Ábel szerint

1.rész (októberi életképek)

Ma este, miután viszzatértünk a haifai tengerpartról, a srácok elhívtak focizni Yotam közvetítésével,
aki a szomszédunk, és akinek a családjától béreljük a házat, valamint ott volt még Augusztin,
aki igazából távolabb lakik a házunktól, de sokkal jobban tud angolul, mint Yotam, és ráadásul
Argentinában született. Türelmesen álltak az ajtó előtt, amíg megküzdöttem a cipőmmel, majd
elindultunk a pálya felé, ahol már vártak a többiek: Gayuki és Itai, az ikrek, akik a legjobban
beszélnek angolul, Ido, aki mellettük lakik, Dekel, aki teljesen be van lassulva, Rotem, akinek
trambulinja van, Noj, aki Yotam legjobb barátja, Joszik, aki gyorsan tud futni, meg Szatat, aki azzal
szórakozk, hogy felidegesíti az előbb említetteket, majd mivel kisebb, és gyengébb mint ők, beveti a
legjobb fegyverét: sikoltozik és elfut. Szóval elkezdtünk focizni, mint majdnem minden este, de ha
lehet, ez most még gyorsabb, vadabb, és hangosabb játék volt, mint máskor szokott. Miután
kifáradttunk a folyamatos futkorászásban, üvöltözésben, és alkudozásban a szabadrúgásokat
illetőleg, elhagytuk a pályát, leoltottuk a reflektorokat, majd mindenki tanakodásba kezdett
(természetesen üvöltve), hogy vajon mihez is kezdjünk ezután, mert túl fiatal még az éjszaka ahhoz,
hogy hazamenjünk. Ezen a héten szünet van a Szukot miatt, előző héten meg Ros hasana volt az
ürügy a henyélésre, úgyhogy a gyerekek úgy kb hajnalig maradnak fent, és összevissza kóborolnak,
meg ordítoznak Moshavszerte. Ramat Zviben nincs túl sok gyerek, annak is több, mint a fele
aprajafalvát erősíti. De a kis törpök élete nem csak játék és mese, mert hamarosan ők is mennek a
suliba, az En Harod nevezetű szomszédos kibucban található rettentően szimpatikus épületbe,
úgyhogy ők is igyekeznek kírúgni a hámból, amíg a szünet tart. Mondanom se kell, ezt baromi
hangosan teszik, ezért a nagyobb, de semmivel sem halkabb társaik néha kénytelenek elküldeni kis
pajtásaikat az anyjukba, hogy zavartalanul folyhasson a móka. Végül a rabló-rendőr című, enyhén
fogócska jellegű játékban mérhette össze az erejét a két csapatra osztott társaság. Rengeteg
tanáccsal láttak el, természetesen egyszerre, és félig héberül, ami kábé annyira volt hasznos, mintha
egy csapatnyi vadonélő kínai turista megpróbálná velem megértetni a XVIII. századi moszárágyúk
alapvető használatát, svéd szakszavakkal megtűzdelve. Végül sikerült megértetniük velem, hogy
fussak, de mint állat, és kiabáljak, ha meglátok valakit a másik csapatból. Először mi voltunk a
rendőrök: Noj, Itai, Rotem, és jómagam. Noj azt javasolta, hogy alkossunk párokat, mert az milyen
frankó, úgyhogy ő, meg Rotem le is léptek. Aztán Itai elkezdett vezetni a szántóföldek felé, ahol
megálltunk pihenni, és fogtam egy varangyot, ami éppen egészségügy sétáját végezte egy lerombolt
lakás betonalapján. Itai megemlítette, hogy mostantól nem ártana lopakodni, és ezt a tanácsot
igyekeztem is megfogadni, már amennyire egy, a kezemben lévő igen kigyúrt, és mozgékony béka,
meg a teljesen ismeretlen terep megengedte. Ezután megláttunk valakit, akiről nem lehetett tudni,
hogy kicsoda, mert félig az árnyékban volt. Igyekeztünk kellő óvatossággal megközelíteni az illetőt,
nehogy elijesszük a zsákmányt, ha illegális tevékenység, -lásd rablóskodás- esete forog fenn. Aztán,
mikor már meguntuk a nindzsázást, és elég közel értünk ahhoz, hogy a potenciális prédának ne
legyen esélye menekülni, Itai odaszólt, hogy ki vagy?, erre az alak előjött a sötétből, és kiderült,
hogy csak Rotem az, aki hátrahagyta Nojt, mert az éppen Szatatot, és Joszikot vette üldözőbe, akik
jó futók hozzá képest. A futás misztikus képességének Joszik közismerten a birtokosa, Szatatnak
pedig létfontosságú ez az évmiliók alatt kifejlesztett védelmi mechanizmus, szóval az üldözésnek
több értelme van akkor, ha megvárjuk míg, kifáradnak. Béka uraság kezdte igencsak unni a
kezemből formált cellát, és nagyon igyekezett, hogy kiszabadulhasson az általa oly nagyon áhított
aszfaltútra, eközben Szatat, és Joszik rohant el tőlünk úgy kétszáz méterre, szóval üldözőbe is
vettük volna őket, de Itai cipőfűzője valami kiálló drótba akadt bele, Rotem a „kivárás” hadművelet
mellett döntött, béka uraság, pedig kihasználva az alkalmat, meglepetésszerűen összehugyozta
magát kezeim féltő ölelésében, és végre lehullhatott az aszfaltra, kacskaringós magyar nyelvű
káromkodástól kísérve. Ezután nekikészülődött, hogy bemásszon egy kőrakásba, de ekkor Itai
bosszút állt a higiéniámon esett csorbáért, és rátaposott a reumás lajhár sebességével robogó
varangy fejére, ami ettől pépes halmazállapotot vett fel. Itai teljesen meg volt, elégedve, és ork
csatakiáltásokat hallatva a két veszélyes bűnöző nyomába vetette magát...

miután sikerült az összes törvénysértőt bezsúfolni a börtönnek kikiáltott buszmegállóba, egy
kis időre jegeltük a játékot, és mivel eléggé megszomjaztunk, gránátalma után néztünk a közeli
bokrokban, és a sikeres vadászat után leültünk a megállóba, megbeszélni, hogyan tovább.
***
A játékot, az „ellenség” nyerte, úgyhogy szomorúan kullogtam hazafelé. Ebben a pillanatban
szárnysuhogás ütötte meg a fülemet és egy túlméretezett Hedvigre hajazó bagoly húzott el a
fejem fölött, majd megpihent egy közeli lámpaoszlopon, és szemrehányó tekintettel nézett le rám.
Ez a látvány annyira lenyűgözött, hogy a bringával arrafelé menő Dekel, és Yotam majdnem
elütöttek. Mindegyikük kezében egy-egy méretes pomelót tartottak, persze olyan ügyes fiúk ezek,
hogy félkézzel sajnos nem tudnak jól cangázni, ezért a vezetési stílusuk úgy kábé a „sportos”, és
az „ámokfutó” kategóriák közé volt tehető. Elmagyarázták, hogy éppen Rotemékhez tartanak, ahol
számításuk szerint nyugiban megehetik a lopott gyümölcsöket, és hogy akkor már tartsak velük
én is. Elfogadtam a meghívást, hamarosan meg is érkeztünk, és Rotem anyukája nagy örömmel
fogadott minket, majd elénk pakolt elképesztő mennyiségű kaját, hadd nőjjön a begyünk, majd
újabb, és újabb fogásokat tálalt fel. Ezután megettük a pomelókat, és haztántorogtunk az egy

személyre jutó cirka 40kg étel súlya alatt. Ezzel a nap véget is ért.