Számolatlan

Folyik az életünk a szokásos mederben. Gyerekek, zene, tájak. Semmi kiugró és mégis semmi hétköznapi életérzés. Telnek a hetek, a hónapok és még mindig az újrakezdés optimista felhangjaival kelünk, fekszünk. Lassan lehet mondani, hogy a kemping lakás érzésből haladunk a berendezett otthon felé, legalábbis fejben mindenképpen. Fizikailag annyi változás történt ezügyben, hogy találtam egy randa szőnyeget, aminek nem győzünk örülni, mert pont akkora, mint kell és miután rajta lesznek dolgok nem baj, hogy nem egy csodaszép perzsa. Olyat majd a szobába teszünk, ha megvettük. Ami történik az inkább az, hogy nagyjából tudjuk mire lenne szükségünk, és azt is, hogy hol keressük ezeket a dolgokat. Nekem a fészekrakó öszönöm valamiért nagyon erősre van állítva. A lakásaink nagyon hasonlóan szoktak kinézni, ami nem az én érdemem, mert izlése kettőnk közül inkább a Gergőnek van. Én a tárolás, praktikum dolgokban tudok teljesíteni és abban, hogy akármi otthonos lesz, ha belemegyünk. Hatan egy csomó felületet eleve eltakarunk. Praktikumnak nevezem mikor edények garmada nélkül is tudok szinte bármit varászolni, a csúcs a pizzasütés volt serpenyőben hajszárító segítségével, sütőnk ugyanis még nincs és itt a mégen van a hangsúly.
A szokásos sétákat nem részletezem, hisz pont elég rendkívüli utat teszünk minden héten, most például a Herodiumban jártunk szombaton.
A Herodium egy vár, amit meglepő módon Heródes építtetett. A megnézéshez el kellett hagynunk Izraelt és átmenni Palesztinába. Ez a fajta határátlépés nem volt új számunkra. A nagyokkal való találkozásainkkor is olyan útvonalon járunk Jeruzsálembe, ami egy ilyen határátlépéssel van megfejelve. Még sosem állítottak meg minket, sem kilépés, sem belépéskor, lassítunk és intenek, hogy mehetünk. Ilyenkor mindig átfut a fejemen, hogy a bőrszínünk, raszjegyeink megfelelnek az elvárásoknak. Az határ után az izraeli oldalon ültetett fenyvesek átadják a helyüket a palesztínai oldal teraszos művelésű olajligeteinek. A messziről is szép geológiai formák rendre ámulatba ejtenek. A fal, ami aztán következik komor és szürke, pont olyan ronda, mint a távolban magasodó gyorsan felhúzott izraeli panel települések. Az út egyik oldalán magas kerítés választja el az arab falut az úttól, megelőzvén és megnehezítvén a kődobálást. A kerítés tövében szemét hegy növekszik, a házak és kertek azonban barátságosan néznek felénk. A gyerekek játszanak az utcán, az asszonyok kendővel a fejükön igyekeznek ide, oda, a meredek utcákon sosem lehetne jeges időben felhajtani, a kertek rendezettek, az építészet eklektikus. A kinai pagoda szerű ráépítés és a klasszikus arab kőház között minden megtalálható. Az út szélén szamaragoló bácsival mindig találkozunk, ebből sejtem nem csak egy van belőle. Árusok is mindig vannak, különféle hasznos és szép dolgokat lehetne venni tőlük, pont, mint a Magyar-Román határon. Aztán jön az elágazás a zöld rendszámú taxikkal és a nagy piros táblával, amin az áll, hogy izraeli állampolgárok részére a táblával jelzett úton behajtani életveszélyes. Nézem az arcokat a tábla mögött, pont olyanok, mint mi, vagy te. Nem szeretnék ilyen tábla mögött lakni. Aztán be szoktunk érni Izraelbe, ezen belül Jeruzsálembe. Ezt az utat már jól ismerem. A Heródium felé vezetőn azonban most megyünk először.

Ábelt sikerült kiszabadítani a koleszből, Sárinak próbája volt a kórussal, így őt majd máskor visszük el ebbe a fantasztikus és bizarr egykori várba.
A Heródium bejáratáig nem sok táblával kényeztetnek el minket, tulajdonképpen a nagy piros táblák igzítanak útba, minden elágazásnál ezek vannak, tehát egyenesen kell továbbmenni okoskodunk magyarosan. Hamarosan megpillantjuk a kúp alakú hegyet, amibe tulajdonképpen belevájták az építményt. Fantasztikus körpanoráma fogad bennünket, ellátni a Holt tengerig, csodálatos dombok öveznek minket, de ezek most sem zöldek, mint a falusi lankáink, hanem kopárak és mégis lélegzetvisszafojtva állunk Gergővel. Ez a kedvenc látképe, tudom, ismerem már egy ideje. Idén tavasszal lesz 20 éve, hogy összebarátkoztunk.

A vár dupla falu volt eredetileg, vízvezeték rendszerrel, bástyákkal, színházzal, zsinagógával, fürdővel, alatta elterülő városkával. Megyünk a föld alatt, és fölött egyaránt és szájtátva figyeljük megint hova keveredtünk. Közben egy malayalamiul beszélő csoporttal is találkozunk, Gergővel egyszerre jut eszünkbe a csodálatos akusztikájú térben, hogy a Doom című indiai film főcímzenéjére kéne fakadnunk, de nem tesszük. A gyerekeink jelenléte több komolyságra sarkall bennünket. Igyekszünk, igyekszünk, de azért időről időre cikik vagyunk, ahogy ez már csak van az emberrel egy bizonyos időszakban.

A kollégiumhoz visszaérve sikerül Sárival is röviden összefutni egy uzsonna erejéig. Jó látni a naptárhoz mérten ijesztően alulöltözött strandapucsos, rövidgatyás, kibuci polós gyermeket.

Aztán elköszönünk a nagyoktól és hazafele robogunk a kicsikkel, mert Gergő koncertre igyekszik. Éjjel betegen ér haza, hirtelen tört ki rajta a taknyos lázas állapot, Noé is köhög, Eszti túl van rajta, persze láz és egyebek nélkül, csak krákogva.

A kertünk virágba borult, csakúgy, mint a dombjaink és még csak a kezdetén vagyunk a színek kavalkádjának, egy csomó virág vár még csöndben a sorára vadon és háziasítva is egyaránt.
Süt a nap és kék az ég. Persze látom, hogy az előrejelzés szerint lesz eső is a héten, amit tulajdonképp várok is, hiszen az aszály sehol sem öröm. A legjobb lenne, ha éjjel esne és nappal nem. Igaz nem kérdezték ki a véleményemet ezügyben.
Mennek a napok sorban, vannak köztük évfordulók is. Ma 11 éve ment el Panni, vagyis a Mama, az anyukánk. Furcsa és nehéz érzés. Távolodunk és közeledünk minden nappal.