Esztivel szokásos sétánkban kimelegedve a hegyetetőn megálltunk hintázni. Vannak kifejezetten hintázós zenék, amiket az ember a fülébe biggyeszt és csak emelkedik és zuhan, felette a kék ég, a szabadság netovábbja mondhatnám. Kicsit ugyan liftezik a gyomrom ettől a játékszertől az utóbbi években, de nem olyan vészes, hogy lemondjak a vesztibuláris rendszerem ingerlésének erről a módjáról. Amikor fölfelé megyek, lábamat messzire előrenyújtom, ahogy régen, mikor tanultam, pedig azóta számtalan módját kikísérleteztem a följutásnak. Nincs alkalom, hogy ne jutna eszembe hogyan is volt, mikor csodálkozva próbáltam fölfogni a mozgásforma lényeges elemeit, igyekeztem az instrukciók alapján összehúzni az izmokat. Nem mondom, hogy gyorsan megvolt a dolog, de ha már akkor tudtam volna, hogy ez milyen sokszor megvigasztal, megnyugtat, megnevettet majd, mikor látom a cipőmet ami mögött az ég kékje a háttér, akkor soha egy pici pillanatig sem keseredtem volna el attól, hogy napokig nem sikerült megtanulni a dolgot. Aztán sok év elmúlt és én álltam a hinta alatt és tanítottam repülni egy egy gyereket, sajátot és másét egyaránt lelkesen. Át akartam adni, meg akartam mutatni ami nekem gyógyszer. Mostanában nem röstellek hintába ülni, nem félek, hogy rám szól valaki a játszótéren, és megfoghatatlan, mikor mellettem valamelyik gyerekünk lebeg és jó nekünk, és kék az ég és süt a nap és a teljes giccshez a madárdal is szól. Ez a jutalom annak, aki fölmászik velem a dombtetőre.
Visszafele jövet már láttuk, hogy borongós az idő, beugrottunk a boltba és hazamentünk ebédet főzni. Noé már órákkal korábban elment egy barátjához, vártuk, hogy nemsokára hazaér. Aztán elkezdett esni, majd még jobban esett, majd hallottuk, hogy kopog és Eszti kezdte kiabálni, hogy jégeső van én meg fölényesen leintettem, hogy esik ugyan, de jég az nincs, de tévedtem. Borsónyi dara verte a frissen ültetett virágokat és teanövényeket. Igazi jégkása borította be az udvart, az utat a kerten túl.
Lassan előbújt azért a nap, kicsit szégyenkezve terítette szét a sugarait, mi pedig nekivágtunk, hogy elkódorgott Noénkat megkeressük. Barátjának ajtaján pattogatott kukorica felhő áradt ki, így biztos voltam benne, hogy nem éhezik és láttam az arcán, hogy nagyon elfoglalt a vendégségben, így Esztivel tovább sétáltunk, majd hazaérkeztünk.
Másnap napfény ébresztett, senki nem tartott velem a felfedezésben. Az ázott föld szaga megrészegített, letértem szokásos ösvényemről, bóklásztam úttalan utakon a felfrissült tájba simulva.
Ebéd után teniszezni mentünk hármasban, majd a kertet túrtam, míg a srácok Eszt Fm műsort gyártottak nagy gurgulázó nevetés kíséretében. Mi még kazettás magnóra mondtuk fel az adott marhaságokat, ők már számítógépre rögzítenek, hangot vágnak, szignált készítenek, egyik kilenc, másik tizenegy.
Az este kellemesen telt, a kialkudott villanyoltáson túl vagyunk egy ideje, mert Noénak el kell érnie a századik oldalig a könyvében, amit héberül olvas.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.