4 napig a sivatagban (Sára)

A helyi ifjúsági szervezet minden évben rendez egy Hanukai kirándulást. Idén a Negevben „túléltünk” négy napig. 1500 gyerek jött el egész Izraelből.

A csapatok a földrajzi körzetek szerint voltak felosztva, vagyis én és Ábel a Gilboa csapatba kerültünk, 30 másik gyerekkel a környező moshavokból, és kibucokból, akiket valamennyire már ismertünk, hiszen ugyanabba az iskolába járunk.

A kirándulás napján hajnalban (fél 5-kor) felkelni nem részletezem milyen nehéz volt. Háromnegyed 6-kor állt meg a busz a mi moshavunk megállójában, és egy öleléssel búcsúzva felszálltunk. A buszon még nagyon kevesen voltak, valószínűleg a mi moshavunk volt a második megálló az összes közül (kb. 8-10). Amikor felszálltunk még sötét volt, de ahogy sorban felvettük a gyerekeket a környékről lassan kivilágosodott. Ezután történtekről sajnos nem tudok beszámolni mert elaludtam. Arra ébredtem hogy az autópályán repesztünk kb. 300 km/h-val és a gyerekek fele alszik, a másik fele meg az egyik fiút figyeli aki gitáron játszott épp valamit, és közben ordítozva biztatták. Ábel mellettem már épp belemerült egy olyan igazi nyálkicsorgós álomba, amikor felébresztettem. Ezután még pár benzinkútnál megálltunk, de végre valahára három és fél óra utazás után megérkeztünk a sivatagba, ahol a többi gyereket szállító busz is várakozott. Ezután minden eléggé felgyorsult, nagy csomagok, bőröndök egy nagy rácsos-tetejű teherautóra kerültek, majd amikor már mindenki a kék hulcában gyülekezett a saját madrich-jainál és csoportjánál elindultunk. Körülbelül 5 percet mehettünk amikor bejelentették hogy most leülünk és pihenünk ezután a fárasztó túra után, és bemutatkoztunk, valamint azt is megtudhattuk hogy ki hogy szereti a fánkot.

Ezután folytattuk a „kirándulást” és 3 kilométert mentünk kisebb pihenőkkel. Amikor megérkeztünk az első táborhelyre ahol a többi csoport már a sátrát állította, (néhány karó a földbe szúrva, arra hajlított műanyag csövekre feszített kötelek, amire került a melegházakban használatos átlátszó műanyag ponyva.) sőt volt aki már a vacsoráját főzte egy földbe ásott gödör néhány fadarab és persze serpenyők és lábosok segítségével.

Mint más a kirándulás előtt kiderült minden nagyobb csoport 2 csoportra osztódik a táborhelyen, az egyik vacsorát főz, a másik felállítja a sátrat. Ez körülbelül fiúk-lányok felosztásban valósult meg, és nem meglepő: nem a lányok állították fel a sátrat. A táborhely mindig változik ahogy megyünk tovább, az út végén a következő táborhelyre jutunk.

Oda már előttünk megérkeznek a teherautók amik a mobilvécéket, a csapokat, és az összes többi túlélést könnyítő cuccot szállítják.

Megkezdtük a főzést, a zöldségek megmosását, a hamburgerhúsok előkeresését a „bigbeg”-ekből (halál komolyan így hívták a nagy táskákat, de a többesszámot már héberül tették hozzá, úgyhogy legtöbbször a „bigbegim” szó hangzott el). Ezalatt besötétedett, és már a sátrak álltak. A salátát a kinyitható asztalon készítettük el, majd a tüzet körbeülve vártuk hogy a kuszkusz megfőjön és a hamburgerhúsok is végre kész legyenek.

Amikor minden megfőtt és megsült körbeálltuk a kinyitható asztalt ami szinte roskadozott a sok kaja alatt, hirtelen mindenki elkezdett ordítani. Beeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee-teávon (valami) (valami) (valami) jálla jálla háGilboá! Ez nagyjából annyit jelent (már amennyit ugye értettem belőle hogy jó étvágyat, és hogy gyerünk gyerünk Gilboa).

Amikor ezzel végeztünk sorba álltunk, ami itt persze nem létezik lökdösődés és tolakodás nélkül, és sorban kaptunk ételt a műanyag tányérunkba. A vacsora után énekeltünk, és meggyújtottuk a hanukai gyertyákat. Még néhány közös játék után a „sátorba” mentünk, és lefeküdtünk aludni.

Mármint ha azt a hat órán keresztül tartó intenzív vacogást és forgolódást alvásnak hívjuk.

A hajnali 4-es kelést is beleszámítva nem a legjobban kezdődött a nap. Még sötétben fogmosás, sátorleszerelés, cuccok összepakolása, wc-re menés, a reggelihez szükséges dolgok szétosztása a hátizsákokban, majd szemétszedés, és amikor végre kivilágosodott valamennyire, az indulás. Körülbelül egy másfél órát mentünk (közben megálltunk valamilyen romoknál, ahol megpihentünk) miután megálltunk reggelizni. A reggeli tetemes mennyiségű kifliből állt, amihez különböző fűszerekkel kevert cottage túró/sajtot, zöldséget, és csokikrémet lehetett enni. Amikor megemésztettük a reggelit, és a csoportok nagy része már leelőzött minket, elindultunk, hogy megmásszuk az előttünk tornyosuló hegyláncot. A hegyre körülbelül másfél két óra alatt kaptattunk fel kisebb-nagyobb pihenőkkel, majd folytattuk az utunkat a hegylánc tetején.

Amikor végre leértünk a hegyről már délután volt, úgyhogy leültünk ebédelni, ami szeletelt kenyérből, tonhalkonzervből, szalámiból, a reggeli maradékából és halvából állt.

Azt azért tudni kell hogy az izraeli emberek élnek-halnak a halváért. Nem mondom, finom, de azért nem folytatnék vérre menő vitát azon hogy ebédhez vagy reggelihez együnk inkább. Mindenesetre a halva érzékeny pont az életükben, és minél többet sikerül egyszerre megenniük annál boldogabbak, és kirobbanó energiával tudják folytatni a túrát.

Amikor már mindenki elég halvát evett továbbálltunk, és a délután túlnyomó részét sziklamászással töltve megérkeztünk a második táborhelyhez. A sátrat már sötétben raktuk fel, és elkezdődött a lehangolóan hosszú sor végigállása egy pohár forró levesért, hogy amíg a vacsora készül, addig se fagyjunk meg.

Nekiláttunk a vacsorakészítésnek. Ezen az estén már nem feküdtünk le olyan korán, mint előző nap, még sokáig a tábortűznél beszélgettünk, énekeltünk.

A harmadik nap reggele már nem volt olyan szörnyű mint az előző, nagyjából kipihentem magam. Az ébresztő általában így szólt: Ébresztő Gilboa! Keljetek fel, 10 perc múlva a sátorponyvát leszedjük, siessetek!!! Ilyenkor mindenki mint az őrült összecsavarja a matracát/polifomját, összepakolja a táskáját, megtölti az üvegeit vízzel, felvesz még öt darab pulcsit, fogat mos és vécére megy 10 perc alatt. Elindultunk, és egy gyors reggeli bemelegítő torna után nekivágtunk a hegyeknek. Ez volt a legrosszabb része az egész napnak, reggeli nélkül felmenni három egyenként kb. 2 kilométer hosszú nagyon meredek hegyoldalon, pihenő, és megállás nélkül. A harmadik napra már fájt a lábunk, az egész napos meneteléstől, fájt a hátunk amin a legalább a 4.5 liter vizet cipeltük, az egy napi kötelező adagot. Amikor végre felértünk a hegy tetején lévő beláthatatlan hosszú síkságra, leültünk és csöndben élveztük a napsütést meg az üldögélést. Ez b. 5 percig tarthatott, mert a vezetőink felállítottak minket, azzal az okkal hogy 50 méterre van egy nagyon szép hely, és ott fogunk reggelizni. Hát az az ötven méter inkább száz volt, és amikor odaértünk kiderült hogy a reggeli ideje bizony még messze van.

A madrichok egy sorba állítottak minket, meg kellett fognunk egymás kezét, és becsukni a szemünket. Aztán becsukott szemmel kellett előre lépkednünk, amit kicsit félve tettünk meg hiszen a síkság hosszú volt, de nem széles, és a hozzánk közel eső részén (amerre épp lépkedtünk) egy mély szakadék tátongott. Amikor már mindenki csak két centiseket mert lépni megállítottak miket, és azt mondták üljünk le a földre. Amikor kinyithattuk a szemünket egy gyönyörű völgy tárult a szemünk elé. Elképesztően szép volt, de nincsenek szavaim arra hogy leírjam. Legalább nyolcféle árnyalatot láthattunk, hihetetlen szép formájú dombokat, és buckákat. Egy időre mindenkinek elállt a szava, de aztán mindenki egyszerre kezdett el beszélni. A vezetőink azt kérték hogy egy teljes percig maradjunk csendben (ez a helyieknek nem kis feladat ám!) és csak nézzük a tájat. Ha valaki megszólal újra kezdjük a számolást. Nekem nem esett nehezemre csendben maradni egy szakadék szélén ülve, amikor egy leírhatatlan Hold-béli táj tárul a szemem elé, de ezzel nem voltak mind így. Legalább ötször kellett újra kezdeni, az egyik gyerek meg is sértődött, mert hogy ő ilyen hülye játékot nem játszik.

Amikor gy pisszenés nélkül letelt az 1 perc elkezdtük a reggeli előkészítését.

Reggeli után nem sokkal továbbindultunk, lejöttünk a hegyről, és kisebb pihenőkkel ebédig gyalogoltunk, immár vízszintes talajon. Ebéd után egy két órás szünetet tartottunk, játékokkal, és beszélgetéssel, merthogy a táborhely már csak kb. 200-300 méterre volt. A táborhely előtt egy köpésnyire még egyszer megálltunk, és leültünk, hogy elmondhassuk kinek mi tetszett és/vagy nem tetszett ebben a napban. Az egyik fiú azzal borított hogy neki alapvetően tetszett, de az elején az Alija HaNacit (náci alija, a meredek emelkedőket alijának hívtuk) nem tetszett neki az elején. Ezen az egyébként találó elnevezésen mindenki nagyot nevetett. A harmadik napon még világosban kezdtünk neki a sátorfelállításnak, és vacsorakészítésnek. Vacsora után (megint saláta, de most paradicsomszószos virslivel, és tésztával) még egy nagy éneklést is csaptunk, mert ez volt a hanuka utolsó napja. Ezen az éjszakán mindenki sokáig maradt fenn (jó, engem kivéve, mert fájt a fejem) s ismerkedett, énekelt, meg a mobilvécékből előugorva ijesztgetett gyanútlan embereket, ki-ki a maga ízlése szerint. Az utolsó napi felkelést már egész megszokottan és gyorsan letudtuk, majd az elmaradhatatlan torna és az indulás. Talán ezen a napon volt a vége felé a legnehezebb. Tudtuk hogy valamikor meg fogunk érkezni a buszokhoz, de az útnak csak nem akart vége lenni. Amikor már csak 200 méterre voltunk a buszoktól, vagyis körülbelül már legyalogoltuk a napi 20-22 kilométert leültünk, és kinek-milyen-volt-a-nap-megbeszélést-tartottunk. Ezután kaptunk kitüntetést a hulcánkra, és mindannyiunkat nagyon megdicsértek. Egy gyors ebéd után elindultunk a buszokhoz, és felpakoltuk a bigbag-eket, meg a saját csomagjainkat. Délután 2-kor elindultunk végre elindultunk haza. Ramat Zevibe kb. 7 óra tájt érkeztünk, amikor is már meglehetősen fáradtak és idegesek voltunk. De szerencsére Miciék értünk jöttek, és a csomagokkal az utat a házig autóval tettük meg. Otthon ünnepi vacsora várt, és egy meglepetés: Átrendezték a szobánkat, és mindketten kaptunk egy-egy nagy polcos-fiókos szekrényt.

Az esti filmek megnézése után a jó meleg paplan alatt feküdni igazi otthon érzés volt. A kirándulást nagyon élveztem, de megérkezni HAZA még jobb volt.