Fakanál helyett dobverő

Az elmúlt héten pont ugyanazok történtek, mint szoktak. A gyerekek mind az öt nap elmentek iskolába, Gergő mind az öt nap elment a birkászatba, én mind az öt éjszaka ügyeletet vállaltam a kisbárányok születése okán és mind a hét nap boldogok és kiegyensúlyozottak voltunk, ami lehet, hogy nagy szám, de nekünk teljesen természetes jelenség. Voltak persze kiugró pillanatok, amikor még boldogabbak és még felfokozottabbak voltunk az átlagosnál.
Csütörtök reggel a birkák takarítása és etetése, valamint a kézzel történő nagymosás és napi rendes körlettakarítás után elindultunk a napsütésben a kék ég alatt a bordó autónkkal Afulába. Odakanyarodtunk a bolt elé, ahol a zöldség-gyümölcs beszerzését szoktuk foganatosítani és elhelyeztük a csomagtartóba a hétvégi vitamin adagot, majd az autót helyeztük el a működő Park and Ride parkolóban a buszpályaudvaron.
Megvártuk a Tel-Avivba tartó egyik járatot, fölültünk rá és már robogtunk is a tengerpart felé ketten, mint régen olyan sokszor. Az előttem ülő székben vékony tűvel és hímzővel horgoló lány ült, körülöttünk sok fiatal, katonák főleg, néhány idősebb férfi és nő. A busz suhant, én bámultam ki az ablakon és annyi minden jutott hirtelen eszembe, hogy nem is próbáltam megosztani, csak néha, inkább, mint a tejbe tök rávigyorogtam Gergőre, aki inkább aludt, mint nem. Az úton sok izgalmas dolgot láttam, mi az autópályán szoktunk menni, nem itt, így teljesen új volt a látnivalók sokasága. A kedvencem egy olyan szoborpark volt, ahol növényekből készültek a monumentális alkotások. Amikor megérkeztünk Tel Avivba teljesen elveszettnek éreztem magam hirtelen, tudtam, hogy jártam már ezen a részén, sőt nem olyan rég innen mentünk Afulába a gyerekekkel, mégis eltartott egy darabig, míg betájoltam magam. Hosszan sétáltunk a napfényben, melegben kéz a kézben. Megkerestük a helyet, ahova délután ötkor volt jelenésünk, majd továbbmentünk a tengerpartra. Ismerős részen bukkantunk ki a házak közül, előttünk a felejthetetlen kékség vitorlások hadával, stranddal, medencével. Kisétáltunk az elhagyatottabb hullámtörő gátra, kerestünk egy lapos sziklát ettünk, napoztunk, pihentünk. Csak mi ketten, meg a tenger. December vége, napsütés.
Nem volt nehéz abbahagyni sem, mert tudni lehet, hogy ezt bármikor megtehetjük, sőt megválaszthatjuk, hogy melyik tenger partján szeretnénk ücsörögni.
Mikor összeszedelődzködtünk és elindultunk kis utcákon bóklásztunk és belefutottunk egyenesen egy pici hangszerboltba, ahol minden volt, ami csak épp kellett, sőt még csomó minden más is. Apró, idős, vallásos bácsi volt az eladó, készségesen állt rendelkezésre, pedig csak egy nádat akartunk venni. Mikor Gergő előcsomagolta a tárogatót a bácsi nagy kék szemei egészen kigúvadtak olyan izgatott lett, mint egy gyerek. Mi ez, hogyhogy, jaj, de szép, csodálatos ezeket kérdezte és mondta felváltva, és mikor Gergő kibökte, hogy ez az apukájának a keze munkája, akkor teljes lett a mámor. Egy gitárral és néhány náddal távoztunk, Sári még nem is tudta, hogy nem csak az történt vele aznap, hogy a képes gyerekjogok pályázatán tavaly kiválasztott festménye került a kanadai nagykövetség 2013-as naptárába, hanem gitártulajdonos is lett.
Izgatottan sétáltunk tovább azt latolgatva vajon mennyire fog örülni ez a nagy és okos gyerek ennek a hangszernek, amit ugyan nem a minősége, hanem kedvező ára vetetett meg velünk. Arra pont tökéletes lesz, hogy bebizonyosodjon van kitartása és kedve megtanulni rajta akkordokat játszani közös éneklésekhez.
Mire ráfordultunk az Ibn Gvirol utcára már egészen megszoktam, hogy a vállamon a gardony, hónom alatt pedig a gitár és csak minden második szembejövő bámult meg minket.
Öt óra előtt pár perccel megérkeztünk az Enav Centerbe, ami egy közepes méretű előadóterem. Gyors beállás után lassú kezdés ígérkezett. Visszahúzódtunk az öltözőbe, hallgattuk a többieket, Gergő fájlalta a torkát, nem volt elég a tengerezés a kezdődő betegség elűzésére. Telt-múlt az idő és a fellépők feszülten várakoztak, a szervezők kínosan feszengtek. Beszélgetni kezdtünk és kiderült, hogy a két napos fesztiválra elővételben annyira kevés jegy fogyott, hogy előző nap latolgatták, hogy lemondják azt, de a koncertek kezdetére végül összegyűlt egy maroknyi közönség. Ettől nem lett jó kedvünk. Arra gondoltunk, hogy nem baj, ha a duónk bemutatkozó koncertjén nem lógnak a csillárról is, de azért a teljesen üres terem sem biztató. Kis izgalom is vegyült a várakozásba a hazafele út miatt, lévén nem kocsival mentünk és az utolsó busz bizony éjfélkor kihajt az állomásról, de ezt egy sorrend cserével viszonylag hamar orvosolni lehetett. Otthon eközben két remek gyerekvigyázó őrizte a kicsiket, erre az alkalomra életük első izraeli munkabérét is kilátásba helyeztük. Eszti az első lovagló órájára készült, ahova Sári is, Noé is elkísérte. Sári rögtön le is vajazta, hogy ő is fog járni csütörtökönként. Esztit az egekbe magasztalta a lovas tanárnője, ő meg boldog és büszke friss lovas lett, aki a birkákhoz sem lett hűtlen, így este még kicsit söpört és simogatott ott is. Noé szerda este lett kistafirungozva a Massive nevű plug in-nel, amivel basszusokat szeret csinálni, de mindenfajta hangszínhez tudja majd használni. Kinek a pap, kinek a papné, neki speciel a "masszív", amit becézget, "masszívka" mondja miközben simogatja a billentyűzetet. Noé egy éve szerez rendíthetetlenül zenét különböző zeneíró programokkal, folyamatosan fejlesztve önmagát. Egyik nyári este azon kaptam Gergőt, hogy olyan esti mesét mesél Noénak, ahol vst-k és plug in-ek mennek sétálni file erdőbe, akkor értettem meg, hogy Noéval majd igyekeznem kell, ha akarom érteni is amit mond pár év múlva. A szülinapja előestéjén történt aztán velünk az elveszejtés, mikor összebújtunk kicsit és kérdeztem tőle negédes hangon mire vágyik a szülinapja alkalmából. Ő meg el is mondta, miszerint: " szeretnék a fabfilterbe dubstep presetteket és megkapni a massive-ot" én meg öleltem tovább és megértettem egy világ választ el minket egymástól, ideje felkötni a gatyám, mert még csak 10 éves. Hát most megkapta ezt a bizonyos Massive-ot és használja is boldogan. Ő is elment a csajokkal lónézőbe, de aztán szépen hazament és írta tovább a zenéjét, mint ahogy tette azelőtt is, hogy átsétáltak volna a két házzal arrébb levő lovardába.
Mikor eljött a 8 óra, vagyis a kezdés ideje mi már túl voltunk a mindenkivel való megismerkedésen és a hangszereinket is kipróbálta  mindenki aki akarta. Az egyik fellépő izgatottan kukucskált ki a teremtől minket fellépőket elválasztó ajtón és odasúgta az egyik dolgozónak a mindannyiunk fejében zakatoló kérdést, hányan vannak odabent és kint, vagyis mekkora közönségre számíthatunk. Ezt a kérdést azonban mulatságosan fogalmazta meg " megvan a minyán?" vagyis vannak e legalább 10en. Voltak, sőt hatszor, vagy hétszer annyian voltak a jegyeladás szerint. Azt nem lehet mondani, hogy izgultam volna, a vizsgázások előtt diszkomfort érzésem szokott lenni, ennek ellenére összeszedetten és blazírtan vizsgázom egy ideje, illetve egy ideje már szerencsére nem kell vizsgáznom. Mindenesetre azt éreztem, hogy ez egy bemutatkozási lehetőség Gergőnek itt egy olyan közegben ami teljesen más, mint amiben már itt is ismerik és én azért vagyok itt, hogy ebben segítsem őt. Nem tehetem meg, hogy hibázok, megingatom, eltérítem amikor játszik, vagyis atom biztosnak kell lennem. Ahogy kiléptünk a reflektorok közé, ahol nem látni arcokat, csak érezni, hogy ülnek a teremben egészen szétáradt bennem a nyugalom. Gergő összeszerelte amit kell én figyeltem és ugrásra készen vártam teljesen ráhangolódva és együtt lélegezve, belefolyva. Mikor az első bevezetőt játszotta éreztem, hogy húz és úszom vele, csak most nem a színpad első sorában, a "B középben", hanem mellette a színpadon. Úgy éreztem ebbe nem kell belegondolni komolyan, ahogy a szakadékba se kell belenézni teljes mélységéig. Amikor belekezdtem a ritmusba tudtam, hogy így együtt lüktetünk majd, vigyázva egymásra, ahogy már annyiszor annyi helyzetben az életben. Jó volt szárnyalni és édes volt a siker. Robbant a taps már az első nóta végén, érezni lehetett a közönség tetszését, azt, hogy jók leszünk nekik, kenyérre kenve ülnek máris, pedig még csak elkezdődött a varázslás. Jó volt csinálni azt amit velem szokott a zene, elvinni őket messzire, engedni, hogy visszatartsák a levegőt a halk részeknél és tapsolják a ritmust kis pontatlansággal is akár a kiteljesedésnél, tudni, hogy jöhetnek velünk bátran, mert elbírjuk őket mind. Az utolsó szám után tapsvihar és örömkiáltások és a szünet, ami az előadást két részre osztotta. Mi összepakoltunk és indultunk volna a buszhoz, ám a gratulálók folyton megakasztottak bennünket, amit persze csöppet sem bántunk. Szerettek minket és ez jó érzés volt. Fölvillanyozott minket a közös játék, amit ugyan már gyakoroltunk eleget, de lényegében ez volt az első igazi bemutatkozásunk. Hálás szívvel gondoltam a Lauder óvodásokra, akik bizony fültanúi voltak a közös zenéléseinknek, fejlődésünknek, hiszen hétről hétre játszottunk nekik és velük. Most pedig hirtelen csupa felnőtt vett minket körül, akik arról biztosítottak minket, hogy nem csak hallgatni, nézni is jó volt bennünket, az összjátékot, az egyetértést, az odafigyelést. Boldogan és büszkén kapaszkodtunk össze, hónom alá visszakerült a gitár is, bandukoltunk a félhomályban a pályaudvar felé. Éjjel megérkeztünk a kicsi házhoz, ahol szuszogtak a gyerekek, még leszaladtam megnézni a birkákat, pont időben érkeztünk ugyanis az éjszakai ügyelethez, Gergő pedig becsúsztatta a gitárt Sári szobájának sarkába.
Reggel aztán sokáig pihentünk, a gyerekek szépen sorban áttelepedtek az ágyunkba és mesélték ők is az élményeiket. Ebédre megérkezett Misi is, akit újévi megelőlegezett lencselevessel vártunk. Ábel bográcsozni ment a saját korosztályával az ifjúsági szervezetből, míg mi többiek a közeli erdőben kirándultunk, amit gyönyörű zsenge fű borít és tehéncsorda legelése tett meseszerűvé. Noé megpillantva az idilli látványt gyorsan kibökte, hogy: "majdnem olyan szép, mint egy windowsos háttérkép" ezen a séta végéig röhögcséltünk Misivel. Jót bandukoltunk, beszélgettünk a lemenő nap fénye csillant meg az ágakon mire hazafele vettük az irányt. Este Ábel buliba készült a szomszéd településre, évfolyam házibuli és mi nyugodt szívvel engedtük el, mert lehet tudni, hogy minden rendben lesz. Éjfélkor jelentkezett, hogy a mi falunkban lakó két csajjal együtt hazatérnének, így Gergő autóba pattant és már hozta is a csicsergő csapatot, mindenkit házhoz szállítva. Én éjjel szokás szerint megnéztem a birkákat, de senki sem szült, így hamar visszafekhettem. Szombaton is sűrű program várt minket ugyanis. A bőséges reggeli után Miskával és a kicsikkel szülinapi zsúrba mentünk egy lovas tanyára, ami nem volt túl messze tőlünk. A sivatagi koncert kapcsán megismert hölgy ünnepelte ötvenedik évét, az ő révén kerültünk a csütörtöki műsorba is. Kis eszegetés után sorban jöttek a rögtönzött produkciók, mi is színpadra keveredtünk Gergővel. Itt is úgy tűnt izgalmas amit csinálunk, a háziasszonnyal aztán még két számot játszottunk közösen. Gergőt leszólította egy producer, mikor menni készültünk, aki abban a műfajban dolgozik, amibe Gergő bekerülni vágyik idehaza. Megjósolta neki, hogy hamar be fog futni. Este Gergő egy balkánias zenekarba volt meghívva, akik egy válását ünneplő férfi buliján játszottak Tel-Avivban. Ismerősben nem volt hiány, a hajdani Yusef VeEchad zenekarból is voltak ott néhányan. Én csak próbán hallottam és csak részleteiben a zenekart, de nagyon szívesen mennék koncertjükre, mert  jó amit csinálnak, az énekes csajnak  is érdekes hangja van, Gergővel meg nyilván életre kelt a dolog energiailag is. Másnap sms-ben Nitzan sok munkát jósolt Gergőnek és a zenekar maximális elégedettségéről számolt be. Elindult valami érezzük mindketten és csöndesen mosolygunk. Olyan mintha puha bársonyt terítettek volna a lábunk alá. Talán soha még ennyit nem segítettek nekünk ismeretlenül bizalommal, mint az elmúlt három hónapban itt.