Tengerszint fölött és alatt (Mici)

fotók: Gergő

Érdekes jelenséget figyelhettünk meg az elmúlt héten. Az idő nem állandó fogalom, nem egyforma lassan, vagy gyorsan telik. Itt például az iskolában töltött órák sokkal hosszabbak, mint a nem iskolában töltöttek. A leglassabban azonban a Chanukát megelőző tanítási idő fogy. Csütörtök délután kitör a szünet, de addig még rengeteg információ áramlik majd a szőke és barna fejekbe. Miközben S=VT, és Bécs hadat üzen Szerbiának, a szerves vegyületek elemei egymásba kapaszkodnak, peregnek a filmkockák és sorakoznak a sorozatok. Néha előtör egy algebrai szabályszerűség, a héber nyelvű írásmunkafüzet koptatja a ceruzát, szék és báránylábak segítik a szorzást, és szorgalmasan koppannak a kövek az ugróiskola színes mezőin. Már nincs sok hátra, és lehet kicsit pihenni, tudják, látják a naptár lapjait, de mégis soha nem volt ilyen messze a cél. Reggelente torokfájás, fáradtság és a szokásos derű helyett ború a reggelizőasztal körül. Aztán elmúlik hamar, mosolyok villannak, készül a copf is, előbújnak a nagyok is, kicsik még rajzolnak, átrendezik a doboz polcot, kutyáznak és elindulnak. A nagyok szöszmötölnek, mosakodnak, esznek, ellenőrzik a világhálót, megosztják az információt, ráérősen csevegnek, hogy 8 óra 8 perckor elkezdődhessen a rohanás, fogmosás, cipő, újraöltözés, majd indulnak vállvetve, együtt a buszhoz csacsogva. Gergő a kicsikkel együtt lép ki a terasz ajtaján, ő balra indul a kert végébe, mire a nagyok reggelizni kezdenek hallom hogy beindítja a lomb porszívót, pontosan tudom hol tart a folyamatban, melyik munkafázis következik. Én rendbe teszem a házat, mosok, mosogatok, főzök, esetleg írok is. Képződök és tanulok, magam szabom az iramot és a tananyagot, érdekes és megnyugtató. Sokat gondolkozom, ami néha nem árt néha meg de bizony, hogy igen. Élünk. Néha napján körülnézünk, útra kelünk, megyünk, látunk, tapasztalunk.
Ezen a héten Noé osztályával voltam kirándulni. Az egész évfolyam elutazott egy napra, minden osztály külön busszal, de ugyanoda érkezett. Sok szülő állt rendelkezésre kísérőként, de volt velünk egészségügyi személyzet és túra vezető is buszonként elosztva. Az utazás alatt játékosan lehetett vetélkedni, ami csak az elöl ülő gyerekeket tudta mozgósítani, mert hátul nem szólt a hangszóró, szerencsére ezek a gyerekek is remekül megvoltak, magukat és egymást derítették jókedvre. Alapvetően mindenki ült a fenekén, bekötve, és a magas hangulat ellenére nem volt őrjöngés, verekedés, veszekedés. Egy függőhidas, erdei ösvényes sétaút után megismerhettük a Jezreel völgyi vasút történetét, majd egy szép kilátást nyújtó helyet érintve visszatértünk az iskolához csordultig telve és üresen.
A család eheti utazására csütörtökön került sor. Készülődésben nem volt hiány, bekevertem a palacsinta tésztát, meggyúrtam és megfőztem a szamószának valót, elkészült a rántott hús is a rizshez és kukoricához. Ábel közben telefonált, hogy az ő osztályának ma nincs iskola. Kicsit Karinthy szaga volt a dolognak, olyan kivették a kaput típusú, de nem szokott hazudni, így átvettük a lehetőségeket és beült héberezni amíg várta a fuvart. Volt hajvágás, tisztálkodás, pakolás, ruhaválogatás, tankolás és végre ráfutottunk a hatos útra, hogy igazából kezdetét vegye a távolodás, ami lehetővé teszi a közeledést. Első állomásunk Nitzan gyönyörű moshav-ja volt, ahol egy francia fiút búcsúztattunk, akit akkor ismertünk meg. A találkozó apropóját az illető utazó zenekari helyettesítése adta. A zenekar francia gyökerű, balkáni zenét játszanak, és néha pénteken is föllépnek, amikor olyan zenészekre számíthatnak csak akik nem tartoznak a vallásosság szűken értelmezett hálójába. A búcsúvacsora, Nitzan édes gyerekei, kedves felesége és a próba is remek szórakozást biztosított a számunkra.

Míg Gergő ismerkedett, mi többiek játszottunk a gyerekekkel, életemben először olvastam héberül esti mesét, részesei lehettünk a kölkek fürdetésének, énekeltünk altatót több szólamban, kánonban és nem mulasztottuk el utolsóként az Éjfélre kondultat sem, miközben a ház melletti stúdióban megkezdődött a próba. Mire a házban mindenki elaludt mi elfoglaltuk ideiglenes hajlékunkat, megágyaztunk a stúdióban, a kontroll szobából szólt a próba, ismerős dallamok öleltek körül és megállapítottam, hogy ez hiányzik például, és nem az amit Magyarországnak neveznek. Éjfél után aztán elhallgatott a zene és mindenki mély álomba merült. Reggel elköszöntünk, és nemsokára Jeruzsálemben találtuk magunkat, kóboroltunk a régi utcákon, játszottuk a hosszú idő után visszatérők szokásos játékát.

Figyeltük a változásokat, örömmel tértünk be régi helyekre, fordultunk be valaha olyan fontos utcákon, méláztunk a napsütésben, emlékeztünk azokra és akkorokra. Azokban a bizonyos akkorokban nem is tudtam elképzelni, hogy milyen hamar elveszítjük majd Mamát, és a többieket, akik mind elmentek már, talán, hogy helyet adjanak a szintén akkoriban elképzelhetetlen azóta jövőknek. Hol nehezen, hol vidáman kalapált a szívem, annyi dolog épült és omlott azóta a városban és az életünkben egyaránt. Érzelmes kirándulás volt, ami azon a kilátókkal tűzdelt sétányon fejeződött be, ahol Ábel születése előtt néhány órával mosolyogtunk abba a fényképezőgépbe, amit Norci tartott, aki mellett Ádám állt. Emlékszem a pillanatra, hiszen akkor regisztráltam, hogy ez a gyerekkor dolog lezárult. Mostantól mások lesznek a gyerekek és tessék ott berzenkedtek körülöttem négyen is azon vitatkozva ki fényképezzen le minket, ki mennyire éhes, ki szeretne hol ülni és mikor megyünk már tovább.

A tovább indulás Tibiék meglátogatását jelentette, akik a Holt tenger mellett laknak, egy vallásos településen, ahol mindössze 22 család él együtt egy valaha volt katonai támaszponton, ami jelenleg egy iskolának ad helyet. Két hónapja készült el az új iskolaépület, ahol problémákkal küzdő gyerekek bentlakásos iskolája működik. Van film és hangstúdiójuk, ökológiai programjuk, emellett kecskékkel is foglalkoznak a képeslapszerű környezetben. Mögöttük a vádikkal szabdalt barna hegyek, szemben a Holt tenger, fölöttük a kék ég. Az település az iskola tanárainak adott elsőként lakhelyet, majd befogadtak más családokat is, akik esetleg Jeruzsálemben, vagy máshol dolgoznak. A péntek délután kellemes lassan úszott elénk. Az óvodában  kaptunk szálláshelyet, ott rendezkedtünk be. Sétáltunk a viszonylag kis területen, ücsörögtünk Tibiék háza előtt, megtanultunk pálmalevélből lámpaernyőt fonni.
Ránk sötétedett, ültünk az asztal körül, két család, ki tudja hányféle gyökérzettel, 8 gyerek és négy felnőtt. Fölcsendült a Löcho Dajdi, duruzsolt az áldás, foszlott a kalács, csöppent a bor. Vacsora után sétáltunk egyet, majd betértünk egy házhoz, ahol már többen ültek körben, ropogtatták a szotyolát, mogyorót, beszélgettek. Később, mikor a gyerekeket elkísértük az óvodába elkezdődött egy beszélgetés, aminek erősen a közepén tartottak, mikor visszaértünk mi fölnőttek. A téma az volt, mi a teendő, ha az ember Hebronban tölti a tartalékosi szolgálatát és ezenközben véletlenül lelő valakit félelemből és tévedésből. Mi a feloldás, ha az áldozat csak követ dobott, ami lehetett volna kibiztosított kézigránát is, a mozdulat ugyanaz?

Az éjszaka csöndesen telt, mindannyian rég aludtunk utoljára óvodában. Reggel hat órakor már világos volt, a Hold két barna hegycsúcs között pihent a kék égen, meleg volt és csönd. Fél kilenc is lehetett már mire mindannyian összecsomagoltunk és elkezdtük a reggelizést, kávézást. Ezt követte a séta a tengerhez, át a datolyaültetvényen, néhol nadrágféken haladva a lejtőn. A Holt tenger mint tudjuk valóban fönntart, lehet rajta ülni is, olajosan simogat, ha éppen nem csíp kibírhatatlanul. Ezúttal nem kiépített strandon feredőztünk.

Nem volt zuhany, vagy más efféle nyoma a civilizációnak. Azt lehetett képzelni egyedül vagyunk a Földnek ezen a képtelen részletén. Mindenkit kiszívott a nap, a tenger, a séta hegynek fölfelé és persze a fenséges ebéd. Hazafele még elmentünk Eran szüleihez, ahonnan 3 biciklivel gazdagabban tértünk haza a mi kis falunkba. Elkezdődött a következő hét, újra vasárnap lett és, ha vasárnap akkor hivatal, csak a keretes szerkezet kedvéért.