Megint sivatag (Ábel)

 2012./12./17.                                        És megint sivatag.

Még nem is említettem, hogy benne vagyok a BneiHaMoshavim nevezetű ifjúsági szervezetben. Itt végzem jelenleg is a madrich- képzésemet, és tartok ún. peulákat (foglalkozásokat) gyerekeknek két társammal. A szervezet négynapos kirándulást hirdetett a Negev sivatagba, ahol majdnem az összes BneiHaMoshavimos találkozik, 14 éves kortól. Nem jött el mindenki, de azért összegyűltünk egy maroknyian (Kb 1500 gyerek), hogy megünnepeljük a Hanukát, meg hogy találkozzunk mindenféle tartományokból jövő ismeretlen pajtásainkkal. Nosza, már pakoltam is össze, pólók, meleg ruha, alsóruha, zseblámpa, hálózsák meg minden egyéb szükséges. A tetejére még bedobtam a hulcát is. Ez egy kék ing a szervezet jelzésével, piros cipőfűzővel a gallér alatti nyílásban a hátoldalon mindenkinek más mintával nekem például egy traktorozó oroszlánnal- (nem tudom, hogy ki látott már oroszlánt traktort vezetni, de aki igen, azt megkérdezném, hogy mi jót szedett előtte). Ezen kívül a piros fűző a legtöbb embernek egyedi módon van befűzve, nekem például x alakban, a lelógó végeken két- két csomóval. A kirándulás végére a ruhadarab egy kis átalakítást tudhatott maga mögött, például még egy kis darab piros  kötél az egyik zseb gombja mögé két csomóval, a fő cipőfűző egyik vége hóhércsomóban, a másik csomó nélkül, valamint egy „kitüntetés” (szivacsos anyagból készült narancssárga kör két szárnnyal) a hulca gombjára tűzve, erről láthatja a többi lusta disznó, hogy én mekkora kemény gyerek vagyok tulajdonképpen. A háromórás buszút egész kényelmes volt, azon kívül, hogy hajnali fél öt körül kellet felkelni, hogy felvehessen minket a sofőr, és hogy az izraeli gyerekek kicsit tágabban értelmezik a nyugodt, csendes utazás fogalmát. A Gilboa- tartomány fiatalságát tartalmazó busz begördült a sivatagba, és fél perc múlva már ott álltunk a csomagjainkkal, a semmi közepén, körös- körül csoportba verődött srácok képviselték a dél, kelet, és nyugat, és közép- Izrael számos tartományát, és persze az északot, akik ugye mi vagyunk. Nos, ezek a csoportok kissé megvetve méregették egymást, de a talákozó barátságos mivoltát figyelembe véve, igyekeztek nem azonnal elkezdeni a fikálkodást. Egy dolog még feltűnt nekem, miközben az állat- batárnagy típusú katonai táskát igyekeztem tehetetlenségi állapotából kimozdítani, hogy mindenkinek van zászlója, csak nekünk nincs. Öcsém, hát ez szívás. Milyen csoport már az amelyiknek nincs zászlója! Úgy tűnt, hogy ezt a többi csapat is észrevette, és szintén az utóbbi mondat lényege tükröződött az arcukon. Minden csoportnak van valami riválisa, akivel élet- halál versenyt vív, és persze annyit fikázza a másikat, hogy rojtos lesz a szája. Én műveletlen paraszt nem voltam tisztában a tartományok egymással való viszonyával, nem tudhattam, hogy kit kell ócsárolni, és ki van rendben. Óvatos ember ember létemre azt a taktikát választottam, hogy a saját csoportomon kívül mindenki úgy kezelek, mint potenciális ellenséget, aki csak arra vár, hogy elaludjak, és elvághassa a torkomat Később kiderült, hogy halálos ellenségünk nem más, mint az Emek Yizrael, akiket agyba főbe oltani kell, ha találkozunk. Az első napon kemény három kilométert tettünk meg, de ez senkit ne tévesszen meg, a napi adag általában tizenhat körül lehetett. Elfoglalva a táborhelyet még többen érkeztek, hamarosan felhúztuk a hatalmas sátrakat (minden csapat egyet), majd a fát kiporciózó felügyelőhöz mentünk négyen, hogy mi is szerezzünk egy kiszuperált raklapot, amit ott helyben fel is aprítottunk a rendelkezésre álló szerszámokkal, úgy mint kapa, és népszavakalapács. Eközben a többiek megásták a tűzgödröket, és előszedték a kondérokat. Elkezdődött a főzés, mi közben kószáltunk, mert a főzés a lányok dolga volt, és igyekeztük felderíteni, hogy a többi csoport mit csinál. Miután arra a velős válaszra jutottunk, hogy ugyan azt, amit mi, csak többen, visszatértünk a tábortűzhöz, és megettük a vacsorát. Aztán negyed óra szabadidő, éneklés, gyertyagyújtás, és lefekvés.
***
Basszus ez hideg!!! Az agyamba üvegszilánkként döf bele ez a gondolat, ahogy próbálom összekaparni magam a matracról, és lerázni a- harcolj, vagy menekülj- ösztönt. Hajnali négy óra van, és a sivatagban éjszaka rettenetesen lehűl a levegő. A sort helyett, amiben aludtam, átveszem a tréningnadrágot, pulcsit veszek, plusz felkapom még a tegnap kiosztott nyakmelegítőt is. Ez egy polár- anyagú cső, egyik végén kötéllel, hogy azzal össze lehessen húzni, így sapkát képezve belőle. Én inkább a nyakamra veszem és álarcként használom, az alsó végét pedig betűröm a pulcsimba, hogy amikor lehelek, ne csak az arcom kapja a meleget. Ha valaki Magyarországon azt mondja, hogy én itt Izraelben egyszer meg fogok fagyni, körberöhögöm, és elküldöm melegebb éghajlatra, hadd fagyoskodjon. Nem vagyok egy fázós típus, általában nem nagyon hat meg, ha hideg van, de ezt azért a csontjaimban éreztem. A többieknél csak rosszabb volt a helyzet, ők kábé háromszor annyi ruhát viseltek, mint én, de még így is elég morcosnak tűntek. Miután lebontottuk a sátrat (kb másfél perc alatt), és már éreztem, hogy jégkristályok kezdenek nőni a gyomromban nekiálltunk felpakolni a cuccunkat. Nekünk Sárival egy közös katonai táskánk volt, és egy- egy hátizsák, amiben a víz, meg ilyesmik vannak. A nagy táska és a matracok elhelyezése rám hárult, ezeket egy teherautó rácsos platójára kellett letenni. Ez nem volt ám olyan nagy móka, mint amilyennek elsőre hangozhat, mert akkora tülekedés volt ottan, hogy azt hittem, ha eddig nem halok meg a hidegtől, most majd úgy megtaposnak, hogy csak szívószállal érdemes majd összeszedni, ami marad belőlem. Éppen ezért meg is fogadtam, hogy aki közel jön, annak belelépek a szemébe, vagy mit tudom én, de nehogy már pár lökdösődő miatt ne tudjak felpakolni... Meg is indultam nagy elhatározással, hogy majd szétválasztom a tömeget. Nem sikerült. Kábé háromnegyed óra múlva megérkeztem a platóhoz, kék- zölden, és a karom meg majd leszakadt a kis katonai retikül alatt. Visszafelé bosszút álltam a rajtam esett sérelmekért, és már védekezni is könnyebb volt cucc nélkül. Visszatérve felvettem a rám bízott élelmiszert (kenyér), mindenki mást hozott: kenhető sajtok, kakaó, bucik, tonhal, zöldség. Ezeket esszük majd reggelire, meg ebédre. Elindultunk, amikor a nap már felsejlett a hegyek mögött. Ezután mindenki kapott még egy nyakmelegítőt, hogy sapka- sál mindenkinek legyen, majd elkezdtünk vonszolódni, és nemsokára kiértünk az olyan régen látott napfénybe.
*** 
Megérkezve a második táborhelyre ugyanaz a procedúra, mint tegnap: vacsi, gyertya, lefekvés, felkelés, megfagyás, csomag- mizéria, indulás, és gyaloglás egész nap. Ennek a gyaloglásnak a része volt a háromszori hegymászás, a legnehezebbet a gyerekek elnevezték „Alia HaNacit”- nak, azaz „náci hegymászás”- nak, mert teljesen kikészítette őket, és sőt az egyik gyerek egyenesen gyilkosnak találta titulálni a mászás nehézségi fokozatát. A madrichok viszont nagyon elégedettek voltak, hogy senki nem kapott szívrohamot, és senki sem halt meg végelgyengülésben. Ez így leírva úgy hangozhat, mintha ez tényleg egy hatalmas teljesítményt követelő gyaloglás lett volna. Az tény, hogy megizzasztott mindenkit, de az is, hogy az izraeliek szeretnek mindenből nagy ügyet csinálni. A fennsík amire megérkeztünk jó magasan van, lelátni a  hatalmas kőtálba, ahol a táborhelyünk volt. A felülről lapos tetejű fák, amiket a szavannás természetfilmekben lehet látni, kis pontoknak tűntek, és a folyómosás is csak egy vékony, bézsszínű szalag volt. Ez a hegycsúcs valaha a tengerből emelkedett ki, ezért rengeteg kövület van itt. Mivel mindenki éhes volt, és elpilledt, a madrichok felállítottak minket egy sorba, mindeni arccal feléjük, és egy negyed órát így álltunk, hogy megvárjuk a többieket, akik az ISTENNEK NEM AKARTAK JÖNNI! Miután az említettek a lehető legkényelmesebb tempóban felszottyasztották magukat a tetőre, ők is beálltak a sorba, a madrichok pedig megmondták, hogy csukjuk be a szemünket, és fogjuk meg egymás kezét. Na, gondoltam, ha ez most valami romantikus, félórás, együtt vagyunk- dolog lesz, hát én bokán lövöm magam, mert már annyira kivagyok ezektől, meg olyan éhes is vagyok, hogy inkább ebédeljünk jó?! Sajnos nem ettünk, de szerencsére nyáladzás sem volt, inkább madrichjaink elkezdtek vezényelni minket egyenesen előre, neki a síkság szélének. Frankón. Nem elég, hogy feljöttünk ide, de itt fogok meghalni, kézen fogva olyan emberekkel, akiket két napja ismerek, és még a gyomrom is üres lesz. A többiekben is kábé ez a gondolat fogalmazódhatott meg, és egyre erősödött, mivel úgy tűnt, hogy lassan már fél órája gyaloglunk afelé a rohadt szakadék felé, csukott szemmel. ÁÁÁLJ! Huhh! Kinyithatjuk a szemünket. Még mindig kézen fogva leültetnek minket, (nem kis mutatvány, hidd el) és megszemléljük a kilátást. Saccra úgy fél méterre vagyunk a szélétől. Ezek betegek. Azonban a  most jön a neheze! Olyan játékot játszunk ugyanis, hogy egy teljes percig csöndben kell maradni! A gyerekek összesúgnak, húha, hát ennek a fele se tréfa, csöndben egy egész percig? Ilyet ők még életükben nem tudtak produkálni, nem is akarnak annyira. Köbö hatszori újrakezdés után végre sikerül az egy perc, és mindenki úgy kezd beszélni, mintha a víz alól jönnének fel vagy tíz perc után,  és most végre levegőt vehetnének. Ebéd, leterítenek egy nagy nejlont, rá a kajákat, (ezért elneveztem ezt a módszert svédszőnyeges étkezésnek) és végre mindenki jóllakhatott. Elindultunk újra, ezúttal lefelé. A túraútvonal körül- belül ugyanaz, mint amit az osztállyal már megtettem, csak nincs annyi kerülő. A táborba való belépés előtt megvártuk a naplementét. Hosszas keresés után sikerült megtalálnom a csomagot, (mindegyik ki volt rakva szép sorban), és elkezdtük felverni a sátrat. Összehaverkodtam két Idan nevezetű sráccal,- az egyik Gan Nerből, a másik nem tudom, honnan, ő magasabb nálam- meg úgy általában a fiúkkal a csoportból. Héberül beszélünk, de van egy gyerek, aki ez előtt pár évvel jött amerikából, vele kevésszer héberül, de amikor nem tudom, hogyan mondjak valamit, átváltok angolra, és úgy is maradok. A csomagok egy nagy kupacban vannak, ezek körül mászkálunk páran, míg a lányok főznek. Kő- papír- olló- szerű játékokat játszunk, meg verekszünk, vagy röhögcsélünk. Már rég sötét van, annak ellenére, hogy úgy hat óra lehet, és a tábor sarkára szerelt négy reflektor adja a fényt, a maga diszkrét módján. Elmegyek levesért, a forró kondér előtt hosszú a sor, de egy fia Emek Yizraeles sincs a közelben. Ez azért megnyugtat. Nincs most erőm fikaháborúhoz. Végre sorra kerültem, csak hárman próbáltak betolakodni elém, de ez nem sikerült nekik. Papírpohárba öntött lencselevessel sétálgatok, kanál nélkül, iszom a meleg főtt hagymát és a lencseszemeket, miután az utolsó csepp is elfogyott, hanyag mozdulattal behajítom a poharat a legközelebbi kukába, amit kábé fél órányi keresés után találok meg. Jókedvűen fütyörészve visszamegyek a csoportomhoz, de senki nincs ott. Már épp fordulnék vissza, de hirtelen elkapja a nyakamat egy könyökhajlat, és hirtelen megfeszül, nem kapok levegőt. Egy igen velős gondolat   foglalja el agyi kapacitásom nagy részét: ÁÁÁÁÁ! Ijedtségem nem ismert határt, a gyomrom egy kisebb méretű gumi pattogós labda formáját veszi föl, a másodperc törtrésze alatt, és a gerincemre csavarodik. A reflex működésbe lép, hirtelen lefelé mozdulok, kibújva elkapom a fenti kezet, megcsavarom, majd az ismeretlent átdobom a vállamon, hogy több mint másfél méter zuhanás után simán landoljon a kisebb- nagyobb kövekkel telehintett talajon. Mindezt hangos üvöltözéssel kísérem, hogy ANYÁDANYÁDANYÁD!, és közben majd össze csinálom magam. Ez az egész történés, az elejétől kezdve kábé hat másodpercet vesz igénybe. -Kellet neked itt nindzsát játszani!- mondom még mindig magyarul, remegő térdekkel. A földön fetrengő mókamester nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel, főleg a levegővételre koncentrál, mert a zuhanás a tüdejében található levegő nagy részét kiszorította. Lehajolok, hogy megnézzem, kit is intéztem el meggondolatlan módon, a zseblámpa fénye először a testre irányul, és megállapodik egy piros cipőfűző végére kötött, összetömörített csipszeszacskón (kicsit nagyobb, mint egy gyufásskatulya), erről felismerem a gan- neri Idant, hangtalanul fekszik a porban. Basszus, ez MEGHALT!, állapítom meg, egy realisztikus gondolattal. Idan feláll, leporolja magát, és lenéz az eddig fekhelyéül szolgáló kövekre, majd rám. -Hát ez fájt.- mondja kicsit fátyolos hangon, én meg szépen elkezdek füstölögni, ahogy a bőr sercegve lesül a pofámról. Nem győzök szabadkozni. Épp ott tartok, hogy nem kaptam levegőt, meg hogy mennyire megijedtem, de félbeszakít, hogy én teljesen beteg vagyok, és majdnem eltört a gerince, meg egyáltalán. Francba! Ez most úgy hiányzott, de tényleg. Ez meg mi? Most nevet? Én még mindig a hulcámat gyűrögetem zavaromban,  ahogy az arcomba röhög, és közli hogy bevettem, és vicc volt az egész. Azt a mókás- pajkos mindenit, hogy doblak le mindjárt még egyszer, most már harmadszorra hozza rám a szívrohamot ez az állat, de már én is nevetek, közben megjöttek a többiek is. Vacsora. A vacsi után meggyújtjuk az utolsó gyertyát (Hanuka utolsó gyertyáját),aki akar elmehet lefeküdni, mert hajnalban azért nehéz felkelni, közös éneklés, marshmallow sütés, és üldögélés a tűz körül. Persze van akinek ez nem elég, páran kitalálják, hogy bebújnak a tábor szélén található mobilvécébe, és onnan előugorva ijesztik meg a vécézésre vetemedőket. Ezek után úgy dőlök a matracra, mint egy zsák homok, felhúzom még a hálózsákot, aztán jön az álom a lepkeszárnyaival, és leüt...
***
Már bontják le a sátrat, és a hideg víz a nyakamba csorog. Úgy érzem, hogy megfagy a tüdőm, ahogy zihálva felriadok, felöltözöm, majd segítek összepakolni, ami a sátorból maradt. A csomag felrakása a teherautóra, könnyebben megy, bátran nyomulok előre. Indulás, még egy hegymászás, reggeli a fennsíkon, majd az ott található fekete kövekből kirakjuk a Gilboa feliratot, és lefotózkodunk vele. Majd le a völgybe, menni menni menni ki a nyílt sivatagba, és megérkezünk az autóbuszokhoz, amik az országút mellett várnak. Visszafele nem tudok elaludni, zenét hallgatok, dumálok, nevetek. Nyolc felé végre megérkezünk haza...