a kivetítő a hátam mögött van, a szólója alatt forgatom a fejemet, hogy szemből is láthassam. A lágy szélben zeng a hangszeréből előcsavarodó díszes dallam, tetszik az embereknek, nekem is. Hazaindulunk, az útközben vásárolt romlott szendvics sem rontja kedvünket, hazaérünk a szuszogó gyerekek közé és behanyatlunk az ágyba.

Másnap reggel feszült munka, várakozás, majd jön a telefon, hogy a gyerekek felvételt gyertek az iskolába. 26-án kell megjelenniük és elfoglalniuk új lakóhelyüket. 

Időközben az előző lakó leszereltette és elvitette a gázpalackot kvázi titokban. Ennek hiányában nem tudunk főzni egyenlőre. Intézzük az újat. Addig a szendvicssütőn varázsolok ebédet hat emberre, semmiség az egész. Az élet szép!