Barlangokban barangolva új évben

Gergő próbált, én a bölcsiben voltam, a kicsiknek rövid napjuk volt a suliban és ez a nap kitüntetett volt a többi között. Először vártuk haza a nagyokat a kollégiumból.
Pont akkor értem haza a munkából, mikor a sarkon befordult az iskolabusz a kicsikkel, gyors ebédfőzés, zuhanyozás, ünneplő ruhába bújás, Gergő épp hazaért mire elkészültem mindennel. A kicsik elszaladtak a boltba valami finomságért, mi kicsit vártunk rájuk, meg is érkeztek, mire izgultam volna, hogy hova tekeregtek el. Kisvártatva Sári telefonált, hogy ők indulásra készen állnak a kollégiumban, mi merre vagyunk vajon.
Rögtön elsőre elnéztük a naptárban az időpontot, nosza, rajta, hórukk, hajrá, indulás Jeruzsálembe. A kicsiknek ötkor évnyitás az ifjúsági szervezetben, ezért semmiképp nem tartanak velünk, majd hülyék lesznek, mikor autózás helyett játszhatnak, ismerkedhetnek kortárs csoportban mulathatnak. Meg kell szokni, hogy már a kicsik is nagyok, hogy be tudják zárni a lakást, hogy nem gyújtanak tüzet, hogy vigyáznak magukra és egymásra, hogy tudják kezelni a telefont. Lehet, hogy még felnőtt élet is lesz?
De hisz épp előző este voltunk Gergővel kettesben Tel-Avivban egy Balkán jam session-on, ami ugyan inkább jazz volt és sokára is kezdődött, de az első pár szám után egy néni hirtelen megragadta a mikrofont és olyat énekelt, hogy csak na, majd leszakadt a plafon. Nem szeretem a jazzt ezt lehet tudni rólam, akkor sem, és tudom, és értem, de sajnos nem, viszont jól esett az improvizáció, a fülembe születő zene, ami néha átment valamelyik standarbe, de még így is mondhatom, hogy jó volt, mert a dobost élvezet volt nézni is, nem csak hallgatni, a bőgőst már ismertem, mert Eyal Golánnal is ő játszik és nagyon szeretem ahogy bánik a hangszerével. A harmonikás és a szakszis nem vett le a lábamról, de az a néni....
Amikor Gergő sorra került és elhangzott az est egyetlen balkáni ihletésű folyama a néni újra ringbe szállt, mellettem kuporgott valami kis puffon és amikor belendült azon kaptam magam, hogy sikoltok és rikoltok és árad bennem szét és ő mosolyog, mert érti, hogy aztamindenit és Gergő fújta, a dobos püfölte, a bőgő lépegetett és szaladt mikor mi volt a feladat. Őrület volt, és nem csak én jöttem teljes extázisba, hanem a terem úgy hogy volt megőrült, a fotós kattogtatta, az úri közönség magából kivetkőzve tombolt, aki táncolt szinte pogózott, aki ült addig az most felállt, tapsoltak, kiabáltak, majd csend lett. Aztán a tapsorkán. Igen ezt szeretem, szeretem, hogy értik rögtön, hogy ez jó, a laikus is hallja, örül, majd gratulál, föl és megjegyez.
De ez tegnap volt, csak azért jut eszembe, mert hisz akkor is egyedül maradtak itthon, nem volt semmi gondjuk, egy szobába kucorodtak, beszélgettek, majd aludtak. Napközben, pláne programmal kibélelve miért ne menne szuperül a dolog. Menni fog, nem kell izgulni, nem kell izgulni, nem kell izgulni, nem kell izgulni, ismerős mantra, tegnap is ezt mondogattam és izgultam persze, mert ilyen vagyok.
A nagyokra gondoltam hirtelen, akik állnak a napon, már mindenkiért jöttek biztosan, mi még nem is vásároltunk, üres a hűtő, biztosan éhesek lesznek, hogy legyen ez, ja hát persze, Gergő bemegy értük én meg addig gyorsan a közeli szuperben veszek amit muszáj. A nagy ünnepi bevásárlást másnapra tartogattuk.
A viszontlátás olyan, mintha nem láttam volna őket száz éve, futok feléjük, ölelem ahol érem, este azért sikerül összefeszülni marhaságon persze, komolyból nem is érdemes, de addig még hátra van, hogy egész úton röhögnek és mesélnek és ülnek egymás mellett és édesek és gyönyörűek és sugárzóan ki vannak virulva. Nehéz, de jó a kollégiumi lét. Ez a konklúzió. Hiányzunk és az evés meg nehézkes, hiába van hatszor kaja egy nap, valahogy pont nem akkor éhesek. És dolgoznak is, az épületet, étkezőt, kertet rendben kell tartani, be vannak osztva csoportokba. Fáradtak és minden nap rengeteg dolog történik, ez ömlik belőlük ki. Érdekesek az órák, egymás mellett ülnek, az étkezéseket is közösen bonyolítják. Sári új szobába került, ahova megérkezett az új lány, aki eddig a kórussal Berlinben volt. A szobában jó a hangulat, hárman vannak, minden rendben.
Mire hazaérünk a faluba izomláz van a hasamba a röhögéstől, ami az út alatti mesék hozománya. Rég vihogtam ennyit, mint most, mikor ezek elmesélték a kalandjaikat felváltva, egymásnak adva a labdát.
A kicsik programja még javában tart, de mire megéhezünk hazaérnek, terülj-terülj asztalkám van, pedig alig van itthon pár féle dolog, az is több, mint európában szokás. Kencék és olajbogyó, hummus és pita, méz és datolyaméz biztosan akad.
Reggel aztán iránya az ünnep előtti tolongás, gyerekek otthon, felnőttek "vadászaton", izgulok, hogy semmi sem lesz már a boltban mire odakerülünk a készpénzfelvételes kör után, de tévedek, minden kapható, sőt még robot porszívót is lehetne venni jutányosan, de nekünk nem kell. Rosh Ha Sana van, vagyis új év. Az almát azért kell mézbe mártani, hogy a kerek év édes is legyen. 5774 az új évszám, szép. A vége a születési évem.
Otthon béke fogad, autóból kipakoláshoz, segítőkész gyerekek. Ebédfőzés, majd nagy séta a közeli dombokon és utakon Sárival és Gergővel. A többiek punnyadnak, vagy szomszédolnak.
Otthon aztán kiöltözünk, és köszöntjük az új évet. Az ünnepi menü: milánói makaróni, mert azt kérték. Almák merülnek mézbe, gondolunk a jövő évre és jön a filmnézés közösen, mint rég.
Majd három hónapja nem csináltunk ilyet. Mozi a javából, jó együtt. Mindenki hamar elalszik, én már a film közben. Másnapra tenger van kitűzve programnak, ami az iskolaév megkezdése előttről csúszott át ide, hisz akkor a rengeteg intézni való közben elmaradt.
Robogunk az úton, csak egyszer keveredünk el, Nitzanimba megyünk, Miskára gondolunk, aki itt volt elsőre katona a közeli bázison, ami mellett elhaladunk. Belesek a kerítésen, katonák, őrtorony, drót a kerítés tetején.
A tenger hatalmas hullámokkal fogad, szerencse, hogy a parton van egy medenceszerű képződmény tengervízzel persze, itt lehet vízilóvá válni, fetrengeni boldogan. A program sikeres, enyhe napszúrás, leégett testrészek napkrémmel és anélkül különböző mértékben piros családtagok.
Hazaérkezés után   kései ebéd, majd palacsintasütés, hisz Nitzánékhoz vagyunk hivatalosak vacsorára, oda palacsinta nélkül nem merek menni. Teljesen rá vannak akadva, de nem csak a gyerekek a felnőttek is.
Éjjel séta haza és röhögcsélés, olyan jó ez a hangulat.
Reggel aztán irány a közeli cseppkőbarlang, amit Ábel és Sári már látott, igaz 15 évvel ezelőtt. Most is tetszik nekünk, mint akkor,  mindenki lenyűgözve sétál a mindössze 4800 m2es teremben. Ez a legtöbbet publikált cseppkőbarlang azt hallottuk a túravezető sráctól. Elképesztő formák vannak. 1968-ban találta egy kőfejtő csapat. A robbantás után bemenő traktor egyszer csak lezuhant a képről, ijedt munkások rohantak a barlang szájához, szerencsére senkinek nem esett baja. Találtak egy elképesztő csodát. Tíz év kellett hozzá, hogy kialakítsák a helyet úgy, hogy a lehető legkevesebb kért tegyék benne és mégis a közönség szeme elé tárhassák. Hálás vagyok nekik mind, hogy itt állhatok.
Mindannyian boldogan bandukolunk vissza a kocsihoz. Sőt gyorsan elugrunk egy közeli másik barlangba is.
A gyerekek körében nem aratok sikert ezzel a vágyammal, hogy ezt az útba eső barlangot is meg szeretném tekinteni. Ráadásul gyalogolni is kell hozzá, majdnem egy egész kilométert. Igaz meleg van, hisz dél van, de azért kicsit irreális a nyafi.
Előresietek, mert tudom, érzem, hogy ha nem terem előttünk a barlang kábé azonnal, akkor vissza kell majd fordulni. Szerencsére pont a nyargalással meg is lelem a bejáratot, mire hallom, hogy Gergő szól, hogy hátra arc.
Nem, itt vagyunk, karnyújtásnyira, már föl is szökkenek a bejárathoz a sziklára, ahol egy hatalmas fügefa ömlik ki a barlang száján. Sajnos a gyümölcsöt már lelegelték róla mind egy szálig, pedig de jól esne most egy pár édes füge. A barlangban teljesen sötét van, egy rámpa ki van ugyan építve, de semmi több. Érzem a nedvességet, ez is cseppkő kell, hogy legyen, de az orromig se látok. A fülem viszont tökéletesen működik, vagy ezer denevér van odabenn, elképesztő a hangzavar, amit csapnak. Látni nem látjuk őket, egyenlőre a semmibe vesző lépcsőt stíröljük és megyünk rajta befele a ki tudja meddig és hova. Csúszik rendesen, azt érezzük, a zseblámpa funkciónak hála valamicskét azért kapiskálunk a helyzetünkből, de nem sokat. Végre látom a barlang falát, cseppkő bizony! Látszik, hogy használták a barlangot, fekete nyomok vannak a falán. Lassan beleütközünk a rámpa végébe, egy kis négyszögletes sziklavájatban kristálytiszta víz van a korláton túl. Őrületes élmény, már akinek. Van akinek melege van, van akit nem érdekel nagyon ez az egész, van aki elhatározta már a napos séta alatt, hogy szar lesz, ha lesz is barlang. Ezeken most nem akarok és tudok segíteni, jól érzem magam, és akkor sem fogom hagyni, hogy elromoljon.
Otthon gyors varászlat, nemlétező étel, igazi impró zöldséggel, hússal, rizzsel. Nagy a siker, rá is kell pihenni. Én táskát varrok, Noé és Eszti nagy Lego mosást tartanak, Gergő a vadi új plug in-jeivel foglalkozna, de folyton kérdez valaki valamit, Ábel a hálón, Sári olvas, tehát a kérdező valaki főleg én vagyok, pedig nem akarom ám zavarni, de mégis.
Délután séta a nagyokkal a közeli dombokon, kicsik bandáznak a faluban, eszük ágában sincs velünk jönni. Ma már kirándultak eleget. Mi viszont fantasztikus barlangra bukkanunk. Benne emberi nyomok, háromszög alakú vájatok, korom nyom. Olvasom a táblát, rómaiak használták, ez őrület! Kattints a barlangban feliratra, kiurik a link, ha látni akarod te is, megnézheted, érdemes.

barlangban


Ábel hihetetlen megfigyelőképessége birtokéban van megint, talál egy kaméleont. Mi sokára, én speciel komoly segítséggel látom csak meg az ágon. Sosem láttam még szabadban ilyen állatot, elképesztő. Ő meg odaáll és mondja, hogy nézzétek ott egy kaméleon. Sári cserébe gyíkot talál, aztán hazafele megjegyezzük, hogy mit nem néztünk meg most, amit majd legközelebb. Ha lenne hat bicaj messzire el lehetne jutni a környéken. Remek helyen lakunk ismét, másképp remek, mint az előző, várom a telet, mikor virágba borul majd, észbontó lesz már most tudom. Jelen állapotában a nyári mediterrán tájat mutatja, ezt is szeretem.
Jó nekem!