Szivárvány

A szünet véget ért, nem maradt utána más, mint lehúzni való ágyneműk, takarítható felületek, és a csonka család. A mozdulat, ahogy az ágyneműkbe fúrom az orrom mielőtt a gépbe teszem, hogy még érezzem itt vannak közel, pedig már rég vonatra szálltak, visszazökkentek az ottani életükbe. Milyen jó, hogy csak ilyen közel kell őket elengedni és nem egy másik kontinensre! Egyenlőre. Mert hol van az ugye megírva, hogy ez mindig így lesz.
Visszaléptünk a mederbe, ma reggel a kicsik is iskolába igyekeztek, egyenruhában, iskolatáskával a vállukon kilibbentek ők is a kaptárból. Ennyi volt. Jó volt! Jó volt, pedig tanulás és munka övezte a napokat, amiket szünetnek neveztünk, annak ellenére, hogy a hétköznapinál talán épp több munka tornyosult felettünk. Sikerült mégis kilélegezni, más irányba sétálni, másképp lépni, tenni, élni.

A közelünkbe zajlott az 1972 óta rendszeresen szerveződő Rainbow gathering aktuális eseménye. A helyszínűl szolgáló erdőt jól ismerjük, az utat jelző kis kőrakások mentén haladva hamarosan szemünk elé tárult a mozgalom jellegzetes welcome pontja, majd a központi tábortűz is feltűnt a láthatáron. Kellemes barátságos közeg, bár volt egy olyan érzésem, hogy a dress code-ba nem illik bele hétköznapi viseletünk. Tettünk egy kört, örömmel konstatáltuk, hogy tiszta a terep, valóban senkit sem ismerünk, kivéve Adit, akivel a helyszínre érkeztünk.

Eszti el volt bűvölve az egyensúly gyakorlatokat végző emberek csoportjától, akik valóban Meteoros tornászokat idéző módon álltak, hasaltak a levegőben összetapasztva lábukat, kezüket, hasukat. A fesztiválok visszaköszönő elemeként itt is voltak hullahopp karikák, ördög botok, frisbiek, kutyák és gyerekek. 

Ami mégis más volt, mint szokott, hogy mindnki belarakta a közösbe amilye van. Szinte mindenki hangszerrel érkezett és bokorról bokorra haladva jammelésbe futott az ember. Az alkalmi zenekarok alkalmi közönsége egyaránt remekül szórakozott. Színpadok helyett árnyat adó textiliák és tobozokat elfedő szőnyegek voltak csak. Játékok indultak, mozgás órák alakultak és zajlottak, volt aki a festményeiről készült fotográfiák közül engedte választani az érdeklődőket és időről időre közösségi evés is volt, gondolom, ha gyerekek nem is, de szerelmek születtek és fejeződtek be, barátságok köttettek, emlékek vésődtek.

Összesen három nap tértünk újra vissza a béke szigetére és zenéltünk örömmel változó tagokkal kiegészülve. Talán a harmadik nap volt a csúcspont. Vera, aki a Lavache Qui Rit zenekarban hegedül családdal és hangszerrel érkezett, hárman kezdtünk muzsikálni egy tisztáson. Nem telt bele két percnél több már volt gitár, ének, ney, klarinét, djembe, tar, doromb és egy egyre csak duzzadó közönség, aki lelkes vagy épp magába forduló, táncoló, vagy bambuló, de részt vevő tagból kovácsolódott.

Esztivel legtöbbet ezen a fesztiválon találkoztunk a szünetben, ugyanis Kamaval való barátsága az egész családot áthatja itt is ott is. Mi felnőttek is lelkesen barátkozunk, odaát meg egyszerűen ajándéknak tekintik ezt az itt legkisebb, ott nagynak számító mintadarabunkat. Szinte folyton "oda van". Ott játszik, ott eszik, ott alszik, igaz néha itt zajlanak ugyanezek az események, de valahogy azt érzem folyton hiányzik.  Az új barátság keretében készült házifeladat, bunker, vizi játék, kis jelentek és koreográfiák tömkelege, montázs, rajz, sütemény és kacagtató pillanatokkal kirakot órák hosszú sora.
Voltak Gergővel kettesben bonyolított programjaink is. Találkoztunk Eranékkal, csak mi négyen felnőttek, megállapítottuk, hogy azért úgy is elég érdekes és jó nekünk együtt, bár a gyerekekkel kiegészülve is másképp szuper az egész.

Voltunk túrázni is kettesben. Megint találtunk egy hegytetőn levő valaha volt várost, támfal rendszerrel, épület maradványokkal, csodaszép tájjal.

Voltunk a szomszédos településen vendégségben, ahol egyszer végigrobogtunk ugyan, de mit lehet úgy szemügyre venni. A hajnali napsugárról elnevezett település kiesebb, elhanyagoltabb a miénknél, talán az építészet is eklektikusabb, érdekes házakat, udvarokat láttunk. A vendégség egy jurtában zajlott, amit egy igazi holland ember épített az igazi Mongóliában. A jurta helyén korábban egy kisebb állt, és faragatlan rúdjai szúrtak bele az akkor is épp kék égbe, de ez most még fennségesebb, hivogatóbb darab. Lehet, hogy egyszer ilyenben is lakunk majd? Lakályos, szép, harmónikus. A kertből láttam a mostani házunkat, madártávlatból is helyes, vidám kis lak. Egyenlőre nem cseréljük le semmire se. 

A szűk családi pillanatok is viszonylag feszülés mentesen zajlottak, amennyi volt, annyi meg talán kell. Bár a tanulással kapcsolatosak egyáltalán nem estek jól és nem hiányoztak senkinek sem. A hely szűkössége miatt kialakuló nehezebb pontok jobban hozzátartoznak a normális üzletmenethez, és hamar túllendülnek, nincs komoly jellegük. Ezeket leszámítva meg semmilyen feszesség nem jött létre, ami megnyugtató, hisz mégiscsak két kamasz tért haza a két kamaszodó mellé.
Én is túlestem az első igazán izgalmas eltávon. No nem én voltam el, hanem Ábel. Jeruzsálemben önállóan, éjszakába nyúló haza buszozással. Nekem rettegés, neki szabadság. Erről már sokat hallottam, talán fejlődő képes vagyok, elsőre nem vizsgáztam jól higgadtságból biztosan. Másnapra banálisnak tűnt a para. Hátha legközelebb jelen időben is sikerül normálisnak maradnom!
A nyár feltartóztathatatlanul ömlik szét, szikkaszt, izzaszt a nap sugara, már csak az iskolákat kellene lakatra zárni és folytatódhatna az élet.