8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás(Mici)

életem első patchworkje gazdátlan pulcsikból

Nagy bajban lennék, ha föl kellene osztanom a napomat a címben szereplő kategóriák szerint. Munka e, hogy az ember egy hat hónapos csöppség fejlődését figyeli, tokáját puszilja, öleli, eteti, itatja? Munka e az, ha az ember az éjszaka közepén látogatóba megy a birkákhoz, hátha elcsíp egy szülést? Munka e az, ha kitakarítja a közös otthont, kimossa a ruhákat, vásárol, ebédet készít, játszik, tanul a gyerekkel, netán veszekszik is vele (az több energiát visz el)? Munka e az, ha rongyokból szőnyeget, falvédőt készít, mert hideg és rideg a ház? Munka e az, ha gyakorol, új műsort tanul? Mitől munka a munka? Ez régi nagy kérdésem, sokat foglalkoztat mi is a pontos meghatározás. Miért is dolgozunk tulajdonképpen? Ha azért, hogy fizetőeszközt kapjunk érte cserébe, akkor vajon mi az amikor önkéntes alapon tesszük a dolgunkat éveken át akár sok órában naponta? Vajon a mi gyerekeink mit gondolnak a munkáról? Eszti hosszú órákat tud eltölteni a lovak körüli ápolási, tisztítási ceremóniákkal, lapátol szart és szénát, hord nehéz vizes vödröket, söpör a birkáknál, Noé komoly energiákat rak bele a zeneírásba, Ábel és Sári nem restek, hogy egyszerre mind az izraeli, mind a magyar tananyagot maguk alá gyűrjék, gyerek foglalkozásokat tartanak heti rendszerességgel, készülnek rá. Gergő reggel paraszt, délben munkás, este értelmiségi. Élünk és megélünk, boldogulunk, sokat nevetünk, tervezünk, szeretünk. Jól vagyunk. Hogy mitől azt pontosan nem tudjuk. Nem érzem a súlyát, vagy a nehezét az életnek, nem kell beleroskadni, azt hiszem ez sokat hozzátesz a mindennapokhoz, amikből valahogy sosem lettek hétköznapok mióta együtt csináljuk.
Lassan betöltjük az ötödik hónapunkat és azt kell mondjam nem jöttünk hiába, sőt továbbra is tartom, miszerint a bátorság nem ehhez, hanem a maradáshoz kellett volna. Itt is homályos a jövő, de biztató. Olyan, mintha egy sorozatot néznék, csak nem tudok torkoskodni, előreszaladni benne. Ki kell várni türelemmel, izgalommal, de nem szorongással, nagy különbség.
Itt most esik és hűvös van, de hétvégére tisztul az idő, visszatér a könnyen megszokható kék ég, napsütés, 20 fok. Emlékszem egy ilyen hétre, mikor ebben az időben, ilyen időben nagy várakozásban voltunk, pár kilométerrel odébb ugyan, de nem túl messze innen. Tudtuk, hogy minden másmilyen lesz, vártuk és megkaptuk őt. 16 éve lesz pár nap múlva, hogy megérkezett közénk, hogy szerethessük és tanulhassuk a szülőséget vele, rajta.

ugróiskola szőnyeg rongyokból

Csak sztorizgatok...(Sári,14)

Van néhány vicces sztori, amik egymagukban nem tesznek ki egy bejegyzést, úgyhogy összegyűjtöttem párat egybe. Mielőtt elolvasnátok FIGYELEM! néhány sztoriból talán nem ez látszik, de alapvetően szeretem az ittenieket, még akkor is ha néha egyáltalán nem értem őket. Tehát.

Tudnivaló hogy az izraeli gyerekek imádnak szülinapi felhajtást csapni a suliban. A szülinapján minden gyerek legjobb barátai hoznak töménytelen mennyiségű lufit, amiket később hülye módon felaggatnak a szülinapos táskájára, hogy az szerencsétlen mindenhova azokkal menjen. Ezek a lufik nem csak arra adnak okot hogy jót röhöghessenek rajtad amikor beragadsz az ajtóba miattuk, hanem arra is, hogy néhány idióta srác az osztályból hirtelen a hátadra ugorjon és elcsórja a lufik igen kis részét, hogy később győzelmi táncot járjon a haverjaival a kipukkasztott lufitetemek felett. Ilyenkor (mármint akkor ha szülinapos vagy) az sem szokatlan hogy napjában 85-ször elénekeljék neked a boldog szülinapot című fantasztikus kis dalocskát. Sőt ha szülinapos vagy (mint ezt később az egyik osztálytársam elmagyarázta nekem) az arra is felruház, hogyha elmész a kicsik (6-8.osztályosok) termei előtt felszólítsd őket arra hogy énekeljenek neked, és tapsoljanak eme igen jeles dátum miatt. Múltkor egy lánnyal sétáltam akinek éppen szülinapja volt, mint ezt a lufik és a körülötte ugráló barátnők láthatóvá tették. Éppen kémiára igyekeztünk ami egy feljebbi épületben van, amikor elhaladtunk a kicsik termei előtt, és amikor is ez a lány azt észlelte, hogy nincs örömujjongás, és még csak nem is énekelnek neki.

Hát ezen elszörnyülködött egy darabig (mai fiatalság! nincs mit tenni), majd felszólította a kint álló fiatalságot hogy tessék gratulálni és énekelni, mert neki ma van a szülinapja. A gyerekek mormogtak nagy nehezen egy mazel tov-ot és elfordultak valami érdekesebb (jelen esetben egy mobil képernyője) dolog felé.

Amikor pár méterrel feljebb jártunk hirtelen felcsendült a boldog szülinapot nóta, hangosan és tisztán. A lány visszafordult és ezt ordította: „Köszönöm, cukik vagytok!”, amikor meglátta hogy a „kicsik” egy évfolyam-társuknak énekelnek, aki boldogan fogadta a vállveregetéseket, táskáján az idióta módon felaggatott lufikkal.

Vagy itt van a Purim (Aki nem tudja mi az, annak mint egy farsang-féleségként aposztrofálnám). Ilyenkor mindenki beöltözik, még a felnőttek is (!). A purimi bál pont egy hónap múlva lesz, Február 21.-én. Az összes haver izgatottan készülődik hogy minek fog beöltözni, és megkérdezték, hogy ugye nekem is van már egy tervem hogy mi leszek. Na itt egy kicsit ledermedtem. Az oké hogy ők beöltöznek és hülyét csinálnak magukból, de nincs az az isten hogy én is csatlakozzam hozzájuk! Amikor elmagyaráztam nekik hogy én utoljára negyedikben öltöztem be, és igazból azt hiszem ennyi elég is volt belőle, akkor viszont ők dermedtek le. A légy zümmögését is hallani lehetett és mindenki rám bámult. Egymásra néztek, és szájról-szájra járt a hír. Hitetlenkedő tekintetek fúródtak az arcomba, és az időközben a szünet végét jelző csengetésre beszállingózó gyerekeket páran suttogva tájékoztatták, hogy ez a lány NEM SZOKOTT BEÖLTÖZNI PURIMKOR!!!!!

- Csak nem öltöztök be 9.-ben, nem? - próbáltam menteni a helyzetet, de ezzel csak rosszabbítottam az amúgy is kedvezőtlen helyzetemen. Szerencsére ekkor megérkezett a tanár és elkezdte az órát, ami az új hírek miatt (a magyar lány nem szokott beöltözni purimkor) fagyos légkörben telt. Amíg a tanár diktált (már meg se próbálom leírni, annyira gyorsan beszélnek, és én meg annyira lassan írok hogy nincs értelme) néhány gyerek még furcsa pillantásokat vetett rám, mintha bármelyik percben kijöhetne rajtam egy pszichopata roham, de amikor a szemükbe néztem elkapták a tekintetüket. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, és az óra hátralevő részében a füzetembe rajzolgattam. Szünetben a haverok odajöttek hozzám, hogy ugye nem gondoltam komolyan amit mondtam, és megpróbáltak meggyőzni hogy mindenképp öltözzek be. Rájuk hagytam mindent, és közben szélsebesen kezdtem azon gondolkozni hogy ússzam meg ezt a nem-beöltözés dolgot sértődés nélkül.

Ennek a sztorinak kapcsán rögtön egy másik beöltözéses gyöngyszem jut eszembe.

Az angol-csoportomból egyik fiú mesélte, hogy tavaly sajnos eltévesztette a dátumot, és egy nappal korábban jött be ninja jelmezben. Emiatt mindenki rajta röhögött, sőt, még haza se tudott menni, mert a szülei nem voltak otthon napközben, tehát nem volt aki fuvarozza. Amit a saját elmondása szerint legrosszabbnak talált, az az volt, hogy másnap semmi meglepetés sem volt abban hogy ninjának öltözve jött be.

Vagy itt van például az ordítozás. Ez az egyik legnépszerűbb hobbi a gyerekek körében. Már-már mesterfokon űzik. Szünetben, óra közben, másik osztály ablaka alatt, és egyáltalán bármikor és bárhol. Meg is kérdeztem az egyik lányt hogy ezt miért csinálják, erre ő vállat vont és elmagyarázta nekem, hogy ő például amikor unatkozik szünetben, na akkor csak úgy üvöltözik egy kicsit, minden ok nélkül, hogy elfoglalja magát. Na itt feladtam hogy megértsem az osztálytársaim lelkivilágát...

De amúgy a kölcsönös hülyének nézésen túllépve jól boldogulunk egymással, és egyre több barátom van, sőt múltkor (ez nagy dolog tőlem) egy „csajos beszélgetésben” is részt vettem „csajos dolgokról” mint például a körömlakk, a gyantázás előnyei és a pasizás. Haladás, mert nem tromfoltam le őket hogy kit érdekel hol láttak egy fiút aki úgy nézett ki mint Justin Bieber (csak elvileg kevesebb volt a haja), hanem meghallgattam őket, és velük örvendeztem, pedig nem is szeretem Justin Biebert...

Félév vége (Sári, 14)

Hű de rég nem írtam! :) Majdnem egy hónapja! De múlt héten megkaptuk a féléves bizonyítványt. Először egy kicsit furcsa volt, eddig a Lauderbe jártam, és ott szöveges értékelést is kaptunk a jegyek mellé, úgyhogy szokatlan volt a pár soros táblázatban nézegetni a jegyeimet. Illetve a százalékaimat. Maga a bizonyítvány jól sikerült (oké, a matek nem lett a legjobb, és a biológia csak 70 valamennyi százalék körül volt) ahhoz képest hogy mennyire értem a hébert.

Kicsit elkeseredtem (nem is értem miért mondják hogy maximalista vagyok), na jó, kiadósan elkeseredtem, de beláttam hogy azért nem lehet MINDEN 100%.

Annak viszont nagyon örültem hogy design-on 100%-ot kaptam. Ami alatt legépeltem ezt a mondatot rájöttem hogy ez így nem teljesen érthető. Tehát.

A 9. évfolyamon heti egyszer van Fakt órád, ami azt jelenti hogy hetente egyszer az általad leginkább preferált (hoppá milyen emelkedett nyelven írok) hobbit csoportban űzöd néhány haverral. Lehet választani sport, művészetek, design, pszichológia, színház, mozi/film és science között. Ez a 9. évfolyamban csak heti egyszer van, mint egy kóstolóként, de 10.-ben már heti hat ilyen órád van. Szóval év elején választanom kellett, és miután kellően megfontoltam (először pszichológiára akartam menni, aztán színházra) rájöttem hogy bizony, ehhez nem mindegy hogy mennyire beszélek héberül. Miután rendkívül borzasztóan érzem magam ha héberül kell beszélnem (idegesít az akcentusom, meg hogy minden szó után elordítják magukat az osztálytársaim, hogy úristen, de cuki akcentusod van, és ölelgetnek) és ha valaki héberül beszél hozzám annyira begörcsölök hogy megértsem (ok nélkül). Most már mindent értek. Oké majdnem mindent... A végén csak hebegtem össze-vissza, és átváltottam angolra. Szerencsére ez pár hónapja már megszűnt és majdnem mindenkivel héberül beszélek. Tehát elhatároztam hogy elmegyek a művészetekre. Amikor beléptem a terembe (a füzeteimet és a mappámat olyan erősen szorítottam „lányos zavaromban”, hogy utána még két napig sajogtak az ujjperceim...) a következő látvány fogadott: néhány fiú póló nélkül mászkál össze-vissza, és az egyik osztálytársam (azt a lányt eleve nem találtam szimpatikusnak, de itt beigazolódott a sejtésem hogy ez bizony kölcsönös) felsóhajt, és sugdolózni kezd a másik unszimpatikus csajjal az osztályból, miközben meredten rám néz, a látszatát sem fenntartva annak hogy nem engem beszél ki épp nagy hévvel (azt hiszem már itt tudatosult bennem, hogy a világért se fogok idejárni).

Fene vinne el! csúszott ki halkan a számon, mielőtt megakadályozhattam volna.

Elfoglaltam az egyik széket jó messze mindenkitől, azt tettetve hogy egyáltalán nem vagyok zavarban (ááá, kicsit sem voltam), és szigorúan a füzetemre fordítva a tekintetem elkezdtem rajzolgatni, hogy kitöltsem a várakozás lassú, és kínos perceit. A tanár (mint a tanárok nagy része itt) késve érkezett, és kezdetét vette az óra. Végig kajákat rajzoltunk/festettünk/vágtunk ki (ezt többes számban írom, de én igazából a sarokban üldögélve annoying orange-okat rajzolgattam) amíg meg nem szólalt a csengő. Én gyorsan távoztam, és még visszapislantottam a teremre ahol a fiúk egymást locsolták nyakon festékkel, és a lányok visítozva dobálták őket ecsetekkel. Na ez utáni héten mentem design-ra, ahova néhány barátnőm járt. Ez tehát a rövid (?) sztorija annak hogy hogy kaptam 100%-ot design-on. Visszatérve a tanulnivalókra a többi óra sem volt könnyű, bár nem póló nélkül mászkáló festéklocsoló fiúkkal kellett megküzdeni, hanem a nyelvi akadályokkal. Mindent összevetve elég sokat tanultam, melóztam, izgultam az elmúlt félévben, és igen, nehéz volt, de most úgy érzem büszke lehetek magamra (oké, igen, a matekon, és a biológián kívül).

Néhányan azt merészelték mondani nekem az itteni haverjaim közül, hogy nekem könnyű, mert nem csinálok semmit. Hát ekkor úgy éreztem hogy elküldöm őket melegebb tájakra (persze magyarul), de erőt vettem magamon, és kedvesen elmagyaráztam nekik, hogy nagyon kíváncsi lennék az ő magyar bizonyítványukra négy hónap magyarországi tartózkodás után.

Amúgy élvezem a sulit, de hullafáradtan jövök haza minden nap, és ilyenkor nehéz rávennem magam hogy matekozzak, és a a magyar tananyaggal is haladjak (az utóbbit nem olyan régen kezdtem el).

És akkor még nem is gyakoroltam gitáron, nem festettem, nem olvastam ami ugye a három legjobb dolog kikapcsolódás gyanánt. Erre jön rá a peula tartás (hetente egyszer foglalkozást tartok 3 másik haverommal együtt a 3.-osoknak akik a moshavban laknak) peula megbeszélés, és előkészítés. Néha nagyon hasznos lenne egy olyan időnyerő amit Hermione használ a Harry Potter harmadik részében...

 

Adatközlős, képekkel (Mici)

Elkezdődött hát ez a 2013-as év, amit nem vártunk és nem féltünk, csak jött és kész. Gergő gyors látogatást tett otthon, aztán gyorsan hazajött, mintha csak a közelben lett volna koncerten.Sok jó emberrel találkozott, jókat beszélgetett. Idáig sugárzott a különböző "érdek csoportok" szeretete. Sokat utazott, igénybe vett autót, buszt, vonatot és repülőt is, mintha Andi és Bandi meséjéből lépett volna elő. Mi eközben csöndesen töltöttük a szilvesztert, hiszen munkanap volt aznap is másnap is, iskolával, birkákkal, gyerekvigyázással.
Van egy fél éves babánk, aki nagy kék szemeivel passzol a csapatba, csak hazajár éjszakára és nem mi vagyunk a szülei. Mindenesetre vidáman töltjük a napokat, bebizonyosodott az is, hogy játékos kedvem nem lankadt és kitartóan tudok ölelni fognövesztő nyűgöset és vidáman kacagót egyaránt. Ezekben nem voltam teljesen biztos, úgy éreztem már kimerültek a készleteim, félve vállaltam és vágytam is rá közben, mert azért ez az igazi kihívás. Egy gyerek az őszinte, vagy tetszik neki valami vagy nem és ezt azonnal kifejezésre is juttatja. Most már ketten várjuk Gergőt a munkából, ketten figyeljük hogyan reggelizik, ahogy Gergővel is ketten kacagunk a göcögővel, pont, mint rég.

Eszti rengeteg időt tölt lóápolással, istálló takarítással, birka simogatással és Sári is elkezdett lovagolni. Mi fölnőttek gyakorlatilag időről időre odafagyunk a karám széléhez, de repeső szívvel figyeljük lovas nemzetünk sarjait. Ábel továbbra is Hofit hallgat délutánhosszat, iskolai dolgairól nem szívesen számol be, de nem is feszegetjük a dolgot. Megkapta  az otthoni tankönyveket, azokat forgatja, itteni nem is tudom van e neki, de hoz remek eredményeket dolgozatokról, a többi majd kiderül. Noé "Masszivkával" múlatja az időt, ha nem csap le rá valamelyik haver a faluból, vagy az osztályból. Az ifjúsági szervezetben is halad a munka, téli játékokat gyűjtenek össze mesélte Ábel, rögtön rávágtam, hógolyózás.
Kinőtt pulcsikat kaptunk, amik már bolyhosak és senkire sem jók éppen, viszont az iskola logója díszlik rajta. Azzal a kéréssel kaptam meg a szatyrot, hogy tegyem hasznossá. Régóta kacérkodom a foltvarrással, készül az első ilyen jellegű falvédőm.Semmi komoly, csak épphogy kóstolgatom a dolgot, így is babra munka, de jó.
Találtunk új erdőt is, ráadásul esélyegyenlő. Izgalmas és gyönyörű, burjánzó zöld és nagyot sétáltunk benne, a végén meg eláztunk kicsit.
Az időjárás miatt féltékenykedők kedvéért jelzem, hogy egész napos esőzés, igazi szélvihar és hűvös van két napja. Sár, lucsok, vizes ruhák mindenfele, nem is vagyunk fölkészülve ilyen ítéletidőre és még vagy egy hétig ezt jelzik előre, remélem alaptalanul.