Képtelenség

Vasárnap reggel miután a kicsik elmentek suliba és a nagyok fölkeltek, összepakoltak, megreggeliztek elkezdődött a tépelődés, hogy hívjak e taxit vagy rizikózzuk meg a stoppolást. A stoppolás a falun belül teljesen veszélytelen, egyetlen nehézség, hogy vajon az adott idősávban igyekszik e valaki a városba, mert ha nem az elég kényelmetlen, hisz a srácok lekésik az iskolabuszukat, ami a város egyik teljesen kieső részén veszi föl őket. Oda célzottan biztosan nem megy senki, tehát a stopban az is ott rejlik, hogy ha van is valaki aki a megfelelő idősávban a megfelelő városba megy azzal sem vagyunk teljesen kisegítve. A taxit túlzásnak éreztem kicsit, valahogy azt gondoltam, hogy a faluból folyamatosan halad át autó a kapun, mindegyikben egy ember ül, lehetetlen, hogy ne találkozzunk valakivel aki pont akkor és pont oda megy. És persze végigvettem, hogy nem olyan nagy szám ez a vezetés dolog pláne automata sebváltós kocsink van, dodgem az egész, miért is nem tudok mint más rendes emberek, színre, nemre, vallásra való tekintet nélkül én is vezetni. Mennyit küzdöttem, hogy legyen nekem is jogsim és van, igaz itteni nincs, de lehetne. Képtelenség.
Aztán pont elhaladt az ablak alatt a szomszéd, aki a főbérlőnk is egyben és minden nap Jeruzsálem közelébe megy dolgozni, ahova ugyan nem a városon keresztül a legpraktikusabb menni, de lehet, hogy nem oda megy, vagy nem arra szokott menni, amerre mi. Még mielőtt átgondoltam volna, hogy mit csinálok gyorsan megkérdeztem nem vinne e el minket, ha véletlen a város felé megy. De szívesen, igen ám, de később megy mint mi szeretnénk. Akkor korábban megy, igazán kedves tőle. Örömmel jelentem Sárinak, aki kedvesen elmagyarázza, hogy nekik az általam megjegyzett időpontnál pont negyed órával korábban kell a megállóban lenni. Na akkor most át kell menni és megmondani, hogy negyed órával korábban szeretnénk menni, igaz már így is fél órával korábban indul, mint tervezte. Kínos, de nincs mit tenni, át kell menni és megmondani. Ennyi az egész. Maximum azt mondja nem és hívunk egy taxit. Ábel jön velem a küldöttségbe, egyedül gyáva vagyok, pofátlannak érzem magam. Simán megy minden, persze, hogy és természetesen. És elvisz a megállóba a város kieső részére, sőt megkérdezi én hova szeretnék továbbmenni. Sehova felelem vidáman én a gyerekekkel maradok a megállóban. És aztán? kérdezi érdeklődve, én megvonom a vállam, és mondom neki : aztán lesétálok. Képtelenségnek tartja, de rám hagyja.
Állunk a nyárias napsütésben az üres megállóban, kicsit korán érkeztünk, búcsúzkodunk, biztatjuk egymást, hogy majd hamar elmegy ez a két hét ami igaziból másfél és akkor Gergő is lesz már és túl lesznek a vizsga időszakon é egyáltalán. Tűz a nap. Január közepe van. Képtelenség.
Sétálok lefele az úton, új arcát mutatja a város, olyan utcákat választok ahol sosem jártam korábban. Ráérek, bár vannak terveim, feladataim és várok valakit. Várom Esztert, vagy Mirkát, nem tudom eldönteni hogyan is gondolok rá, hisz hol így hol úgy. Vonattal jön. Beugrom a játékboltba, ami egyben Ápisz is, veszek amit kell és már megyek is a bankba. Amióta itt élünk újra, még sosem voltam bankban egyedül. Most azt tűztem ki magamnak, hogy csináltatok bankkártyát. Nekem ugyanis nincs. Amikor nyitottuk a számlát teljesen biztos voltam benne, hogy nincs szükségem ilyesmire és ha majd lesz akkor fogok igényelni. Hát most eljött a pillanat és már készül is. Kártya nélkül a faluban készpénzhez jutni képtelenség.
Még mindig van időm, szabadon lófrálok. Mindenféle zsinagógák és iskolák tárulnak elém, girbegurba utcák, apró házak, nyomorúságos és elegáns életterek, konténer óvoda, luxus ruhaüzlet, sorház, emeletes palota. Elég vegyes kép. Már egy ideje megszerettük ezt a helyet. Ronda, de valahogy olyan szerethetően csúnyácska. A kedvencem a kis körforgalom, ahol a tűzoltók emlékműve áll, nem tudjuk milyen megfontolásból készült, de lenyűgöző. Naivitásánál már csak a kivitelezése rettenetesebb, már annyira rossz, hogy jó. Szeretjük a kis főteret, ahol a fekete bácsik és nénik ücsörögnek és hangosan beszélgetnek jellegzetes magas hangon izgalmasan éneklő nyelvükön, miközben süttetik magukat a napon, az orosz ajkú kis csoport egy másik padnál kártyázik, a keleti fiatalok álmosan és sietősen jönnek mennek, ha találkoznak, kezet fognak, ölelkeznek, puszilkodnak, valaki ingyen újságot oszt narancs színű kezeslábasban, a biztonsági őr a tollát kattogtatja. A belügyi hivatalnál már kígyózik a sor, a büfében bizonytalan szendvics lapul celofánba tekerve, a cipész bácsi már talpalja az aktuális csizmát, a körforgalomba megint megállt valaki, igaz csak egy pillanatra, egy kis zöldségért ugrott csak be a sofőr.  Pillanatok alatt torlódás minden irányból, a járda és az úttest közé gondosan lerakott műfüvön megcsillan a napfény.
A városnak kifejezetten rossz híre van. Vallási háború színtere. Évekkel korábban megkezdődött az új arculat kialakítása. Ultra ortodox csoportok telepedtek le itt. Az eredeti etióp, orosz és keleti csoportok elkülönülnek egymástól, saját boltjaik, kioszkjaik vannak de egymás mellett élnek mégis közösen. Élesen elkülönülve mindenkitől léteznek a fekete fehérbe öltözött férfiak és szoknyás, parókás asszonyaik a gyerekekkel. Időről időre hallani, hogy valakit atrocitás ér, mert nem megfelelően van felöltözve. Mi nem tapasztaltunk semmi ilyesmit, a történetek rémisztőek az tény, de most is épp csöndes, poros város, mintsem harcos ítélet hozatal díszlete. A város másik szintén csak hallomásból ismert érdekessége, hogy van benne egy kibutz. Az alapítok szembenézve a mai kor kihívásaival arra jutottak, hogy a kibutz mozgalom korántsem marhaság, csak az eredeti formájában már nem szolgálja ki a tagság igényeit. Véleményük szerint nem a közös tulajdon felosztása a kibutz mozgalom szerkezet váltásának lényegi eleme, vagyis a megoldás nem a privatizációban rejlik, hanem a mezőgazdasági tevékenység vált túlhaladottá. A mai kor emberének is szüksége van a közösségre, az ebből fakadó takarékos és okos megoldásokra, a közösen fenntartható fejlődésre, az egyenlőségre, a biztonságra, ezek a kibutzok eredetileg elképzelt pillérei a mai napig fennálló igények. A javakat azonban a mai fiatalok és középkorúak nem feltétlenül az önellátó, vagy piacra termelő, de ebből önellátó mezőgazdasági formában látják megoldandónak. Nem lelkesíti őket a doktori cím elérése után a traktorosi, hegesztői, mosogatógép kezelői, kertészeti munkák felvállalásának széles spektruma. Irodai munkára, államigazgatásban elfoglalható álláshelyekre, röntgen laboratóriumba vágynak, mint mások, de létformának a közösségi létet tartják a legjobbnak. Nosza rajta a városi környezetben hozták létre a kibutzukat. Képtelenség lenne máshol, itt létező alternatíva.
A szupermarketben gyorsan bevásárlok, órám évek óta nincs a telefonomat a hátizsákkal együtt otthon hagytam. Az időérzékem remekül működik, nyugodtan bízom magam magamra. A cucc kicsit sok és nehezebb, mint ami kényelmes, baktatok a vonat állomás felé. Lépcső nincs, csak körben az egész autóforgalmat megkerülve lehet gyalog eljutni az állomásra, itt ember nem gyalogol maximum a kapcsolódó parkolótól idáig, hisz ahogy ezt hetente legalább egy kedves ember megfogalmazza számomra: autó nélkül ebben az országban élni képtelenség.
Eszter, vagy Mirka vonata befut, megpillantom a hátizsákos alakját, örülünk egymásnak, téblábolunk, kávézunk, van idő a buszig, még a megállóban is ácsorgunk kicsit a napfényben. Szatyromban lapul az eper amit neki vettem. Abban a két napban míg nálunk van dolgozni fogok végig. Futva mutatom meg az érdekes helyeket, ahova egyedül kénytelen visszatalálni elképesztően nehéz fotós zsákjával. Így persze lehetősége nyílik arra ami nekem napi élmény, hogy beleolvadjon a tájba, beszippantsa a történelmi időket és tereket, meglesse a természet apró és nagyobb lényeit, színkavalkádját. Hallhatja a csöndet ami a dombok között terül el és a robbanásokat, ami a közeli vadászrepülő bázis gyakorlatozóinak hangsebesség átlépéseiről tanúskodnak. A táj, amit a fényképek nem adnak vissza, hisz ti is azt hiszitek ugyanazon a dombon megyek föl le és nem értitek nyilván minek osztom meg ugyanazt a helyet ma is, hisz már mutattam ezerszer. Nem, ő sem tudja majd megmutatni a fényképeken annak aki nem járt itt, hogy mi ebben a szép vagy más. Ez a hely csak a személyesen elé sietőknek tárja föl magát. A semmi különös bozót bozót hátán elnyel, mint valami elvarázsolt éden, ami soha többet el nem enged. Megmutatni másképp képtelenség.
Hamar telik az idő, máris búcsúzunk, másnap szabadnapos vagyok, járom az utamat, dombra föl dombról le, enyém egyes egyedül vagyok benne ember és ez csöppet sem félelmetes, inkább megható, ha most felbukkanna ő, a távolban épp lefekvő, ha kirajzolódna a jól ismert alakja, ha lehetne, hogy most rögtön legyen vége annak az utazásnak, ha, és megint csak ha. Játszom a gondolattal, legalább a gondolattal, hogy már jön felém. Mexikó még hátra van, még el sem indult oda, hogy felmerüljön a távolban képtelenség.
Csütörtökön épp csak bezáródik a bölcsi teraszának fakerítése az utolsó gyerek után csöng a telefonom. Dávidnak fáj a háta, ha tudnék menni a tyúkokhoz tojást szedni. Esztivel kéz a kézben haladunk, hisz ma is értem jött, iszunk valamit, eszem és már megyünk is, vár a nagyjából 3000 tojás. Mire befejezzük leszáll az este. Noé a barátjánál alszik, mi Esztivel közös szobába telepszünk. Sokat gondolok azokra akik nincsenek épp itthon. Így elaludni képtelenség.
Szombaton kiszedem a gazt a kertben, kapálok, készítem a helyet az új növényeknek, vigyázok magamra, nem hajtom túl a testemet, nem teszem tönkre a bőrömet, igyekszem. Mire megjön Noé álmosan és kicsit csalódottan mi már Esztivel a napon fekszünk, felolvasok. Majd hárman is összebújunk, jégkrémért kiáltó meleg van, árnyékba húzódnak a kicsik én élvezem a nap erejét. New Yorkban, Pesten, Berlinben és ki tudja még hol havazik. Képtelenség.
Délután hárman megyünk a tyúkokhoz, nagy egyetértésben harmóniában dolgozunk, szeretjük egymást, jó nekünk, nagyon jó. Hiányoznak a többiek, ez még jobban összetapaszt minket. Sokat van szó másokról is akik hiányoznak. Esztivel alaposan átbeszélem a cyber tér veszélyeit és felkerül a család utolsó tagja is a tablóra az "arckönyvben". Kapcsolatot tartani, írni, szárnyait próbálgatni, nevetni, keresni, szeretni, el lehet érni hozzá és ő is elér hozzá, aki és ahol a széles világban várja. Fölül a széles világ lovára, ahogy a dalban is van, csak bizakodóbban.Ilyen nagy már ő is, mosolyog rám a fényképen, ismerősök lettünk. Képtelenség.
Leszáll az este, az arcomon húz a bőr, barna vagyok, mint egy indián, a mai napon levés és séta, a levegő a kis ház körüli ez-az kellemesen elernyeszt. Ezen a héten egy ide való képet sem készítettem. Képtelenség.