Kirándul az évfolyam, vagyis ízelítő a sivatagból(Ábel)

Hajnal fél hatkor jöttek értem, az évfolyamtársam, Liad, és az apukája, aki „Kisit bezel mádzsárul”.

A negyedórás út szótlanul telt, azon kívül, hogy az apuka érdeklődött a HODZSlétem felől. A válaszom után, (jól), hozzátettem, hogy köszönöm szépen, és ezt nem kellet volna, mivel ezt a fölösleges udvariasságot nem tudták feldolgozni (Izraelben nem szokás megköszönni az ilyesmi dolgokat), ezért egy kisebb apa-lánya filozófiai vita bontakozott ki, a magyar nyelv körülményességéről, héberül ugyan, de kábé ki tudtam venni, hogy miről van szó. Az iskola buszpályaudvarán már vártak az osztálytársaim, akiknek az a szilárd meggyőződése, hogy én bolgár vagyok, de azon a véleményen is voltak, hogy Belgiumból jöttem (de utóbbi csak az első iskolanapon volt így, utána mindenki belátta, hogy én csakis balkáni gyerek lehetek, hiszen kék a szemem). Egyszóval a srácok mind nép, és földrajzi tájékozottsága, nagyon ott van a toppon. Bezzeg a Ramat Zevi-i haverjaim harmadszorra már megértették, hogy MAGYARORSZÁGRÓL JÖTTEM!!!. Ezután beültem Yonatan mellé, aki elég jól beszél angolul, ezért hamar összebarátkoztunk. A kb 3-4 órás utazás Dél-kelet felé nem volt olyan fárasztó, mint amire számítottam, de aludni nem tudtam, mert a gyerekek, egy kedves kis ismétlődő, kétsoros nótát énekeltek, izraeli hangerővel, tehát jóóóóóó hangosan. A szövege körülbelül úgy hangzott, hogy „van egy dal, amit énekelgetek, és ez a körülöttem lévő embereket nagyon idegesíti (hej!)...”. Ez a fordítás amúgy kábé annyira rímel, mint az eredeti. 

Pár megálló után végre megérkeztünk a sivatagba, ahol csoportokra osztották az évfolyamot, megismerkedtünk a mi csoportunk vezetőjével Eyallal, akinek volt a hangja, mint a rozsdás láncfűrész és dohányzott, ami viszonylag ritka errefelé. Ezután mindnki levette a csomagját a buszról, és átrakta egy maga után rácsos utánfutót vonszoló teherautóra, magához véve aznapi élelmét, és vízadagját. A tanárok felszólítottak minket, hogy mindenki kenje be magát naptejjel, és vegyen sapkát. Voltak itt elég különleges sapkák, például amikor a mellettem álló cirka 132cm magas, 20kgsnak kinéző lány felvette az izraeli rohamgyalogos kiképzés elvégzését bizonyító sapkát, átfutott az agyamon, hogy „akarok-e én itt katonának menni?”, aztán mikor körbepillantottam, és láttam, hogy akadnak itt tüzérek, felderítők, sőt még a különleges ejtőernyős alakulat is képviselteti magát egy kétszemélyes delegátussal, csak akkor sikerült felfognom, hogy nem egy összeesküvésről van szó, hanem mindenkinek van apja, bátyja vagy esetleg nővére. Nekem sapkám nem volt, de volt viszont egy nagyon frankó fehér pólóm, amit a fejemre csavartam. Ettől ugyan kicsit úgy néztem ki, mint egy arab kecskepásztor, és egy tűzoltó keveréke, de senkinek sem volt ilyen királyságos tarkóvédős sapkája, nem is beszélve ugye az egyedi formatervezésről. 

Elindultunk, hegynek föl, hegynek le, hegyen, hegycsúcson, meg völgyben. Eközben mindenki folyamatosan dumált, hangosan zenét hallgatott, vagy röhögcsélt, én meg nem tudtam kivel beszélni, mert a srácok nem tudtak angolul. Időnként (kb tízpercenként) három- három F16 típusú vadászgép húzott el fölöttünk, majd mint az ingyen pogácsa egy céges partin, pillanatok alatt eltűntek. Néha pihenés, szendvics, meg kávé/tea. Majd megérkeztünk a táborba, ahol már felállítottak egy kisebb hordozható konyhát, víztároló egységeket, meg építkezéseken, és fesztiválokon használatos toy toy budikat.

Én már jó előre levajaztam, hogy Yonatannal, meg egy másik sráccal, Roijal leszek egy sátorban, de ők még nem érkeztek meg. Eközben kitettek egy baromi nagy kondér levest, hogy aki szeretne vacsora előtt is enni egy kicsit, (na meg pótolni a folyadékveszteséget) az ilyen papír kávés pohárba tudjon szedni magának ebből az opálos, vastag ízű folyékony halmazállapotú, ööööööö... valamiből. Én sok mindent megeszek, főleg ha még éhes is vagyok hozzá, szóval beálltam a sorba, és vettem magamnak levest. Közben felvetettem magamban, hogy attól még hogy Yonatanék nem jönnek, ne unatkozzak má', úgyhogy leültem a tábort körülvevő dombok egyikére, és vártam, meg figyeltem az embereket. Ez a tartalmas szórakozás nem kötött le túlságosan, hát elkezdtem kószálni, meg járkálni a táborban/körül. Mélyen filozofikus gondolataimba merülve, (mi lesz a vacsora, mikor lesz, és mennyi) észre sem vettem, hogy kis pajtásaim már itt vannak, sőt már a sátrat is megkísérelték összerakni. Ebbe szerencsére nem sérült meg senki, mindenki betette a cuccait, és a matracot a „lakásba, és a vacsora után, ami kiadós volt, és finom, mindenkin erőt vett a fáradtság, és mélyalvó verseny következett.